Menora Egyenlőség, 1970. szeptember-november (9. évfolyam, 325-333. szám)
1970-11-07 / 333. szám
1970. november 7. * MENÓRA 3. oldal MAGÁNYOS ÁLLAM az UNO-ban Milyen jó volna, ha nem lennénk enynyire egyedül.. El lehetne filozofálgatni arról, hogy voltaképpen ez mindig igy volt: attól a pillanattól, amikor Izráel népe megjelent a történelem színpadán, egyfajta furcsaságként kezelték, egyedülállónak, különlegesnek. Magányos volt a pogány népek között, akik szamára az egyistenhit megteremtése valósaggal ellenséges cselekedetnek számított; casus bellinek tekintették, hogy egy pusztai vándomép olyan erkölcsi tanokat hirdetett, mint az emberek egyenlősége, mondván, hogy mindenki egyenlő Isten élőt. Innen ered a zsidó nép magányossága. S mikor már eltelt másfélezer esztendő és a világ többi népe is tudomásul vette az egy Isten létezését, nyilván a kisebbségi érzés irányította érzelmeiket. Mégis furcsa, hogy Rómát, Athént, Babilont ez a maroknyi nép vezette a tisztább erkölcsiség magasságába. A hosszai gálut a magányosság kétezer esztendeje volt és csak itt-ott akadt néhány ritka nép vagy ritka ember, aki hajlandó volt velünk megosztani a keserveket, vagy legalább enyhíteni magányosságunk érzését. A cionista mozgalom kezdeti vergődései bizonyítják, milyen küzdelmet kellett folytatni azért, hogy a zsidó népnek szövetségesei is legyenek. S ha a cionizmusnak sikerült biztos talajt és uj szellemet teremteni a zsidó nép számára, ezt nem a kevés és kétséges hűséges szövetséges segítségével, hanem saját erejéből tette. Nem a szövetségesek akaratából, hanem akaratuk ellenére — amint az történt 1948-ban is. Volt UNO-határozat 1947 november 27-én, de Izráel függetlenségét nem a Nemzetek Szövetsége, hanem a zsidó nép vivta ki, az Erec-Jiszráelben harcoló ifjúság és a gálutban adakozó és politikai akciókat bonyolító zsidók áldozata révén. Folytathatnánk a példák felsorolását, ha nem volnának köztudottak. Állami létünk megkezdése óta mindig egyedül kellett megvívnunk háborúinkat s ba egy alkalommal, a Szináj-badjárat idején, volt is érdekközösségünk két nagyhatalommal, a háború közepén azok is cserbenhagytak bennünket s nem engedték, hogy győzelmünk gyümölcsét learassuk. Most is csaknem teljesen magunkra maradtunk. Elfogadtuk az Egyesült Államok béketervét, hozzájárultunk a tűzszünethez, főleg a katonai helyzet változatlanságát előíró kikötése miatt. S amikor Egyiptom és a Szovjetunió becsapott bennünket és Amerikát, egy hónapi kemény diplomáciai erőfeszítésünkbe került, iámig rávettük az amerikai kormányt, hogy ezt a tényt nyilvánosan beismerje. Ilyen a magányos nép diplomáciai sikere: a velünk együtt a problémában érdekelt nagyhatalom csak fogcsikorgatva ismeri be, hogy becsapták. Hallgattuk Joszéf Tekoát. harcos temperamentumu UNO főmegbizottunk minapi tévé-nyilatkozatát a most folyó közelkeleti vita kilátásairól. „Nem tartozunk egyetlen államcsoporthoz sem" — mondotta többek között — „tehát nem támaszkodhatunk szövetségesekre, akik sorompót emelhetnének a határozat elfogadása elé. Barátokhoz kell tehát fordulnunk, akik ezt szövetségeseik segítségével megtehetik". Áttételes diplomácia tehát. Úgyszólván legfeljebb tartózkodnak a szavazástól. Ezért nem is fordulhatunk közvetlenül más államokhoz. Vagy nagyon kevéshez. Mint Hollandia, vagy Dánia és Luxemburg. Egy-két dél- vagy közép-amerikai állam. Egy-két afrikai „szövetséges", akik elfogadják gazdasági és technikai segélyeinket, de az UNO-ban óvakodnak niellettünk szavazni, aztán megint csak az Egyesült Államokra vagyunk utalva, hogy mozgósítsa a tőle függő államokat, akadályozzák meg olyan határozati