Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-03-20 / 12. szám
1914. március 20. MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG 3. Március 15-ikén. Alig egy-két zászló jelezte vasárnap reggel március 15-ikét. Ha a gyermekeken nem láttunk volna nemzetiszinü kokárdákat, talán észre sem vennénk külsőleg, hogy van valami a napon. Belsőleg még szükségét érezzük annak, hogy ünnepeljünk és emlékezzünk. Ez az érzés is évről-évre gyengébb, lanyhább, szinte úgy tetszik, mintha a honvédek, a márciusi hősök kihaltával a nagy idők élő emlékeinek elfogytával fogyna a 48-as idők emléke is. Vasárnap délelőtt a templomokban ünnepi mise volt. A kathólikus templomban Molnár Károly plébános, a reformátusban Hadady Károly segédlelkész tartották az ünnepi beszédet. Mindkét egyház méltóan ünnepelte meg a szabadság emlékét. Vasárnap délután a polgári iskola tornatermében gyűlt össze a község ünneplő közönsége. Este az Iparosok Olvasóköre bankettet rendezett a Korona szállodában. Körülbelül hetvenen jelentek meg a vacsorán, melyen az ünnepi beszédet Kathona Géza tartotta. Beszéltek még: ifj. Péchy László, Szálkái Sándor, Dr. Rosenberg Ignác, Dr. Bartos Mihály, Zsejky Ferenc, Tóth Bálint. Nagy Sándor és Medzihradszky Péter. Tóth Bálint az Iparoskor elnöke ez alkalomra irt ünnepi ódáját szavalta el. — f — Tollhegygyei. Kimegyek a vasúti állomáshoz s nézem a jövő-menő vonatokkal érkezőkét és indulókat. Nem messze országokból jött érdekes idegeneket, hanem a közeli vidékről valókat. A jobb öltözetüeket majdnem mind ismerem, az ütött-kopott ruházatuak pedig mind oly ismerősök, hisz' a szegénység arculata, bármely tájról való is, világszerte ugyanaz: a küzködés mélyre szántott barázdái és a meddő erőlködés fénytelen, megtört pillantása. Mi látni való van az állomáson s miért zarándokolnak ki annyian oda velem együtt? A legtöbbjét az unalom hajtja-e ki, a kis hely lélekölő csendessége vonszolja-e a kultárának arra a kicsiny területére, hol a zaj és lárma jelzi az élet színes mozgalmasságát ? Irtózom a vásári zajtól, bánt az egy csoportba verődött emberek lélektelen, durva lármája, de a vonatok zakatolása, az ütközők kattogása, a levegőt hasitó éles fütty, az utasok siető beszédje, szaggatott, izgalmas zsivaja oly kellemes muzsika a fülemnek, mely a képzelet szárnyain visszaandalit a gyermekkori emlékek elsuhant álomidejébe. Mikor még nem tudtam, mik a világ hét csodái, de a lokomotivot a világ egyedüli csodájának tartottam. Melyet a bámulat valami ájtatos magasztosságával, a gyermekfantázia tudattalan fellelkesültségével megnéztem százszor és százszor, melynek szerkezetét megrögzitve hordtam már a képzeletemben, annyiszor megfigyeltem és megmagyaráztattam azt magamnak, mig végül szent meggyőződésemmé vált, hogy azt nem értheti senki, mivel egyes csavarokra és srófokrasoha sem kaptam kellő magyarázatot. Mikor még kimentem a vasúti töltésre és merengő szemmel néztem a végtelenbe futó síneket, a rajta elrobogó vonatoszlopot, amint az utolsó kocsi két ütközője két kicsiny ponttá zsugorodott össze, majd teljesen eltűnt a ködlő semmiségbe. És akkor mindig valami belső szomorkodással irigyeltem az utasokat, a gépészt, mindenkit, ki az utazás lelkendező örömeit élvezi és sajnáltam magamat, ki a kavargó porfelhőben keserű elégedetlenséggel visszaballagtam .... A világ hét csodáját azóta már rég megtanultam, sőt elfelejtettem. Most már nem tudom, mit tartsak csodának. A repülőgépet ? Psilandert? Vagy a hasított szoknyát? Repülőgépre csak egyszer voltam kiváncsi, Psi- lander pedig nem világjelenség, csak ügyes reklámfigura, amolyan alaklátványosság, kiért gyönge idegzetű nők a »művészet« ürügye alatt lelkesedési rohamba esnek, sőt a Goliath mozdonyt se bámulom már meg, pedig tiszteletreméltó bibliai nevén valami patriarchális patina komolykodik. Általában, amint a jóllakottság bizonyos érzetében a legraffi- náltabban elkészített étel sem csiklandozza már ínyünket, úgy egy bizonyos lelki telítettség állapotában már semmit se csodálunk, semmiért se lelkesedünk és epekedünk és semmit se veszünk túl komolyan. Csak a fájdalom — a mások fájdalma az, melyet komolyan veszünk s amely mellett kalaplevevő tisztelettel haladunk el. A habzó öröm, a gyöngyöző kacaj, a hivalkodó vigasság gyakran érzéketlen, brutális, sőt visszataszító és annál inkább az, minél őszintébb és leplezetlenebb, mert majdnem mindig a lelki élet másokra közömbös, de néha ellenszenves és nemtelen elemeiben találja indokát. Egy jól sikerült üzlet, megkoronázva egy kis megengedett polgári becsapással, egy kis káröröm ellenfelünk sikertelen lépésén, vagy sikeres ballépésén a derű pirosságát vonja az arcunkra és sugárzó jókedvet löveltet a szemünkből. A fájdalom forrása azonban mindig egy szent, érzékeny és őszinte szenvedés, jelentkezzék az akár egy gazdag változatú lélek finoman mérsékelt, sejtelemszerü boru- latában, akár a primitiv lélek vad convulsi- óiban. A paraszt tekintetében csillogó jókedv mögött alkohol, vagy mi egyéb is lappanghat, de az eltorzult arcára kiszakadó könny mindig mély fájdalmat takar. Ezért a szomorúság rokonszenvesebb, vonzóbb és esztétikailag mindig szebb és tökéletesebb, mint a pirospozsgás öröm. Ezért a Madonna szomorú arcvonásainak felemelő szépségét sose fogja megközeliteni az öröm tiizébén égő, bármily szép női arc. A női kacagás — díszíthetjük azt »ezüstös«, vagy bármily szépen csengő más jelzőkkel — lehet kellemes és biztató annak, kinek e kacagás közvetlenül szól, másokra azonban, különösen ha az kissé huzamosabb és túlzott, közömbös, sőt ellenszenves is lehet, ellenben a ború egy finom, alig észrevehető árnyalatától megenyhitett női arc mindenkinek vonzóbb és rokonszenvesebb, aminthogy Mirza Schaffy sóhajkölteményei megkapób- bak a legtüzesebb bordalnál. S aki lelki diszpozíciójánál fogva a borongós hangulatok képzetei felé hajlik, az nemcsak az őszi levélhullást, hanem a tavaszi ébredést, a természet méhében végbemenő e nagyszerű fo- gamzási processust is — melynek lázas vibrálásától a legtöbb ember a fokozott élni- vágyás és megfeszülő akarat nárkozisába belemámorosodik — a múlandóság végzet- szerű ködfátyolán át látja, de azért a felébresztett életkedv diadalmas akaratától hajtva, rohanna el messze messze, megszabadulva az emlékek lelki bilincseitől és az embereknek érzéketlen, lélektelen érdeklődésétől, melylyel minden dolgot a falánk kiváncsias- kodás mérges párájával telelehelnek . . . Azt hiszem, ilyenkor tavaszszal majdnem minden embert elfog a távolba sóvár- j gásnak valami láza, az önmagunktól való megszabadulásnak kimondhatatlan ösztöne. Midőn lélegzetünk mélyebb, pillantásunk mohóbb és merészebb, mozgásunk szabadabb s öntudatosabb, szeretnénk elszáguldani idegen vidékekre, hol földi fejedelmek módjára incognito élhetnénk. A tél, fizikailag és lelkileg is egy szükebb körű életre szőrit; a szobában való kényszerű zárkózottság önkéntelenül is valami contemplálódó magunkba- szállásra, a saját magunkkal váló túlságos foglalkozásra vezet. Mig a szabad természetben való mozgás elvonja a figyelmünket önmagunktól és önmagunkból mintegy kiszállva, átengedjük magunkat a külvilág hatásainak és benyomásainak. E szabad szemlélődéssel párosul a fizikai szárnyalásnak gyötrő vágya idegen éghajlat, idegen égboltozat és csillagok alá. Hol nincsenek barátaink és nincsenek ellenségeink, hol az embereket önmagokért csak annyira nézzük, amennyire érdekelnek bennünket. Hol nem vagyunk jobbágyai a saját sorsunk helyhezláncoltságának, a hol nem állunk környezetünk folytonos ellenőrzése és felügyelete alatt. Hol mozdulataink természetesek és őszinték, hol azt mondjuk, amit mondani akarunk s hol arra tűz a tekintetünk tartózkodás nélkül, kit látni akarunk. A mindennapi életben az egy helyben maradásunkkal, a létérdek ezernyi szálú lekötöttségében mi vagyunk a mozdulatlan állomás, mely előtt az élet robogó vonata meg-megujuló eseményeivel és száguldó haladásával csak egy-egy pillanatra áll meg, mint akár a mozivásznon elsuhanó képek, melyekből mindig csak annyit látunk, amennyit élénkbe vetítenek . . . Mennyivel fenségesebb és emberibb volna az életünk, ha mi volnánk a robogó vonat, melynek a nagy világ körüli vándorutjában az élet folyton változó élőképei, eleven perspektívái és bámunlatos fejlődése egyre változó színhelyeken tárulnának fel előttünk kaleidoskopszerü nagyszerűségükben ... Ha mi egy modern Phőbushoz hasonlóan az élet tüzes szekerén mindig csak rohannánk állomásról állomásra, mig csak el nem érkezünk ahhoz az utolsó állomáshoz, melyen túl már nincs tovább . . . Szikra. HÍREK. A Sanatorium Egyesület újjáalakítása. A József Főherceg Sanatorium Egyesület 1907-ben hat évre alakult meg. Múlt év végén a hat éves időtartam letelvén, a budapesti központ kérelmet intézett az egyesület volt vezetőségéhez, hogy a jótékonycél érdekében szervezzék meg ismét ujbb hat évre a Sanatorium Egyesületet. A szervezés munkáját Feldmann Dezsőné és RohayGyuláné ur- hölgyek vállalták magukra s az alakuló gyűlést f. hó 21-én d. u. 3 órára a Polgári iskola tornatermébe hívták össze. A szervező bizottság ez utón is felkéri a közönséget, hogy a nemes cél érdekében jelenjenek meg minél többen az alakuló gyűlésen és lépjenek be a Sanatorium Egyesületbe, melynek évi tagdija mindössze 4 korona. Bankokat érdeklő határozat. A köz- igazgatási bíróság 7507/912. P. szám alatt kimondotta, hogy: »Az 1881. LXX. t.-c.-ben biztosított illetékmentesség nem igényelhető (konverzionális kedvezmény), ha a régi tartozásról kiállított okiratban a kamatláb meghatározva nem volt, habár a hitelező pénzintézet bizonyítja is, hogy az adós állandóan nagyobb kamatot fizetett, mint amennyit az uj kölcsön után fizetni tartozik.«
