Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1914-02-13 / 7. szám

Mátészalka, 1914. VI. évi. 7. (254.) szára. február 13. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Égést évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. ----«■“ Egy szám ára 16 fillér. —---­Fe lelős szerkesztő : Dr. TÖRÖK ÁRPÁD. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utca.) Távbeszélő-számunk: 13. A hirdetésidijak előre fizetendők. Kemény tél. Mindenfelől kemény téli jelentések jön­nek az ország fővárosába, ahol évek óta nem tapasztaltak már ilyen nagy fokú hi­deget, mint a mostani. A Duna jege be- fagyva, a környékbeli hegyeken nagyszerű ródlipályák, a korcsolyapályák tele publi­kummal, olyan téti éiet uralkodik a fővá­rosban és a környékén, mint akár vala­melyik alpesi tájon. Ez egy természetes reakciója a tavalyi enyhe télnek, amely még a csekély vizű korcsolyapályákat is alig fagyasztotta be, egy pár nap múlva már megint felengesztelte. Ebhez képest nem volt kellő nyár sem, tavaszkor, ápri­lisban nagy hózivatar volt Budapesten, amely, a táviró és távbeszélő vezetékeket lönkre tette és hónapok munkája voltamig mindezeket helyrehozták. A mezőgazdaságra a tél éppen olyan nagy fontossággal bir, mint az enyhe év­szakban az eső. Ép úgy fél a gazda a gyön­ge, hóüélküli téltől, amint fél a terméketlen esőnélköli nyártól. Télviz beáltával arra kéri a Mindenhatót, hogy adjon hóta­karót a földre, amely alatt a gyönge magvak kicsiráznak és fejlödésképessé lesz­nek. A hó megóvja a rothadástól, a hóta­karó alatt biztos a termés jósága, jövője. Ezidén is úgy volt, hogy tél elején nagy esőzések voltak az egész országban, ami ha folytatódik és nem váltódik föl hóval és faggyal, akkor Magyarország termésére ez végzetessé válhatott volna. Csak Kará­csonykor fordult hidegre az idő és azóta fokozódik ez a hideg, amely ugyan prole­tariátus számára katasztrófa, de az ország közgazdaságának nagy boldogsága. A két ellentét a szegénység nyomora és a birtokosok reménye a télben találkoz­nak és önként is felvetődik a gondolat, hogy ezt a két elier.téíet egyenlítsük ki egymással; a jómódúak, akik még jjobb módot remélhetnek, segítsék azokat, akik­nek még csak reményük sincs arra, hogy helyzetük megváltozzék. A kemény iél egy- re-másra szedi áldozatait és Budapesten csak néhány nappal az előtt történt, hogy egy hajógyári munkás, aki étien és lak­hely nélkül kóborolt város utcáin, hogy ez a szerencsétlen ember az éhségtől és fagytól a temető árokban, elpusztult. Ezek olyan szerencsétlenségek, ame­lyek nyilvánvalóvá lettek, de gondoljunk csak azokra, akik nem hullottak még el a temető árkában, akik fütetlen szobáikban dideregnek és az éhségtől sorvadnak. Gondoljunk azokra, akiknek nincsen mun­kájuk, nézzük csak őket, amint bus elkese­redettséggel róják az utcákat vagy pedig csapszékekbe vonulnak, ahol várják a jó­szerencsét, hogy elhívják őket valami kise­gítő munkára es hogy a^péruen melegítő italt, pálinkát vehessenek magukba. így kapcsolódik össze a szegénység az er­kölcstelenséggel és nemcsak a sok ivás a a legnagyobb baj a szegénység körül, ha­nem az is, hogy bűnre ösztökéli az em­bert csak azért, hogy börtönbe kerülhessen és a börtön kosztján élhessen. Szaporítja ez a bűnösöknek amúgy is nagy számát. Ami valamikór még problémája volt a kri­minológiának, az már tapasztalatok során megszűnt kérdéssé lenni. Megszűnt, mert a bűnügyekkel foglalkozók számára kevés kivétellel már csak két ok van, amit a bűn eredőjének néznek. Elmebeli fogyatékosság és nyomor. Azért enyhülnek is az újabb büntető törvénykönyvekben a büntetések és más elbánásban részesül a bűnöző ma­napság, mintyészesült még csak néhány évtizeddel ezelőtt is. Jói felfogott érdekünk magunknak is, hogy csökkentsük a nyomorgók számát és amig a törvényes intézkedéseink nincsenek vagy legalább is kielégítő számban nincse­nek, addig társadalmi utón gondoskodjunk arról, hogy a nyomor olyan esetei, mint amilyeneket említettünk, meg ne ismétlőd­hessenek. A farsang kezdetén legidőszerűbb SZOMORÚ ÉJSZAKÁK­Künn hópihék szálltak, kanyarogtak, kecse­sen, könnyedén, lágyan. Fehér színbe varázsol­tak mindent. Szüztisita fehérbe, aminő semmisem lehet más, csak a frissen hullott hó. Benn komor sötétség ülte meg az ódon di va­tu szobát. Nagy cserépkályha ontotta magából a meleget, mégis fázósan húzódott meg körülötte három éltes hölgy, cifrán faragott karosszékek öblös tnélyiben. Beszélgetlek. De oly halkan, csendesen hagyta el ajkukat a szó, mintha rava­tal mellett virrasztónak volna. A múlt emlékeit bolygatták. Josefine a legifjabb közöttük, aki most ke­rült haza messze idegenből a »gouvernantet mon­dott most halk bánatos meséket, amik előtte vál­tak valókká, idegen országban, idegen népek kö­zött . . . Mint ifjú leány került el hazulról nővéreitől, akik már akkor hivatalba jártak, hogy szerény nyugdíjjal biró apjuknak segítsenek az élet kemény harcával való megküzdésben. Azóta már rég el­temették az öreget és eltemették régen bohó if­júságuk álmait, ábrándjait is. A szerelem már csak úgy élt emlékükben, mint imakönyvük lapja­in a színét, illatát vesztett szárított virág. Kö­zömbösen, hidegen, minden gondolat nélkül néz­ték ezt is épp úgy, mint robogó kocsikban az idegen ifjak nászmenetét, — ha véletlenül ütjük szembe hozta őket. De ahogy Josefine most a szerelemről be­szél, az megdöbbenést keltett lelkűkben es heves dobogásra készteite öreg szivüket. Hát olyan sze­relem is van, amely erősebb a halálnál is . . . ök eddig a halálra sem bírtak másként gondolni, mint csendes megnyugvással az elkerül­hetetlenre, amely az egyedüli lesz, ami elválaszta­ni tudja ezentúl őket. Ameddig lehet küzdenek el­lene, aztán majd lassankint elkészíti mindenük a maga halotti köntösét. De minél később legyen szükség reá, hiszen az ö erős lelkűk meg­küzdőit a gonddal, szenvedéssel, ezernyi bajával az életnek és szerelnének még sokáig együtt len­ni, így csendben, békében a szép tiszta meleg szobában, amelynek falát már befutotta egészen az a borostyán, mit fiatal korukban ültettek el az akkor még aranyozott vederben. A hideg tél zöld virága is egészen jól érzi magát a meleg szobá­ban. Megszokott közöttük. Szívós, kitartó erővel, mindent meg lehet szokni. Csak ragaszkodni keli az élethez . . . ... — És ő fiatal volt és önként dobta ei magától — szólt halkan Josefine s a másik kettő reszketve vonta össze magán a puha, meleg sált. — Története régi mese. Szeretett. Megcsalták. Sokáig nem tudta és mikor megmondták neki, nem hitte el, aztán meggyőződött rőfa s mivel nem tudta szeretni férjét, szegény meggyötört szi­véhez szorította a fegyvert. Olyan szép halott volt . . . Láttam. Megnéz­tem. Én öltöztettem fel halotti ruhájába. Nem fél­tem, nem irtóztam tőle, hiszen olyan nagyon sze­rettem szegényt. Az egész ház imádta a mindig jdlelkü asszonykát, ki csengő kacagásával uj életet hozott közénk. Rajongott érte mindenkit pedig HA FÁJ A FEJE CSAK A KITŰNŐ HATÁSÚ DR. SZELÉNYIMIGRENPASZT1LLÁIT HASZNÁLJA. A „KOSSUTH“ PATIKÁBAN Debrecenben, Piac-utca 30 sz. ■M- MB~* Postai szállítások naponta tnckbénnent külrvds

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom