Menora Egyenlőség, 1973. július-december (12. évfolyam, 469-491. szám)

1973-08-04 / 472. szám

I 0. oldal MENÓRA * 1973. augusztus -1 NIAGARA FALLS, ONTARIO A. S. KAZEH: STARK S CAR WASH 2010 DUNDAS ST. W. (East of Howard Park) Telefon: 531-8339 SIMONIZE * SHAMPOO * MOTOR STEAM — BUY GAS & SAVE — 25 cent wash with 15 gal., 50 cent wash with 12 gal. 75 cent wash with 9 gal., $1 wash with 6 gal. $1.50 wash only * Vacuum 50 cent. Jet wax 50 cent. No extra charge for holidays. CAR-MICVORA, CHASENERA, PARTYRA mindenkor szép és friss virágot 387 Spadina Ave. Tel: 922-8777 - Lakás: 225-0242 TÓL Vendéglő és catering ÚJRA MEGNYÍLT a Hermes Bakery felett, a Hakoah Klub helyiségében. NYITVA: szerda, péntek, szombat, vasárnap d.u. 3 - tói éjjel I rtráig. Kóser konyha — minden pénteken közös kiddus. Polgári árak. Showerok, barmicvók, eljegyzések rendezését minden napra vállaljuk. Régi és új vendégeinket szeretettel várjuk 2885 Bathurst St.# 78 2-3658 BUDAPEST BAKERY • Finom pörkölt szemeskávé, brazil, columbiai Budapest Presso, Maragucsa stb. q A legfinomabb importált csemegeáruk 0 Hazai izü felvágottak ÜZLETVEZETŐ DÉNES FRANCISKA 404 Spadina Ave. — Tel: 368-9247 Már régi a SPORT de új az 104? EGLINTON AVE. W. Tel.: 781-3858 I LEGJOBB MINŐSÉG! LEGOLCSÓBB ARAK! EURÓPA BUTCHER 78 KENSINGTON ST. Tel: EM 2-4885 NAPONTA FRISS HÚSOK, FELVÁGOTTAK DÍJTALAN HÁZHOZSZÁLLÍTÁS! FIGYELMES KISZOLGÁLÁS! LESLIE G.ARVAY NOTARY PUBLIC Magyar, osztrák és német válóperek, házassági engedélyek. - Mindenfajta BIZTOSÍTÁS 461 Bloor St. West. Tel WA 3- 1224 ZIMMERMAN 8 HARTMAN élelmiszer árúháza 210 AUGUSTA AVE., (Baldwinnal szemben) Házhozszállítás Telefon: EM3-89 7 4 HARMADSZO R Ha eddig is szerette a Sport Restaurant kiváló főztjét, ezután BOR és SOR mellett élvezheti ebédjét vagy vacsoráját. Magyar sütemények * Espresso kávé 372 Bloor St. W. Tel.: 922-1595 Gyönyörű ÉKSZEREK, BRILLIÁNSOK VILÁGMÁRKAs ÓRAK nagy választéka J- RÉGI ÉKSZEREIT ÁTALAKÍTJUK - BRILLIÁNSOK AT nagy szakértelemmel MODERNIZÁLUNK. JAVÍTÁSAINKAT egy évre garantáljuk DÉNES ÉKSZER és ÓRA SZAKÜZLET Az unalom, mint sok tonna ólom, súlyosan és szllr­­kén nyomasztotta a vendégeket. Az elegáns hall­ban, a remek társalgóban kedvetlen arccal, jobbra­­balra lődörögtek. Egyszerűen nem volt mit kezdeni az idejlikkel. A büfét ezen a napon nem nyitották ki, még egy vacak feketéhez sem lehetett jutni. Lassan már a szomszédja lélegzése is kezdte ide­gesíteni egyik-másikat. Érthető volt. A vadonatúj, hatemeletes penzió egészen rossz helyen épült; hegytetőn, ami a be­utalt idősebb embereket a napi sétájuktól is meg­fosztotta, a várostól meglehetősen messze feküdt, az utóbuszközlekedés meg —enyhén szólva— po­csék volt. Sokan pár napi ottartózkodls után meg­­csömörlöttek sietve elmentek, magukban szentfo­gadalmat téve a soha vissza nem térésre. — Itt mindjárt kitör a vihar és cifra gorombasá­gokat vagdosunk egymáshoz. Okosabb lenne odébb­menni, — vélte fáradt hangon a máskor kedélyes kis kövér doktor. Néhányan utána baktattak. Az olvasószobába men­tek, ott nem tartózkodott senki. — Romi? Bridzs? Póker? — indítványozta a ko­pasz mérnök a kártyaszoba felé sandítva. Kissé fanyalogva ketten jelentkeztek. — Játszik? — fordult hozzám is. Nem akartam megsérteni, elvégre jószándék ve­zette. Kénytelen