Méhészeti Hetilap, 1918. január-április (2. évfolyam, 1-17. szám)
1918-03-10 / 10. szám
74-ik oldal. MÉHÉSZÉT! HETILAP még máskor is jöhetnek s ha ilyenek eljövetelére nem vértezzük fel magunkat, nem készülünk, hanem a részt?nkre jogosan kijáró segítség, támogatás kérése nélkül ölbe tett karokkal, de fájó szívvel nézzük az immár nagy nemzeti értéket, vagyont képviselő méhészetünk pusztulását, nem csodálhatjuk, ha a kormányhatalom az utolsó pillanatban hangoztatott kérelmünket nem teljesítheti. S a szegedieknek csupán az is volt a céljuk, hogy a kormányt meggyőzzék arról, miszerint ínséges esztendőkben a hiányzó téli mézmennyiség pótlása végett a cukoretetésre okvetlenül szükség van s hogy az helyesen és idejében alkalmazva egyáltalán nem veszélyes, amit a külföldi de a bőségesen rendelkezésre álló hazai példákra hivatkozva is bizonyítani tudott. De a szegedieknek törekvésükkel tá-' volról sem az volt a céljuk, hogy az etető cukor kiforsirozásával a cukoretetést mintegy állandósítsák, a méhészeket kapzsiságra szoktassák s hazai mézünk világhírét lerontsák, hanem csupán az, hogy erélyes fellépésükkel, a méhésztársadalomnak a cukor kérdés körüli egységessé dokumentálásával — a múlt évihez hasonló | Ínséges esztendőkben — a saját hibájukon kívül bajba jutott méhészeknek méhcsaládjaik megmentésére cukrot biztositsanak. De nem kevésbé dicséretes a tordai vándorgyűlés résztvevőinek álláspontja is, mert tény az, hogy a cukoretetés — ha az rendszeresittetnék — felette károsan hat méhészetünkre, mert 3 méhészeket a főhordás nyújtotta készleteik kipergetésére, eladására, tehát a méhcsaládok kifosztására késztetheti; a méhcsaládok degenerálódásá- ra vezetne; a kaptár fészke az oly annyira rettegett költésrothadás csiráinak melegágyává válna; hazai mézünk pedig eddigi nimbusától megfosztatnék. Ne feledjük azonban, hogy a tordai gyűlésen résztvett — leginkább erdélyi — kedves méhésztársainkat hál’ Istennek nem a kényszer, a szükség illetve méhcsaládjaik ínséges állapota hozta össze, mert velük illetve az oláh invázió után még megmaradt méheikkel szemben a természet nem volt oly mostoha, hanem csupán a fent kifejtett álláspont vagyis szintén a hazai méhészet érdekeinek megvédése. A két vándorgyűlés törekvései tehát általánosságban elismerésre méltók, dicséretesek, mert céljuk t. i. a hazai méhészet jövőjének megalapozása azonos s igy csupán a jelenlegi helyzet különféleségéből folyó véleményeltérés volt a már torzsalkodásnak nevezhető állapotnak előidézője. Ha történtek is tehát a vitatkozó felek, egyesületek részéről hibák, személyeskedések. kérem őket a nagy és szent ügy érdekében, hogy nyújtsanak egymásnak mielőbb ismét baráti jobbot, mert a kebelükben dúló viaskodásokat csak hazai méhészetünk ügye sinylené meg, pedig ez most van a megújhodás küszöbén. Félre tehát tisztelt méhésztársaim a kicsinyes személyeskedéssel, haraggal s fel a nagy nemzeti épitő, alkotó munkára egyesitett erővel. Méhészeti beszámoló az 1917-ik évről. Makó város és a makói járás méhészeti vi-^ szonyairól nehezebb képet festeni vagy rajzolni mint a jövendő Európa térképét megrajzolni, mert itten méhészek — egy kettőt kivéve — nincsen- nek, hanem csak méhtartók, kiknek teljes méhészeti ténykedésük abban merül ki, hogy a méhrajokat befogják, azokat kaptára kba helyezik, s rálesnek az eredményre. Avagy lehet e ott méhészetről egyáltalán szó, ahol télben az ínséges méhcsaládokat „sült csirkével“ traktálják, a mitől a méhek „remekül telelnek“ Makón magán van körülbelül 129—130 méhész. Ezek között van okszerűen — már a mennyire oKszerüségről szó lehet — méhészkedő talán 8—10, a többi mind olyan méhész, a ki még az anyát sem ismeri. Értesítsük mindenről a szerkesztőséget!