javaslat elfogadását, amely Izrael puszta létét vonja kétségbe. Mert nem kevesebbről van szó. Ha a közgyűlési határozat magában foglalná „a palesztinai nép megdönthetetlen jogait Palesztinára”, — ez Golda Méir miniszterelnök szavai szerint azt jelenti, hogy az UNO még az 1947 november 29-iki felosztási határozatát is hatályon kívül helyezi. Nem olyan nagy dolog „sorompó-szavazást" megszervezni. Az egyiptomi javaslat megszavazásához kétharmad többségre van szükség; Az Egyesült Nemzetek Szövetségének most 127 tagállama van, tehát 43 szavazat elegendő ahhoz, hogy megakadályozzon egy olyan határozatot, amely az egyik tagállam legelemibb jogait vonja kétségbe. Még nem is olyan régen, amikor az UNO-nak sokkal kevesebb tagállama volt, baráti kormányok révén igen tekintélyes szavazatarányu határozati javaslat arra akarta felszólítani az arabokat, hogy kössenek békét Izráellel. Ezek szavazások megismétlődtek évről-évre a párhuzamos politikai bizottságban, amely az arab menekültek segélyezéséről és foglalkoztatásáról gondoskodó UNO ügyvivőség jelentéséről tárgyalt. Olyan eset is történt, hogy a tagállamok fele követelte ezt az araboktól. Akkor nekik kellett „sorompó-szavazást" megszervezni afro-ázsiai barátaik és a kommunista államok körében. A hatnapos háború győzelmét azonban nem tudják elviselni sem az arabok, sem az oroszok, sem sok nyugati állam, — egyedüllétük egyre inkább válik tragikus valósággá a nemzetközi arénában. Amikor e sorokat irtuk, nem akartunk hinni az Amerikából érkező hir láttán, hogy az Egyesült Államok mégis hajlandó megszervezni az ellenszavazatot, nehogy ez az abszurd határozati javaslat keresztülmenjen. Ha Washington erre valóban elhatározza magát, úgy ez az ostoba arab szólamoknak köszönhető, annak, hogy újra reálpolitikának érzik „az amerikai imperiálizmus” elleni propagandájukat. Nagyzási hóbortjukban odáig mennek, hogy az Egyesült Államok szempontjából is szégyenteljes határozatot akarnak kierőszakolni, — s remélni lehet, hogy Washington nem lesz hajlandó ezt a presztízsveszteséget eltűrni. Nehéz előrelátni, hogyan alakulhat ki a megoldás a válságból. Gyűlölettől elvakitott ellenség, aki pillanatnyi világkonjunktura révén remél többséget verbuválni az egyedül maradt kis állam ellen, jogot formál magának ahhoz, hogy megszegjen Írott és íratlan kötelezettséget, semmibe vegye a tfízszüneti megállapodás legfontosabb részét — s ezt a tényt bizonyító, megdönthetetlen adaok'kal szemben, —hazugságok, rágalmak és fenyegetőzések fegyverével igyekszik sárbataposni. Természetesen mi is valljuk, hogy Izráel sorsát nem az UNO, hanem a zsidó nép fogja eldönteni, amint tette ezt a múltban is. Mégsem lehet közömbösen elmenni a most ellenünk folyó manőverek mellett. Ez a felismerés szükségszerűen megnyilatkozik majd diplomáciai kapcsolatainkban. legalábbis az Egyesült Államokkal szemben. Mose Dáján, akinek optimista nyilatkozataiban mindig látunk igen mély bölcsességeket, azt mondta a napokban. hogy Izraelnek meg kell könnyitenie az Egyesült Államok helyzetét, hogy kiutat találjon a válságból. Előbb-utóbb tehát kénytelenek leszünk gesztust, tenni a .larring-tárgyalások tekintetében. Sajnos még akkor is. ha a szovjet rakéták, vagy nagyrészük, a Szuezi-csatorna tilos övezetében maradnak. Nincs könnyebb dolog annál, mint befejezett tények elé állítani egy magányos államot. Egyetlen szövetségesünk érdekeit muszáj tehát figyelembe vennünk. S mindenek fölött — oda kell hatnunk, bogy a tűzszünet folytatódjon. S minthogy ez a két fogalom csaknem fedi egymást, reményünk lehet rá, hogy a közeljövőben enyhülni fog a nyomás, amely mostanában ránk