Mátészalka, 1915 (7. évfolyam, 1-37. szám)
1915-01-01 / 1. szám
r ' • Mátészalka, 1915. VII. évf. 1. (3§U szám. 5*“ * 1 január I. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre — — — — — — — Félévre — — — — — — — Negyedévre — — — — — — — Tanítóknak és községi közegeknek egész évre----— Egy szám áru 16 fillér. ■——8 korona4 korona- 2 korona. 5 korona. Felelős szerkesztő: Dr. TÓTH BÁLINT Főszerkesztő : Dr. BARTOS MI H Á L Y. Főmunkatárs: MOLNÁR KÁROLY, «Ti»* ,JC.r SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAl : \V E I S Z ANTAL nyomdája (Vasut-utcs.) Távbeszélő-számunk: 13. A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETEND IK. Ne kívánjunk egymásnak boldog uj évet, ne küldjünk egymásnak apró névjegykártyát b. u .é. k. jelzéssel. Olyan esztendő köszöntött reánk mely uj kívánságot, uj hnet vált ki szivünkből s uj érzésekre tanítóit meg bennünket. Megtanultunk könyörögni, sírni és bízva bízni Ezzel üdvözöljük egymást, ha találkozunk ; Könyörögjünk, sírjunk és bízva bízunk. Könyörögjünk és kívánjuk egymásnál-» hogy épségben kerüljön vissza az a drága fő, ki elment köziilün:;, hogy vérével áldozzon mindnyájunkért. Kívánjuk egymásnak, kogy véráldozaiunknak legyen meg a ju- talma és az uj év boldogságakép egy győzelmesen ki-ivott hadjárat aranyozza meg s tegye felejth .'tétlenné az 1915 ujesztendőt. Könyörögjünk a magyar Hadúrhoz, hogy erősítse f aink seregének karját s álmodjanak Csaba királyfi égi seregéről, mely őrködik felettük, diadalra viszi í gyvereiket. Megtanultunk sírni. Sírni 'égő, száraz j szemmel, oly hősiesen, amilyenre csak asszonyaink képesek, akik büszke sírással mondhatják: Én is adtam egy drága főt a hazának. És akinek siratnivaiója van, az sírjon büszkén, mert nekünk .százunknak keli előtte leborulnunk és megköszönnünk, hogy az a drága fő érettünk, mi védelmünkben halt dicső halált. Kívánjuk egymásnak, hója bízva bízzunk. m Ha összetett kezekkel, Itö »Wek?p hullatva kérjük a jó Istent máskor, hogy ad- : jón nekünk boldog uj esztendőt, azt hisszük, J hogy az a lehullott könnycsepp áldozatként j száll fel az Egek Urához s kérésünk megleli jutalmát. De most száraz szernmei kel] sírnunk, hiszen a könnycseppek helyett ezer_ szer drágább és milliószor több vércsepp hullott áldozatul. Hogyne bíznánk tehát most amikor az izzó vörös vércseppek csak azér^ hullnak, hogy megérjük végre a rég kívánt boldog esztendőt. Bízzunk magunkban. Az uj esztendő, a kiontott vércseppek közelebb hoznak egymáshoz bennünket. Az uj esztendő jutalma árnyékát vetette előre, amikor az emberek megtalálták szivüket. Idegen emberek találtak egymásra. Segítik egymást s a beköszöntő ujesziendő nemcsak egymás ellen hömpölygő hadakat talált, de feltalálta ezt a visszatért szeretet, melyet csak sok sok kihulló vércsepp tudott megváltani. Bízva bizzunk az uj esztendőben. Ez az uj esztendő kezdődték számunkra ott, amikor millió testvérünk kelt fel, hogy mindnyájunk javáért egy uj világot teremtsen. Akkor kívántunk mi már boldog uj esztendőt magunknak, amikor lelkesülten éltettük annak a millió testvérnek hadrakelését, kik most vércseppet áldoznak, hogy kérésünk meghallgatásra találjon. De bízzunk legelső sorban a mi Igazságunkban. Ennek a szónak parancsoló szavára keltek fel testvéreink milliói. Ennek a szóALKONYAT UTÁN. Irta : Vadnay Dezső Lépéseimet meggyorsítottam, amikor a selyem- füves gyalogúihoz értem. Sokat haladtam már és a nap lenyugvóra készült; bíbor színű fénybe borította az ég nyuguti részét; kis idő múlva aztán végigcirógatla sngarával a földet és ott letűnt, ahol az ég összeér a földdel. Nemsokára csendes, ezüstszürke alkonyat borult le körén; Nagyon szépnek találtam ezt a tájat. Felébredt az ébredő alkonyati hangulat: tücskök hegedülése, baglyok vijjogása s denevérek szárnysuhanása és a távolból egy-egy madárdal zengése rezgett belé az est csendjébe. Elfáradtam. Leültem a víz partjára s onnan néztem gondolatokba mélyedve a folyó magasra tobzódott habjait. Sokáig ültem olts egyetlen lényt sem találtam az utón. Senki sem zavarta gondolataimat. Elhagyottnak, magányosnak éreztem magamat, mint akire semmiszükség nincsen ezen a világon. Ilyen unalmas, keserű gondolatokban ültem a hatalmas viz partján. Fáradtan és szomorúan néztem az élénk hullámokat, melyek csendes, mormogó dühvei verődtek a parihoz. Unalmasan dűltem egy ven, korhadt fának és úgy bámultam a tova rohanó habok után. Es elgondoltam : Istenem, milyen szépen fogok ott. a mormogó habok közölt néhány perc mu va csendesen, boldogan megpihenni . . . Lágyan, : ulián magával ragad a folyó s valahol a tenger korall- jai és aktinai közé lemet el, hogy olt nyűge,dián, boldogan örök álomra hajtsam le fejemet . . . És aztán csapkodó hullámok és susogóhabok fogják zengni felettem az altató, halotti éneket . . . Oda léptein . . , Belebámultam a vízbe . . . Számoltam az élettel : Kit vesztek el ? Mit hagyok ilt? Ki fog siratni engem? Senki sem! Aztán az élet meg sivár és kegyetlenül Haljak hat meg! Imboiyogva álltam és számoltam : egy . . . kettő . . • Ekkor tá ólról jövő hang halk sikolya rázol1 meg egész testemben. Gyorsan elmentem a partról és szememre hánytam gyávaságomat . . . Aztán összeszedtem erőmet és a hang felé siettem. Elnéztem a part fölött; senkit sem láttam ott. Tovább bandukoltam s most már a hullámok zaja is elcsendesedett egy néhány perezre. Megálltam. Szemben velem egy cserjés kis félsziget nyúlt be a széles folyó medrébe. Alig tudtam magam keresztül törni a sűrűn nőtt.bokrok közölt. Megrezzentem . . . Egy fiatal, gyönyörű szép eány állott ott és a víz kristály-tükrében nézegette magát. Megmozdult és hátratekintett. Szemünk pillantása találkozott. Megrettent és menekülni akart. Na menjen , . . szóltam neki és megfogtam a kezét. A leány okos, sötét, csillogó szemével reám nézett;és nyugodt,temperamentummal csengett a hangja :ä — Ki vagy, le ? — kérdezte tőlem — És mit akarsz ? — Nevem : Tamás. — feleltem — A távolban voltam és onnaiijhallottam hangodat, Kiváncsi voltam .rá, hogy mi történt itt és átjöttem hozzád, Hát téged, hogy hívnak? — Melanie . . , — felelte a leány. — Melanie ? Szép neved van ... És ki adta azt néked? — Apám, a halász , . . ösmered? — Nem. Soha sem jártam itt. Hol laktok? Melanie egy közeli hegyre mutatott. — Látod azt? kérdezte — Annak völgyében van a^lakásunk — Ot laktok? És hogyan jöttél most ide? — Apámmal jöttem a városba — mondta busán Mslanie. Aztán arca elszomorodott és bus- komorrá vált. Finom, formás kezével a távolba mutatott, aztán így folytatta : — Hálót ós élelmiszert vásároltunk. Kicsiny I barkánkat igen sok holmival terheltük meg. A hullám úgy dobált a vizen, mint egy köuuyii hó-: TÍRSAIIAIJI HETILAP. MEQJELEN MINDEN PÉNTEKEN A mátészalkai járás jegyzői karának hivatalosh'pja. Irta: Dr. B ARTOS MIHÁLY.
