Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-03-13 / 11. szám
2. MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG 1914. március 13. rágok sem beszélnek össze márciusban, hogy: no most kezdjünk viritani. És mégis egyszerre virít mind. Egyazon időben a Mátra lejtőjén épugy, mint itt, a mi homokos határainkon. A mi ifjaink és nagyjaink is ennek az előtörő őserőnek babonás hatalmába kérültek. Egyszerre ragadta őket magával a fejlődnivágyás forgataga és átalakították a magyar nemzeti történelmet máról-holnapra. Minthogy a március is máról-holnapra alakit át mezőt, erdőt, rétet és kis virágos kertet. És vájjon mi, ennek a nagy nemzeti televénynek gazdái megtettük-e a kötelességünket továbbra? Mert kikacagnánk az olyan gazdát, aki mindent a márciusi kikeletre bizna. Aki azt mondaná: No jó Isten, te márciust küldtél a földemre, kicsiráztattad az ültetvényeimet, hát most dicsőség neked érette, ámen. És aztán rábízná jósorsára, amit a március megcsinált. Vájjon mi nem lettünk-e ilyen örvendő gazdák, akik örülünk azon, hogy volt egyszer nekünk is márciusunk, de aztán magára hagyjuk azt, amit elődeink nagy dicsőséggel elvégeztek! Vagy talán, nemhogy nem fejlesztettük, mélyítettük az ő eszmevilágukat, hanem még azt is elkótyavetyéltük, amiért ők éltek-haltak ? Hát körülbelül ez az utóbbi áll. Ők felszabadították a jobbágyságot. Mi rabszolgái lettünk egymásnak. Gerinctelenek felfelé. Puhányok lefelé. Felfelé züllők. A márciusi ifjak szabaddá tették a sajtót. Mi szabadossá tettük. Vérpad ez nálunk nemritkán, hol emberek, családok, intézmények vérzenek el. Ők kimondták a testvériséget. Nyilván a testvéri szeretetre céloztak. És sohasem volt azelőtt annyi becsületsértés, rágalom, párbaj, mint most, amióta testvérek vagyunk. De hiszen ezt az összehasonlító kritikát majd megírják a későbbi krónikusok. S félő, hogy a rovásunkra. És azt hinné az ember, hogy tekintve ezt a nagy elkorcsosodást, talán áhitatosabb rajongással csüggünk a . negyvenyolcadiki március nagy eseményein és nagy alakjain. Egy darabig tényleg áhítattal csüggöttünk rajtuk. Amig kiélveztük a bennük való gyönyörködést. Addig szónokoltunk, zászlókkal diszfelvonultunk, esküdöztünk a magyarok Istenére: aztán amint kihalogatnak a negyvennyolcas agg honvédek, úgy alusznak ki hazafias lángjaink. Azt hiszem, körülbelül ki is merítettük már a márciusi eseményekre, a nagy magyar szabadságharcra való emlékezés ünnepi forrásait. Ne adja Isten — de talán lesz idő, amikor majd az iskolákban a törvény- könyvek fognak csak megemlékezni a negyvennyolcról. Ilyenformán. Vala pedig akkor nagy nemzeti átalakulás, mikoron a márciusi ifjak egy századdal vitték előre a történetet és amikoron igen sokan haltak meg a hazáért. És ezt a dicső eseményt a magyarság majdnem száz esztendeig emlékezetben tartotta. Ez lesz leckére . . . Bizony szomorú prespektivák ezek és ha azokról a nagy napokról való megfeledkezést tetteinkkel, torzsalko- dásankkal, gyűlölködéseinkkel is siettetjük, hát akkor hamarosan túl fogunk siklani március tizenötödikén minden esztendőben. Mintahogy tavaly történt velem egy városban. Épen október hatodika volt és a középületeken zászló lengett az aradi vértanuk gyászos emlékére. De csak épen a középületeken lengett a fekete lobogó. És megyek az utcán és velem szembejött az utcán egy úriember. Mondjuk sőhivatalnok. És mikor meglátta a komoran lengő gyászlobogókat, érdeklődve fordult hozzám és kérdezte: ugyan kérem ki halt meg? Egy robbanás izgalmai. A debreceni merényletnek tudható be az az izgalom, mely a községet f. hó 8-án egy gyerekes és izetlen tréfa következtében lázban tartotta. A vasárnapra virradó éjjel egy óra tájban ugyanis valaki robbanó anyagot, vagy rakétát helyezett le Dóri Manó udvarán s ott meggyujtotfa. A nagy dörrenésre előszaladtak a szomszédos Központi kávéház pincérei s felébredt egy pár közellakó éber alvó, kik hamarosan rendőrt kerítettek elő, azonban senkit sem találtak a robbanás helyén. Vasárnap reggel már a legkülönbözőbb hírek keringtek a levelőben. Bombáról, di- nitról beszéltek az emberek, úgy, hogy a dsendőrség is figyelmessé lett s kénytelen volt a helyszínen nyomozást tartani. Az udvar közepén egy fészek nagyságú bemélyedést találtak, mely körül vörös, pépszerü anyag volt szétszóródva. Ez az ányag meggyujtva sziporkázva égett el s minden valószínűség szerint ez okozta a hangos éjjeli dörrenést. Az ártalmatlan »pukkanást« bizonyára vagy egy becsipett éjjeli mulató követte el, vagy egy elkeseredett udvarló igy adott éjjelizenét hűtlen tündérének. Feljegyzések . . . Legújabb divat. Budapesti levél. Páris es London gazdag társasága mindig excellált a találékonyságban, hogy sno- bizmusának uj és uj anyagot fedezzen föl. A kokain és éther divatja múlófélben van. Helyettük uj divat ütötte föl a fejét, amely ha nem is olyan veszélyes, mint az elődei, mégis utálatos. A tetoválás, amely régebben a bünkrónikák lapjain szerepelt leginkább, Hir hazulról. A napokban hallottam, hogy Amerikában négy magyar fiút viilamosszékbe ültettek. Nem tudom, tényleg megfelel-e a valóságnak, vagy ez is csak amolyan »amerikai« hir?! Azt mondják, szép szál magyar legények voltak. Az egyik gazdag és egyetlen fiú és amint mondom: a napokban értesitették a szüleiket, hogy esetleg egy fél napig »négy számmal« kevesebb van Amerikában. Igen, csak egy fél napig, mert folyton érkezik a hajó és viszi a szép magyar legényeket, viszi, hogy legyen a bányáknak mit darabokra tépni, viszi, hogy legyen mit a villamosszékbe ültetni. Én nem ismertem ezeket a fiukat, de mégis valami kétségbeesett, dühös fájdalom fog el ha a szegény magyar fiukra, szegény véreimre gondolok. Elindultak négyen, hatalmasak, büszkék. Három talán csak egy kis sovány kenyérrel és a gazdag, az egyetlen, elment talán virtuskodásból. Elment, hogy hazaküldje a gyönyörű, nehéz aranyakat. Az örök éhség, az arany utáni őrületes vágy, vitte, vitte — a villamosszék felé. És jött a szűkszavú értesítés, hogy immáron nem lesz, aki küldje a legcsodásabb zengésű aranyakat és nem lesz többet, aki örökölje azt. Éjszakánkint egy egyszerű parasztasz- szony felretten álmából. Látta a fiát, az egyetlent, a delit. A kis sötét, nehézszagu. földes szobában ijedten meresztgeti a szemét a rémes látomány előtt és halkan sírni kezd, nehogy meghallja az apjuk, aki büszkén hirdeti, hogy neki soha nem volt fia! Aztán egy sÜp napon az öreg parasztot az istállóban fügve találják! . . . Keserű büszkeség volt ám az! S az asszony üres kiégett tekintettel naphosszat ül és várja a fiát, az egyetlent, a drágát, aki irta, hogy nemsokára hazajön. * Szomorú, ködös téli reggel a hideg váróteremben ültem. Valami kellemetlen és szomorú érzés feküdt a lelkemre. Igaz, hogy a köd rendkívül nyommasztólag hatott mindig reám, de akkor különösen. Bejártam a várótermeket és egyszerre a nyomorúságos világitásnál egy szomorú csapat vonja magára a figyelmemet. Nők, férfiak, fiatalok és öregek vegyesen. Egy-egy hang ijedten szólal meg. Talán már itt a vonat! És amikor látják, hogy nincs, megnyugodva ülnek tovább. Öreg asszonyok eleinte félve, aztán mindhangosabban fognak a síráshoz. Egyetlen gyermekem én már nem látlak többet! És a fiú nem szól. Hisz erre nem lehet szólni. Aztán egy éles fütty, a vonat itt van, hangok zűrzavara, egy éles sikoltás: a vőlegényem ne engedjék és egy fiatal leány félájulta n borul egy öreg asszonyra. De az arany hatalmasabb, csábítóbb mindennél és.megy utána a legény Vakon! * Öt éve már. hogy ott dolgozik, de vissza nem jöhetett. Az arany lassan gyűlik és sokáig nincs munka. Járja az utcákat és hazagondol édes anyjára, aki azóta már nagyon öreg lehet. És hazagondol egy kis leányra, aki várja, igen, biztosan várja. Hisz megígérte, hogy két év múlva visszamegy, de hiába minden. — Nem lehetett. Öt éve elmúlt és sohase fájt úgy a szive a falu után, mint most. Tavasz kezdődik, zöldül, a friss föld szaga betölt mindent. Nehéz, mámoritó illattal van tele a levegő, úgy érzi, ott jár a kövér magyar földön és tágult tüdővel szívja be — a nehéz, kormos levegőt! Egy hang magához téríti, Miszter, levele jött! Mohón kap utána, az anyja irta, nagy öreges betűkkel szól a levél: Egyetlen sze- relmetes fiam, öt éve, hogy elmentét, azóta mindig várlak. Itt már tavasz van, gyere haza,