nehezedik. Miután az oroszok tsalással megszegték a tüzszüneti egyezményt, az USA — az erőegyensúly fenntartása érdekében — jelentős mennyiségű fegyverek szállítására kötött egyezményt Izráellel. Ennek keretében Izráel 18 Pbantom-jetbez jut hozzá, amelyek szállítása már meg is kezdődött. Érkeznek 175 mm-es mésszehordó ágyuk is, amelyekkel az izráeli tüzérség hatékonysága megkétszerez dik. A Shrike-típusú légből földre ható missilek az oroszok földről légbe lövő SAM-jait semlegesítik majd. Az Izráel által vásárolt 200 tankból 50 darab M-6 típusú, amely katonai szakértők szerint a legjobb, amit valaha bevetettek a világ harcterein. Egy darab S 400 000-be kerül, amelyre Izráel speciális hitelkeretet kapott. A régebbi Phantom-okat annyira sikerült átalakítani, hogy azok sem maradnak lényegesen mögötte az újabb évjáratú super Phantomoknak. A tüzszünet óta létrejött szerződés alapján az USA kb. 500 millió S értékben szállít fegyvereket Izráelnek. f-DE FACTO MEGEGYEZÉS? WASHINGTON. — Ki tudja, talán nincs messze az idő, amikor William Rogers külügyminiszter abban a helyzetben lesz, hogy megismételheti John Chaloner hires üzenetét, amelyet fivérének, Róbcrtnek küldött. Robert elmegyógyintézetbe záratta Johnt, és amikor Robert meggondolatlan módon elvett egy szeszélyeiről hírhedt operaénekes-' nőt, John a következő szövegű táviratot,; küldte címére: „Ki a bolond most?“ A közelkeleti tüzszünet után, sokan ngy vélekednek, hogy Rogers külügyminiszter, nem egészen normális. A tüzszünet főleg az ő bébije volt, és amikor az oroszok és az egyiptomiak, megszegve Ígéreteiket, amelyeket Rogers készpénznek vett, hozzáláttak a légvédelmi rakéták felállításához a csatorna zónában — a bébi valóban nagyon1 betegnek látszott. De a bébi még életben van — a Csatorna mentén hallgatnak az ágyuk. És most minden jel arra vall, hogy a bébi túléli a kritikus, 90 napos határidőt, amely november hatodikén jár le. Tény az, hogy a tüzszünet mindinkább egy de facto megegyezés benyomását kelti. Egy de facto megegyezés, bármennyire is ideiglenes, sokkal jobb lenne, mint az augusztus 7 előtti kétségbeejtően veszedelmes helyzet, amikor az izraeliek orosz pilóták által vezetett gépeket lőttek le és a nagyhatalmak közötti szembesítés, nukleáris mellékzörejjel, küszöbön állónak látszott. Ebben úgy az izráeli. mint az amerikai közegek tökéletesen egyetértenek. ALAPOS ÉS ÖNZŐ OKOK De facto megegyezés az, amelyhez hivatalosan egyik fél sem járul hozzá, de amelyet alapos és önző okból egyik fél sincs érdekelve megszüntetni. Ez a helyzet áll fenn és marad még valószinüleg hosszú ideig érvényben a szuezi tűzszünettel. Hivatalosan, az egyiptomiak és az oroszok nem fogják állandó megegyezésként elismerni a szuezi tűzszünetet, mert ez természetesen az izráli okkupáció végleges elfogadását jelentené a szináji félszigeten. — De mindkettőjüknek ió oka van rá. hogy ne kezdje újra a tüzelést. Az izraeliek szinte abszolút önbizalommal állítják, hogy nem félnek egy esetleges, a csatornán keresztüli egyiptomi támadástól, még orosz légitámadással sem. A légifölény a kulcs — mondja egy magasrangu izráeli tisztviselő. „A másik oldal nem képes légifölényre szert tenni a csatorna felett, hacsak az oroszok nem hajlandók a jelenlegi mintegy száznál jóval nagyobb számú pilótát bevetni, és nem hiszszük, hogy erre hajlandók lennének. Különben, egy nagyszabású támadás a csatornán keresztül újabb katonai katasztrófával végződne, és úgy az egyiptomiak, mint az oroszok tudják ezt.“ Egy kevésbé veszedelmes alternatíva a .„kimerítő háború" felújítása, tüzérségi támadásokkal a csatornamenti izráeli előállások ellen. Az ilyen támadásoknak, azonban nem lenne döntő hatása. Az izráeliek jól be vannak ásva és szárazföldi és légierejük zöme mélyen a hátvédben van tartalékban. Az egyiptomi tüzérségi tűzre, az izráeli légierő azonnali elsöprő támadást indítana a csatorna zóna rakétabázisai ellen. BIZALOM Az izráeliek tudják, hogy ez nagy áldozatot követelne, gépekben és pilótákban.— De bíznak benne — és bizalmuk őszintének tűnik —, hogy az ár, amit az oroszok és az egyiptomiak fizetnének: a csatorna zónában felállított rakétabázisoknak úgyszólván teljes elpusztítása lenne. Ezek részben az okok, amelyek miatt nem látszik valószínűnek, hogyb ez idő szerint az egyiptomiak és orosz pártfogóik ismét elkezdenék a tüzelést. Egy dolog bizonyos — az izráeliek nem fogják elkezdeni a tüzelést. A tüzszünet de facto elfogadása lehetővé tenné a csatornamenti Bárlév vonal tartását, amelyet Chájim Bár-Lév vezérkari főnök „racionálisnak" és „védhetönek“ nevez. Mint azt a térképre vetett egyetlen pillantás érthetővé teszi, az 1967-es izráeli határok nem voltak sem egészen racionálisak sem könnyen védhetők. Minden, tárgyalások alapján kötött szerződés magába foglalná az e határok felé való visszavonulást. A kérdés kulcsa tehát nem az, hogy 1 az izráeliek tüzelni kezdenek, hanem az,hogy hozzájárulnak-e a tárgyalások megkezdéséhez. Az izráeliek érvelése szerint, a tüzszüneti egyezmény megszegése azt bizonyitja.hogy a tárgyalásoknak nincs értelme, legalábbis mindaddig, amig vissza nem vonják az orosz rakétákat. Ami annyit jelent, hogy nem lesznek tárgyalások, hiszen privátim maguk az izráeliek is koncedálják, hogy még csak egy jelképes visszavonulás is egészen valószínűtlen. Egy ilyen jelképes visszavonulás megrendezését, a velejáró rendkívüli politikai kockázatok miatt, még Nasszer sem vállalta volna. A rakéták elvégre egyiptomi földön vannak és legfőbb céljuk az. hogy megvédjék Egyiptomot az izráeli légierő támadásai ellen. amelyek a tűzszünetet megelőző három hónapban mintegy 10.000 egyiptomit öltek vagy sebesitettek meg. A jelenlegi egyiptomi kormánynak, azonban más okot — vagy mentséget — kell keresni a tüzszünet meghosszabbítására. Elvégre nem ismerhetik be. hogy félnek az izraeliektől. Egyiptom részéről az egyetlen ok vagy mentség a tárgyalásokra csak az lehet, hogy azok révén érhető el az izráeliek visszavonulása a csatorna keleti oldaláról. HATALMI MÉRLEG Egy kölcsönösen elfogadott megegyezésre senki sem számit a közeljövőben. A valóságban azonban kialakulhat egy többé-kevésbé tartós hatalmi mérleg az oroszok által támogatott Egyiptom és az Amerika által támogatott Izráel között. Az izráeliek nem folytathatják többé mélyen behatoló légitámadásaikat, az egyiptomiak pedig nem rendelkeznek elegendő légierővel, hogy az izráelieket a Bárlév vonal feladására kényszerítőé tnék. Ezt a törékeny egyensúlyt azonban a Szovjet felboríthatja, ha rászánja magát egy nagyszabású offenzivára Izrael ellen. Lehetséges, hogy tévedek, de sem az amerikaiak sem az izráeliek nem hiszik, hogy Moszkva hajlandó lenne vállalni ezt a kockázatot, amely a globális háború veszélyét vonhatja maga után. Tlymódon lehetséges, hogy a közelkeleti tüzszünet egyike lesz azoknak az ideiglenes elrendezéseknek, amelyek sokkal tovább tartanak, mint azt eredetileg bárki feltételezte volna. S egy nap, ezért teheti majd jogosan fel a kérdést Rogers külügyminiszter: „Ki a bolond most?" Stuart Alsop cikke a múltheti Newsweekből JOCHANAN CARMEL HELYZETMAGYARÁZATA A LEGNAGYOBB VESZÉLY "Ha békét akarsz, készülj fel a háborúra 1” Aligha van közöttünk olyan, aki eztaz ókori közmondást nem Ismeri. Kétszeres paradox van ebben az egy mondatban. Az egyik az, hogy a háborúra való felkészülést, mint a béke alapfeltételét állítja be, a másik, az aktuálisabb, hogy annak ellenére, hogy a világ urai is hallottak már erről a mondásról, nagyobbrészt nem tanultak belőle eleget. Joggal tiltakozhat ez ellen az olvasó, és állíthatja, hogy nevetséges ma mondani, hogy a háborúra nem készültek fel, hiszen több fegyver van raktáron, mint amennyivel száz világot Is talán el lehet pusztítani. A háborúra való felkészülés azonban nemcsak materiális folyamat, mert csak a maximális fegyver-arzenál Összegyűjtéséből áll, hanem szerves és elengedhetetlen része ennek a lelki felkészültség is, A veszély a világ számára sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Ha a Szovjet arra a meggyőződésre jut, hogy az amerikaiak semmi körülmények között nem hajlandók háborút viselni, az csaknem bizonyosan harmadik világháborút jelent. Biztos vagyok abban, hogy sem az amerikaiak, sem az oroszok nem akarják a harmadik világháborút, a legegyszerűbb okból.; mind a két hatalom meg van győződve arról, hogy egy ilyen háború után csak vesztesek maradnak majd és nem győztesek. Szemben az "imperialista" Amerikával, a Tialadó és békeharcos” oroszok soha nem adták fel azt a tervüket, hogy befolyásukat kiterjesszék a világ minden pontjára, ahová csak lehetséges. A kommunista ideológia ebben az expanziós politikában az eszköz és nem a cél szerepét játssza. Az orosz kiterjeszkedési vágy határa, a háborútól való félelem. A Kreml nem fog olyan lépést tenni, ami az ö meggyőződése szerint harmadik világháborúhoz vezet. De mi történik akkor, ha arra a meggyőződésre jut, hogy mindent megengedhet magának, mert a kínaiaknak van igazuk; Amerika tényleg csak egy "papfrtigris”? Akkor háború lesz. Annak a belső bomlási folyamatnak, amelynek tanúi vagyunk az amerikaiaknál, nem az a föveszélye, hogy Amerika valóban erkölcsileg és társadalmilag felbomlik és összeomlik. Ennél az amerikai társadalom sokkal erősebb, és a bomlási tünetek valójában sokkal kisebb körre szorítkoznak, mint gondolnánk. A belső nehézségek, nemcsak egy, de kát oldalról is fellépnek: egyrészt az antlmllitarista, és hangosan destruktív, csaknem nihilista része az Ifjúságnak, másrészt a hagyományosan izolaclonlsta konzervatív körök, akik a minimumra akarják csökkenteni Amerika felelősségét a világban. Ez a két nehézség arra vezetheti az amerikai kormányt —, és ennek már eddig is, sajnos, számos jelét láttuk—, hogy nem lesz képes kellő erővel szembeszállni a szovjet expanzióval. Nem vitás, hogy ma a Szovjet számos olyan lépéstenged meg magának, elsősorban a Küzelkeleten, de Amerika saját térségében, például Kubában is, amelytől óvakodna, ha megfelelő amerikai válasszal találná szemben magát. Lassanként a Kreml egy eddig előtte ismeretlen biztonságérzetbe kezdi ringatni magát. Tálán túlzás ma még Münchenről beszélni, de azért nem árt felidézni ennek emlékét. Hitler megingathatatlan önbizalma 1938-39-bennem belső erőforrásokból eredt. A világ hatalmai voltak azok, amelyek meggyőzték arról, hogy minden célját elérheti, anélkül, hogy veszélyeztetné magát. Chamberlain és Daladier Münchenben 1938 őszén azt hitték, hogy Csehszlovákia feláldozásával megmentették a világbékét; holott éppen ellenkezőleg, a müncheni szerződés tette a második világháborút elkerülhetetlenné. Itt nyerte ugyanis Hitler azt a téves hitet, hogy azok, akik nem voltak hajlandók háborút viselni Csehszlovákia megvédéséért, azok nem lesznek erre hajlandók Lengyelországért sem. Csaknem bizonyos, hogy ha 1938-ban a nyugati hatalmak nem áldozzák fel előbb Ausztriát és azután Csehszlováklát Hitlernek, akkor az aligha merte volna egyáltalán megkísérelni Lengyelország megtámadását. Sőt. . . München megmentette más tekintetben is Hitlert. Mert könnyű sikerei mellé állították azt a tisztikart, amelyik addig ellene volt, és amelynek támogatása nélkül nem vezethetett volna háborút. Koszigin és Brezsnyev, vagy akik majd utánuk jönnek, szintén ebbe a tévedésbe eshetnek. Ami nem volt igaz 1939-ben, az nem igaz ma sem. Amerika nincsen, és nem is lesz olyan helyzetben, hogy a Szovjet minden provokációját eltűrje. Azonban, újabb és újabb engedmények Moszkvában a fordított látszatot kelthetik. Egy ilyen tévedés azonban, mindkétfél akarata ellenére, világháborúra vezethet Azok, akik ma Amerika ügyeit intézik, űgylárszik nincsenek teljes egészében tudatában annak a veszélynek, amelyet felidéznek azáltal, hogy csökkentik hazájuk elrenttentö erejét ha nem is a materiális, de legalábbis a pszichológiai hadviselés terén. Amikor a Magyarország című budapesti hetilap öt cikkből álló sorozatában azt állította, hogy Kína célja a Szovjetunió délkeletázsiai befolyásának teljes megszüntetése az Egyesült Államok közreműködésével, nem járt túlságosan messze a valóságtól. Amerika, hosszú habozás után, döntött; a két világuralomra törő kommunista óriás közül a pillanatnyilag kevésbé veszedelmeset részesíti előnyben. Jelenlegi fegyvereivel Kína nem képes a hatalmas víztömeg másik partján fekvő szuperhatalmat fenyegetni, s igy természetes terjeszkedése a közös szárazföldi határral biró Szovjetunió felé irányul. E politika első Ízben Nixonnak Gromikoval folytatott hosszú megbeszélésében csúcsosodott ki. Az orosz külügyminiszter ugyanis a Közelkelet békéjének árát három pontban határozta meg: 1.) A nukleáris fegyverek egyenlővé tétele. Bár száz bomba elegendő az amerikai lakos ság felének megsemmisítésére, a Kreml hiúságát nagyban sérti, hogy az USA 6000 bombával rendelkezik Moszkva 2000 bombájával szemben. E sérelmet nem csökkenti a tény, hogy az interkontinentális rakéták számát illetően a Kremlnek sikerült lehagynia Amerikát 2. ) Az USA kényszerítse Izráelt az elfoglalt területek feladására. 3. ) Az Egyesült Államok szüntessen meg minden politikai és kereskedelmi kapcsolatot Kínával. Az első és második pontban több kompromisszumos lehetőség merült fel, a harmadikról azonban Nixon tárgyalni sem volt hajlandó. Ennek folytán érthető a három vezető moszkvai lapnak, az Izvesztijának, a Pravdának és a Szovjet Ifjúság Lapjának éles amerikaellenes kirohanása és az Oroszország légi határát véletlenség következtében átlépő két amerikai tábornoknak a fogvatartása. E tények ellenére úgy tűnik, a két szuperhatalom egyformán sürgeti klienseit — Izráelt és Egyiptomot — a béketárgyalások folytatására. A magyarázat egyszerű. A nagyhatalmak jól tudják, hogy egy új világháborúnak csupán vesztesei lehetnének. Annak elkerülése tehát mindkettőnek vitális érdeke. A helsinki atomkorlátozási tár-RUBIN FERENC: HELYZET KULCSA: gyalások ugyancsak eredménynyel végződhetnek, minthogy mindkét hatalom gazdasági gondjait lényegesen csökkentené e fegyverek limitálása. Minden más vonatkozásban dőreség volna a két hatalom együttműködésével számolni. A KREML CÉLJA ÉS MÓDSZEREI A látszólag meggyengült kapcsolatok ellenére semmilyen tény nem utal arra, hogy a Szovjetnek szándékában állna az előbb említett pontokban az igen korlátozott együttműködés megszüntetése. Már megszoktuk, hogy Moszkva sohasem adja fel diplomáciai zsonglőrmutatványait s azt, hogy a közvélemény Idegzetét a végsőkig próbára tegye. Sohasem fog lemondani módszeréről, mely a kemény konok merevségből egyszerre a legnagyobb szívélyességbe csap át, s ajőindulatúnak látszó mosoly pillanatok alatt gonosz célratörésre változik. Abban sem várható a jövőben változás, hogy miközben Amerikával "baráti tárgyalások” folynak, a szovjet sajtó a legélesebb átkokkal illeti az USA-t. Az egyik csupán a bélés külföldi közvélemény befolyásolására szolgál, a másik viszont valóságos céljainak előmozdítására. Jakob Maliknak az ENSz-ben tett makacs, Izráel teljes viszszavonulását követelő tirádáit ilyen szemszögből kell felfogni. Moszkva nagyon is tisztában van Tele, hogy az átlag szovjet polgár mennyire csodálja és tisz:ell Amerikát. Amikor a "Vörös Csillag”, a szovjet hadsereg apja szerint "az Egyesült Aláírok Imperializmusa a szodallzmus legagresszivabb és ág veszedelmesebb ellensége", igy ez ennek a szürke, Amerlláról álmodozó szovjet polgáriak van címezve. A Kreml politikája semmit sem változott. Mikor ugrásra készen áll, hogy hatalmát és befolyását újabb területekre terjessze ki, amikor erősíti katonai bázisait a stratégiailag fontos pontokon, mindent elkövet, hogy a nyugati befolyást gyengítse, ugyanakkor Moszkva meg van róla győződve; a Nyugattal folytatott korlátozott gazdasági együttműködés és "békés együttélés" rendkívüli haszonnal jár számára. A BÉKE FELTÉTELE: A MENEKÜLTKÉRDÉS MEGOLDÁSA Nasszer halálával megszűnt igylptomnak az arab országok 'ezetésére vonatkozó ambíciója Ilyen körülmények között az (roszok sem viselik többé szilikon a Golán-fennsik és Jeruzsálem kérdését. A menekültkérdés megoldása esetleg kihúzná az ellentétek méregfogát. Persze jól tudjuk, hogy e kérdést az arab államok már régen megoldhatták volna, s azt; cinikusan szemlélve az emberi nyomort; mesterségesen tartják felszínen. Az Izráelt elhagyó menekültek száma pontosan 590 000 volt 1948-ban. Körülbelül hasonló számú zsidó kényszerült az arab államokból Izráelbe. A török-görög háború után, 1921-22-ben Görögország 1 400000 görög menekülőtfogadott be. 1947-ben tizenötmillió moszlim és hindu menekült cserélt hazát. Ki állíthatja tehát, hogy az arab menekülteknek, akik arab fenyegetésre önként távoztak hazájukból, feltétlenül vissza kell oda térniük ? A világ nemzetei (Izráelt beleértve ), anyagi hozzájárulásukat adnák a kérdés megoldásához. Nem kétséges az sem, hogy a Szuezi-csatoma megnyitása a szovjet hajózásnak óriási lendületet adna az Indiai Óceán környékén. A Kreml Ismét félszemmel Kínára tekint, amikor délkeletázsiai befolyásának kiterjesztésére nyerhet alkalmat. LESZ-E ÜJABB HÁBORÚ? Közben a Szovjet ereje veszedelmesen növekszik. A szuezi csatorna mentén sikerült kiépítenie a világ legerősebb rakétahálózatát. Amerika és Anglia volt légi és szárazföldi támaszpontjait e régióban teljes egészében átvették. Tengeri támaszpontjaik Egyiptomtól Jemenen és az Adeni szoroson keresztül Afrika keleti partjáig terjednek s elérik Mauritiusi; a volt angol fennhatóság alatt álló szigetet. Mindezt kockáztatnák egy Amerikával történő összeütközéssel. Mindezek alapján remélhető, hogy Moszkva nem lesz hajlandó egy újabb közelkeleti konfliktust elősegíteni, s inkább egy, ha nem is tartós, de válamelyes ideiglenes megegyezés mellett fog állást foglalni. Minthogy azonban úgy Izráelnek, mint az Egyesült Államoknak több Ízben volt alkalma meggyőződni az arabokkal és a Kremllel kötött egyezmények értéktelenségéről, az egyetlen út a béke elérésére a fegyveres felkészültség. Minden egyes Izráelnek küldött Phantom gép jobban Járul hozzá a Közelkelet békéjéhez, mint a hosszú hónapokig tartó, kevés kilátással kecsegtető tárgyalások. A fegyverek azon a nyelven beszélnek, melyet a kommunista világ a legjobban megért