Mátészalkai Ujság, 1914 (1. évfolyam, 1-30. szám)
1914-04-10 / 15. szám
1914. április 10. MÁTÉSZALKAI ÚJSÁG 3. és a népszerűség bagaria illatától csak nagyon kevesen irtóznak. A rómaiak óta sok miden változott, de a történelem típusai: a nép »barátai« ma is ugyanazok. Ezek otromba harsonák fülsiketítő lármájával most is közfigyelmet keltenek. Mert mióta ily trombiták zenebonájára Jericho falai összeomlottak, a vidéki »trombiták« magokatprófétáknak s a jelentéktelen dolgokat is Jericho várfalainak nézik . . . * Tavasz van, a fü kizöldült, a füzfa- poézis is kizöldült, sőt általában sok minden, minek a lehiggadtság érett színében kellene komolykodnia, ez időtájt a nyugtalanság zöld éretlenségében berzenkedik. A napsugár tényleg melegebb és a tavaszi szél valóban port, finommá tört port szór a szemünkbe. Poezis- nek ez nem sok, sőt ennél jóval kevesebb, de a falusi tavaszébredés ez egyetlen természeti tüneményét meg kell becsülnünk. A zöldelő pázsitok, a növényzet ezerféieségétő! terhes levegő, a párázat kéjberingató mámora, melytől mintha egy boldogságba andalító gyermekkorba bódulnánk vissza, — mind, mind a városokba költözött. A természet is kul- turálizálódott, otthagyta a falut és a városba menekült, nekünk csak az évszakok változásával járó testi és lelki epidémiákat hagyván meg. A tavaszi poézis eleven képviselőnői: a megifjuhodott arcú és öltözetű nőkről, az őket körüllengő parfümbe fuló illatfelhőről, életkedvet fakasztó tüzelő tekintetükről s az ezeknek nyomában járó arról a sok mindenről, amelyekre annyira reáiliik Heine mondása: »Régi dalok, melyek mindig újak maradnak« — mindezekről csak a hangtalan éjjelek susogó csendjében ábrándozhatunk. Meri a mi nappali aszfaltunk oly kopár és rideg, mint egy elárvult trón. De amint végignézek a kihalt utcákon, egy karaván igyekszik kifelé a városkából — a hepehupás, homokos utón, mint hajdan Izráe! népe a sivó homokpusztákon, mig végre elérkezik — az Ígéret földjére : ki azállomáshoz. És kia'akultott egy külön kategóriája a rendes vonatváróknak, kik szívből, komolyan és meggyőződéssel várják a vonatokat. Ezeknek a mindennapi vonatváróknak megszokott arculata úgy hozzátartozik már az állomás külsejéhez és pszichéjéhez, akár az állomási portás a — sapkájához. Nélkülük tán még a mozgonyfütty sem hallatszanék oly barátságosnak s még sok minden nem mutatna oly barátságos arcot... És ezek között az áüomáskörnyékbeliek között kifejlődött valamiféle együttérzésnek és érdeknek a szolidáritása, az együvétarto- zásnak valami láthatatlan köteléke közös szokásokkal, közös thémával, conduite-el s mi egyébbel. Kinek és minek köszönjük ezt a helyi különlegességet? Aki meg tudja fejteni ezt a képrejtvényt, fejtse meg a saját használatára. Aki pedig nem tudja megfejteni, vigasztalódjék azzal, hogy ez semmikép sem bizonyít szellemi képességei ellen és örvendjen annak, hogy itt a tavasz. Mert mit nekem madárdal, mit ne- í kém orgonaillat, mikor a tavasz az állomás körül már kivirágzott. Ott pedig a szimpto- mák ritkán szoktak csalni . . . * »Egy szó nyilialott át a hazán keresztül, egy röpke szóban mennyi fájdalom« — Psylánder végre elhagyja az országot, de a férjurak megkönnyebüiten fel fognak lélekzeni. Feleségeiken és leányaikon a tébolyitó Psy- lander láz végre el fog nyugodni és újra hozzáláthatnak — a láztalan flirteléshez. E dán hazafi eleinte nem értette, majd már resj telte a sok ünneplést, mert, mint maga beismerte, a pesti színészekhez képest ő csak kismiska. De azért a középpolgári nők az ő négy polgári végzettségükkel, kis zongorázni- tudásukkal, megszokott frázelogiájukkal és kevéske intellegenciájukkal epedhettek a dán szépségért, mert »müvész«-nek is mondhatták, ámbár maguk sem hitték azt. E csalafintaság nélkül a borbélytermekben, a kereskedői pultok mögött s a kiszolgáló pincérszemélyzet között nálánál szebb legényeket is találhattak volna. De az újságokban olvasták, hogy a dán hazafi ezrével kapja a szerelmes leveleket és beleszuggerálták, belelovalták magukat abba, hogy Psylanderért lelkesedni előkelő divat, müizlés stb. és dehogyisgondoltak arra, hogy azok a bizonyos szerelmes levelek soronként megfizetett reklámhirdetések, akár a »Palma kaucsuk cipősarok«. A dán jól spekulált, mert a koholt szerelmes levelek után jött bizonyára egy néhány igazi, mi megint növelte reklámját. A nők tehát imádták benne a szép férfiút s ebben semmi kivetni való nincsen, — mondaná valaki. Tényleg, ha a férfiak lelkesedhetnek egy szép nőért, miért ne tehetnék ugyanazt viszont a nők is. Csakhogy a férfi egy neki merőben idegen női szépséget legfeljebb megkíván, de nem bódul utána önfeledten felolvadó érzelmekben s főkép nem produkálja az őszinte és szertelen imádatnak a naivitásba, a komikumba csapó, sőt már a jó- izlést is felborzoló oíyan jelenségeit és jeleneteit, a minőknek ennél az alapjában véve nem épen nemes lelki motivomukból táplálkozó őrületes Psylander hódolatnál a tanúi voltunk. A férfiszépség mutogassa magát kifejezetten, mint szépség mutatványos, bócjékban, de ne arasson ezen a címen művészi babérokat csak azért, mert a nők itéiőképessége ezen a ponton meg van vesztegetve, a női pedagógia vonja le ebből a maga tanulságait és teremtse meg a most még oly ritka női típust, mely »uri« mivolta dacára szabad idejében ne cifra, üres, szívtelenül léha életet éljen, hanem amely nagyobb intelligenciájával az élet jelenségeit a maga valódi becse szerint értékelni és megítélni képes legyen. Szikra. Ünneprontás. A hit egy révpart a küzdő ember életében, melyen a hullámoktól vert gálya nyugtot talál. Ha óriási erővel dühöng az orkán, a partra a gályának olykor már csak roncsa jut, de vigasztalódik a hajós: a sors halálomat kívánta, — de hála, hogy partot értem, azé lettem, aki adott. Aki kötelességét teljesítette, annak soh- sem szabad a haláltól félnie. * * * A scribler kezébe veszi a tollat, ezt a gyilkoló szerszámot és miután elfeledte a sok száz jó gondolatot, mely a legutóbbi nyugtalan esték hánykolódásai közepett agyában kóválygott, akaratlanul is a közeli ünnepre gondol . . . Ha a le'kek ünnepelnek, legyen a tolinak is ünnepe, vessen a múltra surü fátyolt, takarja el a gyarlót, nézze az emberben a nagyot, az istenit. — Nézze, hogy van még benne hajlam a vele született, vagy belé nevelt jóra is, hogy olykor Istenhez tér, esde- kel, bocsánatért, segítségért könyörög. — Van még egy pont lelkében, mely, ha nem csillog is fényesen, de nem sötét, egy pont, melyet talán még a halál sem tud kiirtani, egy kincs, mely sajátja, mely eredeti, melyet csak a szédítő gyarlóság tud néha elrettentő példaképen meghamisítani. Azon sokak közé sorozom magam, kik az ünnepnek nagy részét, nem értik, legfeljebb érzik. Épen ezért nem merészkednék a vallása hit fejtegetésébe bocsájtkozni. — Nem értjük, de érezzük, vigasztalódjunk, mert, ha valaki igazán érez valamit, az megérdemli, hogy értse is. S ha mégsem érti, becsülést és sajnálkozást érdemel, mert csak a sors számüzöttje lehet. — Ali a tömeg ama része szerint a sors számüzöttjei, magunk szerint a civilisátió szülöttjei vagyunk, legyen bármelyik igaz, a hit az egyedüli a világon, melyből gúnyt űzni, melyért valakit megróvni, kinevetni sohasem szabad. S ilyenkor, a feltámadás ünnepén, mikor már mintha látnám a templomba sereglők tömegét, — az irigység, a középszerű emberek e csúnya szokása jut eszembe, amint elgondolkodom a múlt, jelen és a — jövő hitvallásán, a mait találom a legjobb anyagnak az irigység fejlesztésére. — Látjuk szűk körben, látja mindenki a másikon, az a harmadikon és igy tovább. »Ha valaki kiváló közöttünk, menjen és legyen kiváló — máshol«, ez a fő elv, mely sok kisebb alakban pillanatonként előfordul. Ünneprontók azok, kiknek leikéből még a hitnek nemes hivatása sem tudja a tavasz feltámadásán az irigységet kiirtani. Ne legyünk ünneprontók, tiszteljük, szeressük egymást, ha csak rövid ideig is, mig a hit, igazság, béke jegyében Istenhez szállunk. Lehet, hogy majd egykoron, mikor az egész világ összeforr és a föld kerekség hite óriási törvénykönyvekben lesz lerakva, az egész emberiség ugyanúgy fogja a vallást, törvényt magyarázni, mikor majd megszűnnek a háborúk, vallás és igazság állandóan egy fogalom lesz, — lehet, hogy akkor lesi igazán szép az ünnep. — Akkor nem lesznek ünneprontók, mert nem lesz irigység sem, — mindenki szabadon élhet hitének is. ó á HÍREK. A kedvem. Arany hinta a kedvem! száliva-száll, — Csak kacagnom kell s égig meg se áll! Aranyhajó: száguld sebesen. Fehér vitorlás, — sötét vizeken. Vagy kis csikó a kedvem: gondtalan, — Kis fejét felveti — és úgy rohan. Egy gombolyag, mit egyre görgetek, Mig végre elfogy — s már nem nevetek, Csak most látom, hogy üres a kezem! Jókedvre nem volt okom semmisem. Gwendolin. A képviselő-testület gyűlése. A képviselő-testület gyűlést tartott f. hó 4-én mintegy 20 tag részvételével. A tárgysorozat első pontját a villanyvilágítás képezte volna, minthogy azonban a társaság visszavonta időközben az engedményezés ügyében beadott kérelmét, ez a pont tárgyalás nélkül lekerült a napirendről. A második pontot a csendőrlak