voltam kimagyarázni: — Nagyon köszönöm és egyúttal bocsánatot is ké­rek, azonban nem kártyázom. — No, csak úgy kicsinyben, időtöltésből . . . — Nem, nem, köszönöm. — De miért? — Fogadalom. A doktor felkapta a fejét: — Fogadalom? Hát azt mondja el. Annak alapos okának kell lenni. A mérnök arcán, melyet mintha nyírfából faragtak volna, valami félszeg mosolyféle derengett. — Én is szívesebben hallgatnám, mint játszanék. — Nem biztos, hogy érdekli önöket. Esetleg unta­tom . Elmondom, ha akarják, ám felelősség nélkül. Elmarad a leánykérés — Hosszú-hosszú útat kell megtennem, jó ötven esztendőt visszafelé, s eljutnom abba a dunántúli kis­városba, ahol akkor éltem, fiatalon— én ennek meg­felelően — ha nem is először de határozottan na­gyon szerelmesen. A lány, akit szerettem és feleségül akartam ven­ni, a városka legelőkelőbb ügyvédi irodájában dol­gozott, a Magyarországon mindig sanyarún fizetett gyors- és gépírás cseppet sem lélekviditó munka­körében. Hogy miért akartam feleségül ? Mondtam, szerelmes voltam s ezenkívül nem tartozott hozzám az égvilágon senki, legfeljebb az árnyékom. Néhány­szor már hazakisértem, úgy láttam nem Idegenkedik tőlem. Én ott, az országos viszonylatban is jónevű élelmi­szer gyárban, mint frissen végzett vegyész, szeret­tem volna a tudományommal elkápráztatni a világot. Az idősebb kollégák jóízűen megmosolyogtak, meg­veregették a vállamats biztosítottak, hogy príma kár­tyapartner vagyok, különösen a ferblinek nevezett já­tékban jeleskedem. Mit tagadjam, valóban szerettem játszani s néha jól is jött az a pár tízes amit a kártya hozott, mert a fizetésemmel bizony én is úgy álltam, mint a leg­több magamszőrű kezdő legény; a megélhetéshez kevés volt, az éhenhaláshoz pedig sok. Valójában a­­zonban sohasem a nyereségért játszottam, inkább csak virtuskodásból, no meg magáért a játék kedvé­ért. Majdnem egy évig dolgoztam már ott, amikor — őszintén bevallom egészen véletlenül, — csúnya lo­pásügyre bukkantam. Az üzemvezető főmérnök meg­betegedett, ma sem tudom miért éppen velem he­lyettesítették s akkor fedeztem fel az egyik szakmun­kás és a raktárvezető összejátszását. Már régen le kellett volna bukniok, annyira primitíven csinálták. Nem értettem, mint tudták annyi ideig félrevezetni az ellenőrzést, akármennyire gyatra volt is? Én alig fél ófa alatt megállapítottam, hogy körülbelül már két év óta ügyködtek. Mindenesetre jelentettem a z igazgatóságnak, semmi kedvem sem volt alaposabban foglalkozni vele, nem is rám tartozott s azt hittem, már be is fejeztem az ügyben való ténykedésemet. Hát alaposan tévedtem, ugyanis harmadnapra a rendőrség letartóztatta a raktáros és a szakmunkás vallomásai alapján az üzemvezetőt Is, mint főtolvajt. Most már értettem, miként lophattak háboríthatat­­lanul két éven át. Ezek után az igazgatóság alapos változtatásokat hajtott végre a beosztásokban. Belőlem egyik napról a másikra üzemvezető helyettest fabrikáltak, annak megfelelő fizetéssel. A következő elsején már a nagyon tiszteletreméltó összeggel felemelt gázsitól szédültem. Az első pilla­natban oda akartam rohanni Klárihoz, — így hivtáka lányt akit szerettem és akit most már okvetlenül és express tempóban feleségül akartam, — azzal a meg­másíthatatlan szándékkal, hogy azonnal megkérem a kezét, megesküszUnk és a mi szerelmes házaséletün­­ket az egyetemeken fogják tanítani. Bende barátom és kollégám azonban rám zárta az ajtót. — Hokkee, tezsvir, — állt elém a maga remek so­mogyi tájszólásával, — ne csapasd agyon magadat, hékás! — Megtiporlak, ha nem tisztulsz az utamból I — Előbb mondanék valamit. Hová akarsz menni? Az irodába? Először ott nem szokás lányt kérni. In­kább válni. Másodszor: a lakásukra nem roboghatsz be, mert ha nem tudnád, a lány a te szives közremű­ködésed következtében leváltott főmérnöknek a só­gornője. Aligha fogadnának üdvrivalgással. Inkább furkosbottal. Harmadszor . . . Szóval fékezd magad, legalábbis egyelőre . . . — Mi az a "harmadszor"? — Ki mondta? — Te. — Ejnye . . . Hát nem elég az első kettő? — De mi az a harmadik? — makacskodtam. — Semmi. Nem mondtam semmit. Különben is, ha lenne benned némi tisztesség, akkor nyaggatás helyett inkább meghívnál vacsorára a Korona nevű és című műintézetbe. A lapjárás forgandd Szóval Bende kollégával odaplántáltuk magunkat, annál is inkább, mert nekem nagyon bökte a zúzámat az a "harmadszor". Nyúztam is miatta egész este, még vacsora után is. Sehogysem akart vallani. Gon­doltam, leitatom, majd talán kifakad belőle az igaz­ság. Nyelettem hát veleszámolatlanulajófajtaZöld­­szilvánit sokáig hasztalanul, később meg, amikor talán mégis elértem volna valami eredményt, meg­zavart a pincér, mert a sarokasztalnál darvadozó urak játszani óhajtottak s engem partnernek invitál­tak. Mondom, akkor kaptam az első jól felemelt fize­tésemet, ami amúgyis majd kilyukasztotta a zsebe­met, érthető, ha fejest ugrottam. Bár ne tettem volna! De hát) —mintmondani szo­kás, — ifjú voltam és bohó. Bohó? Inkább bolond. Vagy mégsem? Ötven év telt el azóta s én még má­ig sem tudtam eldönteni. Azt hiszem nem is kell külön hangsúlyoznom, mi­szerint azok az urak kizárólag "komoly" játékot, tehát ferblit játszottak, már amennyire azt játéknak lehet nevezni. Tehát ferblit, azt, amelyben én olyan nagyon erősnek számítottam. Ám ebben a számítás­ban némi hiba is lehetett, mert negyedórán belül az egész pénzemet elvesztettem, pedig még a vacsorán­kat és a borokat sem fizettem ki. Bende barátomra néztem. Megértett és miközben Ideadta az aznap felvett fizetését olyan pofát vágott, mintha a mézeskenyerére petróleumot csöpögtettem volna. Okkal és joggal, mert perceken belül elvesz­tettem. — Hagyd abba, mert baj lesz, — súgta a barátom. — Most féltél, amikor már mindent elvesztettem? Miért nem tartottál vissza, mielőtt . . . Bende megrántotta a vállát és otthagyott, mint állítólag Szent Péter az oláhokat (Azok is ferbliz­­tek?) A főpincér kisegített két darab százassal, ami ak­koriban egészen csinos adósságot jelentett. Mind­egy, nem hagyhattam abba, futottam a pénzem után. Futottam, s ahogy az már lenni szokott, vagy az ör­dög tudja, de tény: a két százas sem melegedett meg nálam. Éjfél felé járt az óra, a kávéház kiürült, a pincér lehúzta a rollót, a cigányok haza mentek, csak a prí­más, a lobogónézésű Mágó Karcsi maradt ott, a há­tam mögött állt. — Van egy húszasom, oda adhatom, — súgta. — És ha elvesztem? — fakadt ki belőlem a meg­csappant önbizalom. — Mohács, — húzta fel vállait, ami kiegészítve: " Több is veszett Mohácsnál"-t jelentett. — Mohács? Legyen Mohács ... és Győrvár . . . és Világos ... és ... és az egyetlen, az utolsó hú­szas hármat hozott vissza. Egész este akkor először. A prímásét vissza akartam adni. Nem fogadta el. — Elfér az még ott, — biztatott és többé nem moz­dult mögülem. Megfordult a lapjárás. További egy óra múlva nem­csak az elvesztett pénzemet nyertem vissza, ha­nem a partnerek kasszájába is kezdett kissé több friss levegő beszivárogni. Két óra tájban az egyik partner, Garami, a helyi bankfiók vezetője felállt: — Tíz perc türelmet kérek, — mondta elsietve. Tudtuk, pénzért ment. Három órakor Ismét tíz perc türelmet kért. Furcsán éreztem magamat, sajnáltam azt az em­bert. A másik kettő is vesztett, de Garami különö­sen sokat. Szimpatikus, harminc év körül nőtlen em­ber volt. A kisvárosi pletyka elég sokat foglalkozott vele. Egyesek a nők bolondjának hfresztelték, má­sok szerint meg a nők bolondultak utána. Elvégre, mind a két hír igaz lehetett. Persze nem ezért saj­náltam, hanem a kártyavesztesége miatt, hiszen aligha a saját pénzét játszotta el. S akkora összeget aligha is pótolhat. Mint pár órával korábban én, most ő futott a pénze után, csak neki nem volt egy prímá­sa, akinek az utolsó húszasával megfordíthatta volna a lapjárást. Már többször játszottunk együtt, mindig simán, incidens nélkül.Most furcsa módon elkeseredett gyű­lölet áradt felém a szemeiből, más körülmények kö­zött bizonyára számonkértem volna. De hát a zöld asztal mellett ültünk és soha, sehol olyan kötelező a hidegvér és udvariasság, mint ott. Mondom, ennek dacára is sajnáltam. Nem hagyta abba a játékot, vissza akarta nyerni a pénzét, ami érthető, viszont én sem állhattam fel, hiszen nyere­ségben voltam, túlságosan Is nyereségben. Pedig en­gem már akkor nem Is érdekelt a játék. Állandóan az én Klárámra gondoltam, a mielőbbi esküvőnket latolgattam. És közben ömlött hozzám a pénz, mint­ha csak mind a három partnerem szándékosan csalt volna — a javamra. Én meg legszívesebben visz­­szaadtam volna a pénzüket, ha ... ha csak a vissza­­klnálása is nem lett volna halálos sértés. Marhaság . . . Ki merte volna az ilyesmit megkockáztatni? Kü­lönösen így, nyíltan. Még négyszemközt, testi-lelki jóbarátnak is alig. Szóval tehetetlen voltam. Öt óra felé a másik két partner összenézett, mert Garami az utolsó ötvenesét pöccentette az asztal kö­zepére. Elvesztette. Felálltak, befejeződött a játék. Mindhárman kong­tak az ürességtől. Illetve nem is ők, hanem a pénz­tárcájuk. Amint illik, revansot ajánlottam. Megköszönték, ám láttam a szemükből, a szájuk sarka rángásából, hogy sokáig nem vesznek kártyát a kezükbe. Elmentek. A föpincérnek két összemarkolt papírpénzt adtam, a sokszorosát kölcsönkapott két százasának. Volt mit számolgatnia. A többivel, a nagyobb cfmletű­­ekkel megtömtem a prímás kabátzsebét, ő meg az enyémet. Még mindig maradt az asztalon halomnyl mindenféle számjegyű. Azzal úgy játszottunk, hogy becsukott szemmel felváltva húztunk belőle egyet­­egyet. Ebbe a játékba a pincért is bevettük, mert kettesben sokára fogyott volna el. így is majdnem hét óra lett már. Sétálva indultam haza, ki kellett szellőztetnem a fejemet. Bende barátommal közös albérleti szobában laktam. — Pénzzel tömöm degeszre a fickót, — gondoltam. Már nem volt otthon. Bementem a gyárba. Ott se találtam, valahol a városban volt dolga. Már jól ben­ne voltunk a délelőttben, amikor visszakerült. Bi­zony, csak szerettem volna teletömni pénzzel. Egy lyukas petákkal sem fogadott el többet, mint ameny­­nyit adott. Hidegen, visszautasítóan viselkedett. Régi, jó baritok voltunk, együtt laktunk közel tíz éve, gyerekkorunk óta, soha össze nem zördültünk, még csak számottevőbb nézeteltérés sem fordult közöttünk elő. Nem értettem, nem értettem a maga­tartás okát. — Neked meg mi bajod? — böktem meg pajtás­­kodva a mellénye középső gombját. — Nekem semmi, — fordította el a fejét, de az én fülemet megütötte a "nekem" hangsúlya. A végzetes kiosztás — Miért tetted ezt . . . miért kártyáztál egész éj­jel? — Álljon meg a menet! Engem huszonegy éves ko­romban nagykorúsftottak. Azóta jogomban áll akár a nyakamat is kitörni . . . — Miért kellett elnyerned annak a szerencsétlen­nek minden pénzét? Nem is a sajátját . . . — Engem okolsz, mert ö kártyázott ? Meghülyül­­tél? Ott voltál, jól tudod, ők hívtak engem és nem én őket. — Tudom, mégis. És most mit akarsz csinálni? — Mit tehetek? Nem kínálhatom meg a pénzével. Tudod mit? Itt az egész, fogd, vidd . . . Add te ne­ki .. . — Kinek? — Hát kiről beszélünk? Nem Garamiról? Boldog ■ lennék, ha megszabadulhatnék ettől az átkozott . . . Bende fürkészve és csodálkozva nézett rám. Tréfálsz? Vagy komolyan . ..Vigyemutána a . . . — Utána ? Hol van? — ... a másvilágra? Megráztam, mint az az állítólagos szent Bendegúz a vargát: — Tényleg megkótyagosodtál ? Miféle másvilágról makogsz? — Szóval nem tudod, — állapította meg. — Mit kellene tudnom ? — Garami főbelőtte magát. Ogy álltam ott, mint akinek a háztetőről cserép­­zsindely esett a fejére. Bende keserves, görcsös zo­kogására tértem magamhoz. — Milyen rokonod volt neked? Miért siratod? Nem birt szólni, csak a fejét rázta. Bevezettem a portás fülkéjébe, vizet itattam vele. Percek múlva szakadt ki belőle: — Nem . . . öt . . . Klárit Is . . . — Mit ? — bődültem és a kis helyiség kerge ringli­­spilként forgott velem. Bende rámbámult, úgy sírt, mint valami elnadrá­golt kölyök, közben artikulátlanul szakadoztak belő­le a szavak. — Szerettem . . . nincs többé . . . szerettem . . . Klári. . . Összeesett. Orvost hivattam, kórházba vitték. Közben engem keresett a rendőrség. Elmondtam mindent, az éjszaka történteket részletesen. A má­sik két partner is ugyanúgy. Az öngyilkosság törté­netét is tőlük tudtam meg: Garami a kávéházból hazament, a nyitott ablakban várta Klárit, aki azon az utcán járt a hivatalába. Be­hívta, s a lány, aki hónapok óta a szeretője volt, be­ment. Az utcai járókelők két éles csattanásra oda­futottak, orvost hívtak, de már mindkettő halott volt. Bende barátom hosszú hetek múltánlassan rendbe­jött. Soha nem beszéltem vele erről, ö hozta egyszer szóba, minden bevezetés nélkül. — Most már tudod, mivolt az a bizonyos " harmad­szor"? Igen, akkor már tudtam. A lány, akit feleségül a­­kartam, Garaminak majdnem nyíltan, Bendének ti­tokban a barátnője volt. Legalábbis Garami Benőé­ről nem tudott, csak rólam, aki nem titkoltam nősü­­lési szándékomat. Azt hiszem Garami ezért gyűlölt engem s akart a kártyával tönkretenni. Fordítva történt. Nos, akkor megesküdtem, s az eskümhöz híver: azóta sem kártyáztam. Nem is fogok. Bocsánatot kérek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom