Menora Egyenlőség, 1970. szeptember-november (9. évfolyam, 325-333. szám)
1970-10-03 / 328. szám
AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA IX. ÉVFOLYAM 328. SZÁM 1970. OKTÓBER 3. 25 cent BOLDOG U.JÉ VET KÍVÁNUNK A VILÁG HASSZER HALOTT! Lapzártakor érkezett a hír, hogy Abdul Gamal Nasszer, Egyiptom diktátora, szívroham következtében meghalt. A hivatalos jelentést Egyiptom elnökhelyettese, Szálát adta ki, A hír szerint, amerikai Idő szerint 28.-án, hétfőn reggel 8.15-kor érte a szívroham, és a halál 11 órakor állt be. Nasszer a kairól csúcsértekezlet ünnepi zároülesén vett részt, ahol az arab vezetők kölcsönösen biztosították egymást testvéri szeretetükröl. Ez a nagy szeretet annyira felidegesítette a diktátort; hogy szervezete, amely a gyilkos hajsza és esetleg a moszkvai gyógykezelés eredményeként amúgyis erősen leromlott, nem bírta tovább. Halálának következményeit egyelőre nem lehet felmérni. A teljesen megosztott arab világnak egyetlen olyan politikusa volt, aki képes volt valamennyire összefogni az erőket. Halála ebben a döntő pillanatban még inkább ki fogja mélyíteni az ellentéteket, nemcsak a palesztinaiak által lakott országokban, de valószínű, hogy rövidesen Egyiptomban is fegyveres úton kísérlik majd megszerezni a különböző trónkövetelők a hatalmat. Az Is lehetséges, hogy az oroszok megpróbálnak egy nyílt kommunista politikust ültetni az ország élére; ebben az esetben azonban a vallásos muzulmánok részéről várható aktív ellenállás. Nasszer 52 éves volt; s 1948 óta, mióta Faruk királyt elkergette, irányította az országot kevés gazdasági eredmény és rengeteg kudarc felé. zsidó lap természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy a polgárháború nagy fellélegzést jelentett Izráelnek, komoly katonai megkönnyebbüléssel és diplomáciai győzelemmel járt. A terrorista szervezetek harcosaiknak kb. 25. százalékát elveszítették és hosszú időn keresztül nem lesznek abban a helyzetben, hogy határmenti támadásokkal vagy beszivárgó szabotázscselekményekkel kárt okozhassanak a szomszéd zsidó államnak. A világ pedig rájött arra, hogy az arab mentalitást nem lehet nyugati mértékkel mérni, hogy ilyen irracionális és vérszomjas álmokat kergető ellenséggel nem lehet reális békéről tárgyalni mindaddig, amíg a békére megfelelő garancia nincs. Ez pedig nem következik be addig, míg az arab államok vezető garnitúrájában jelentős személyi változásoknem történnek. Az amerikai béke-kezdeményezés teljesen összeomlott, csődbe jutott. Mégpedig nem azért, mert Izráel nem akarna békét. Még csak nem Is azért, mert kiderült; hogy a Szovjet és Egyiptom rosszhiszeműen fogadta el a tűzszünetet és a rakéták előre tolásával azonnal megszegte az egyezményt. Hanem azért, mert egész egyszerűen; nincs kivel tárgyalni. Az arabok ugyanolyan könyörtelen ellenségei egymásnak is, mint amilyen ellenségei Izráelnek és hiába nevezik hangzatos szólamokban egymást testvéreiknek, egy nappal később vérbenforgő szemmel rohannak egymás torkának. Ennek a súlyos elégtételnek ellenére is televizió-ernyös és ujságképeken csak sajnálkozva lehet tekinteni az apró, vérző gyermekekre és esetleg békében élni akaró asszonyokra, polgárokra, akik a testvérháború áldozatai lettek. Az újságok beszámolnak arról, hogy a Jordán! csapatok hogyan verték szét baltával a kórházakban fekvő gyermekek és az orvosszemélyzet fejét, és hogy a palesztinal terroristák miként eresztettek golyószóró—sorozatot azokba az asszonyokba, akik saját udvarukon a mosott ruhát teregették. Az, hogy Ammanban nincs villany és nincs fűtés, az arabok számára nem különösen szokatlan. Hogy napokon keresztül nem jutottak élelemhez, ez sem példa nélkül álló. De az, hogy a romokban lévő városban olyan méreteket öltöbb a vízhiány, hogy a nemzetközi Vöröskereszt orvostudománnyal tisztában lévő személyzete azt tanácsolta a lakosságnak, saját vizeletével enyhítse szomjúságát, erre valóban ritkán volt példa a történelem folyamán. Elmek a háborúnak az arab országok közt nincs győztese és ez minket csak őrömmel tölthet el. Hiszen a történtek most illusztrálják; mi lett volna Izráel sorsa, ha véletlenül bármelyik eddigi háború arab győzelemmel végződik. Arra is rávilágít, mitjelentapalesztínai szervezetek frázisai egy olyan Palesztina felépítéséről, ahol arabok és zsidók "békésen, testvérek módjára” élnének együtt. Nincs a polgárháborúnak győztese azért sem, mert a harcok nyilvánvalóan nem értek véget. Igaz, hogy a vasárnapi nap folyamán sikerült Kairóban csúcsértekezletre összehozni az arab vezetőket és Husszein meg Arafat között tűzszünetet elfogadtatni. De ennek ellenére szórványosan továbbfolynak a harcok és könnyen lehet, sőt valószínű, hogy mire az újságunk az olvasó kezébe jut; már újból teljes erővel tombol a háború. Nem is lehet másként. Az arab népek között még ma is él a vérbosszú ősi törvénye. Minden elvesztett hozzátartozóért — legyen az polgár vagy katona — meg kell ölni valakit az ellenséges törzsből. Most került például nyilvánosságra az a hír, hogy a kisebb nyári csatározások következtében, még a mostani kirobbanás előtt Is, Jordániában hetenként 150 embert öltek meg ilyen vérbosszú következtében. Nyugati újság-Az elmúlt hét jordániai eseményeire nehéz megfelelő szavakat találni. A világsajtó tudósítói hozzászoktak márafoglalkozásukkal együttjáró szörnyűségekhez, mégis a legnagyobb elképedés hangján számolnak be a látottakról. Csak nagyon kevesen merték elhagyni közülük Amman egyetlen nemzetközi színvonalú szállodájának, az International Hotelnak viszonylag védett fedezékét, s ezek egyetértenek abban, hogy soha ilyen véres, ilyen könyörtelen, ilyen embertelen polgárháborúnak, ilyen válogatás nélküli mészárlásnak nem voltak tanúi. Tulajdonképpen nem is a polgárháborúról van szó. A Jordániában együttélö két nép, a jordáni beduinok és a palesztinaiak estek egymásnak a borzalmas testvérherc során. Egy Írók szemtanúi voltak Ammanban, amint paleszdnai gerillák leszállítottak egy teherautóról két beduin katonát és minden kérdezés vagy vizsgálat nélkül a helyszínen föbelőtték őket. Ilyen körülmények között elképzelhetetlen, hogy a múltheti polgárháború, amely a legmérsékeltebb becslés szerintis húszezer halottal járt, most egyszerűen végetérjen. Ezt sem az arab lelkialkat, sem a kínai irányítás alatt álló gerillák ideológiaija nem teszi lehetővé. Husszein király és Arafat fegyverszünetet Írtak alá; ők maguk Is tudják, hogy egyik sem fogja betartani. Georgei Habbas, a legszélsőségesebb terrorcsoport vezetője meg sem jelent az értekezleten, fegyverszünetről hallani sem akar, hiszen nyíltan azt hirdeti; mielőtt Izráellel számolnának véglegesen le, előbb az arab országokat kell forradalmi tűzbe borítani. Husszein valóban nyugatbarát és a múlt hét folyamán furcsa helyzetbe került. Nemcsak Amerikát kérte fel, hogy — amennyiben erre szükség mutatkozik, — siessen segítségére, de még azt is megüzente, hogy — bár hivatalosan tiltakozna ellene, — mégis Jónéven venné, ha az izráeli haderő beavatkozna a harcokba és segítene neki a paleszdnaiak és a betolakodott szlriaiak el* Erre ugyan nem került sor, a polgárháborúnak ebből a menetéből Husszein katonailag kétségkívül megerősödve került ki, de nem lehet tudni, meddig lesz képes tovább ülni ingatag trónján. Viszont az is biztos, hogy bukása esetén semmiféle szervezett államalakulat Jordániában nem képzelhető el. De nemcsak az derült ki, hogy Izráelnek a paleszdnai gerillák és a jordániai hadsereg nem komoly harci ellenfél, de nem kell különösebben tartania Szíriától és Iraktól sem. A szlriaiak megpróbáltak ugyan behatolni Husszein birodalmába, de az első ellentámadásra véres fejjel menekültek, az Irakiak pedig, mint a múltban, most is csak szavakban folytattak propaganda—háborút, és meg sem próbálták, hogy szövetségeseik, a paleszdnai gerillák segítségére siessenek. Az arab egység, amelyről eddig is tudtuk, hogy a valóságban nem létezik, most már véglegesen teljes romokban hever. Egy paleszdnai ütköző—állam felállításának terve, amivel kéthéttel ezelőtt még komolyan foglalkoztak, ma már teljesen Irreális, idejétmúlt elképzelés.
