Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1914-07-31 / 31. szám

Mátészalka, 1914

VI. évf. 31. (267.) szám.

TÍRSADAIJ1 HETILAP.

1 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN i*

ELŐFIZETÉSI ÁRAK;

Egész évre — — — — — — 8 korona.

Félévre — — — — — — — 4 koronaNegyedévre — — — — — — — 2 korona.

Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.

FŐSZERKESZTŐ;

Dr. TÓTH BÁLINT.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:

WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utcs») Távbeszélő-számunk: 13.----Egy szám ára 16 fillér. ■—----------A HIRDETÉSIDIJAK ELŐRE FIZETENDŐK.

ÉLJEN A HÁBORÚ!

Nem félve, nem aggódva, de reményiéi jes bizakodással Írjuk le ezt a nagyjelentőségű szót. A magyar, ha fegyveres mérkőzésekről van szó, nem ismeri a félelem fogalmát és tűzben állva ezer szilaj démon cikázik a vérében. Jaj annak, aki ellentáll neki!

Nincs most helye kétségeskedésnek aggodaimaskodásnak. Anya, hitves, nővér fojtsa el könnyét, mikor búcsúzik tőle a hozzá közelálló férfi, nézzenek a nők biztatóan, lelkesítőén a haza oltalmára siető férfiak szemébe, csak ez méltó a magyar nőhöz, egyúttal csakis ez az észszerű. A katona most ne gondoljon semmire, csak a kötelességére, hogy megvédje a hazát. Minden, minden más érzés és érdek kell, hogy háttérbe szoruljon a csaták tüzében szükségelt energia előtt, mert csak ezzel 1ud- juk buzdítani a magunk és családunk életét és jövőjét.

Oly igaz az ügy, amelyért háborúba megyünk, mint Krisztus kinyilatkoztatása, oly tiszta, mint felhőtlen nyári égről sugárzó napfény. Mi ne győznénk ? Hisz a kultúra és az igazság a mi vezérünk, mi ne győznénk, akik a legnagyszerűbb felkészültséggel megyünk az ellenség elébe!

Európa tisztában lehet azzal, hógy ami most történik, az igazságszolgáltatás. Futóbetyárok, gyáva rablók megleckéztetésérő! van sző és nem a balkáni problémáról. Ezt a lecket meg kell adnunk s ha ebben akarnának megakadályozni minket, csak azokra járhat szégyennel és vereséggel, akik fel akarnák tartóztatni az igazságot a maga útjában.

A nemzetnek bizonyságot kell tennie amellett, hogv a monarchiának a mi vér- áztatta földünkön van egyetlen szilárd pontja. Mi vagyunk az erő a moiT8K%uiában s mienk a jövendő. A jelen izgalmas napjaiban ez a jövendő bontogatja ki szárnyait. Magyarország jövendője a jelenből támad életre, erősnek, elszántnak, önérzetesnek, király hűen, hazaszeretönek kell tehát lennünk, ha élni akarunk. És hogyne akarnánk élni? Hogyne akarnánk jogot formálni a világ tiszteletére s hogyne akarnánk felemelt fővel megállani áldozatkész nagy őseink emlékezete előtt? Nincs a nagy világon keresnivalója kishitű nemzetnek, mely cselekedni nem tud, bízni nem mer.

Magyarországnak cselekednie kell, ha

élni akar. S hogy élhessen s hogy bizonyságot szolgáltasson arról, hogy nem halt meg, le kell számolnia azokkal, akik halálát hirdetik. Régi dicsőségünk hagyományai éledjenek fel ezekben a történelmi napokban. A magyar vitézség, hazaszeretet és királyhüség hatalmas érzései lángoljanak fel a magyar szivekben. Félre minden kishitűséggel ! Csak bízni lehet magunkban, erőnkben és abban az igazságban, ami ott villog a kivont kardok élén meg'.örő napsugár fényében, a csillogó szuronyok hegyén s a golyók záporának süvöltő hangjában. AUk ellenünk törtek, hadd lássák, hogy élünk és élni van erőnk: a nemzeti becsületért, a hazáért és a királyért.

A valódi demokrácia.

A magyar társadalom 1848. óta a demokratikus szellem felé törekszik. Ha nem is nagy mérvben, de el vannak már vetve a demokrácia magvai úgy a társadalomban, mint a gazdaságban. Hogy mindezideig erős gyökeret mégsem tudott nálunk hajtani a demokratikus szeltem, — ez csakis annak tulajdonítható, hogy céllévesztettek azok aa utak, melyeken a demokratizmus felé törekszünk.

Legelső és legfőbb kellék, hogy leromboljuk

Jtt mi felénk . . .

Itt mi felénk fütyülő szél,

Zugó orkán járja.

A virágot, a gyenge fái, Kegyetlenül rázza . . .

Gúnyosan kacag a vihar Dörgő felleg-ajka,

Tombol a vad, zivataros Síró szélvész zúgva!

Talán azért mert mi felénk Zugó orkán járja,

Azért tört össze a szivem,

Talán azéit árva . . .

Talán ez a zokogó szél Sodorta el álmom,

Talán ez a vihar hozta, Boldogtalanságom . . .

filipovich Jdus.

GITTA.- Irta: FŐNYI ILONA. —

Gitta az ablaknál ült és varrt. Az ablak nyitva volt, és beáradt a virágbaboruló május balzsamos lehellete. Megérintette a Gitta rózsás

arcát, dús barna haját. Úgy érezte egy percre: hogy kábitó álom veszi körül; lehunyta a szemeit. De aztán eszébe jutott, hogy sietős a dolga, s varrt tovább sietős, gyors öltésekkel.

Menyasszonyi ruha lesz. Kovács Blankának a dúsgazdag bankárkisasszonynak. Hetek óta varrja. Nehéz hímzés lesz a disz rajta. Óriási munka, de jól megfizetik. Még csak nem is alkudtak rajta. Gitta pedig azóta mindennap kiszámítja, mire is telik a pénzből. Jóformán az egész nyári toilletje kikerül belőlé. Egy fehér baliszt ruha, egy virágos kalap, két—három olcsó delénbluz; ennél többre nincs is szüksége. És varr, varr tovább szorgalmasan, s amikor egy-egy kis myrtus- ágat kihimez boldogan, mosolyog: ezzel is kevesebb.

De ma sehogysem megy a munka. Többször abbahagyja, s közben arra gondol: milyen igazságtalan is az élet. Ö hetek óta dolgozik ezen a ruhán, hogy az a betegesen vézna, csúnya leány egy órára felvegye. Igen, az férjhez fog menni. Koszorú lesz a fején, és sok sok fehér fátyol. Aztán oda áll az oltár elé azzal a délceg, szép emberrel. Asszony lesz. És boldog. Része lesz a csókós gyönyörben ; valóra válnak az álmai — minden minden, amire vágyott. Pedig beteg és csúnya. Szánalmasan vékony, meggörnyedt alak. Mig ő — Gitta — egézséges, fiatal és szép és mégsem boldog. Talán nem is lesz soha, talán örökös rejtély marad előtte: mi az, amikor két

szerelmes, vágyó ajak egymáshoz simul forrón* hosszan.

Gitta összeszoritotta a fogait, mert kiáltani szeretett volna: ez igazságtalanság, nagy, nagy gonoszság.

Hát nem több joga van-e neki a boldogságra,, aki egézséges és szép — aki fiatal, szerelemre vágyó szívvel, nemes lélekkel. Miért az a másik, az a beteg, az a csúf?

És ekkor olyat hallott Gitta, amitől összerázkódott, megmozdulni sem mert; mert az iszonyú volt amit hallott, borzasztó és igaz.

Nem tudta mi beszél, a hímzett myrlus- ágak, a habos selyem vagy a szegényes kis szoba — de hallgatott, mert ilyet nem hallott meg soha:

— Azért kicsi Gitta, mert te szegény vagy. A boldogsághoz pedig csak a gazdagoknak van jussuk. Akik meg tudják venni maguknak. Nem küzdeni, fáradni kell azért; egyszerűen csak megvenni. Akinek több a pénze, többet vesz magának. Aki szegény, annak nem jut semmi. Csak az álom, a csalóka, röpke, bohó álom, az minden, amit magáénak mondhat. Addig addig szövögeti a színes álmokat mig egyszer csak arra ébred: hogy vége az életnek; elmúlt a fiatalság, a szépség, el a forró vágyak, a nélkül: hogy csak egy is betelt volna . . .

Gitta lázasan ismételte az utolsó szavakat: anélkül, hogy csak egy is betelt volna_. . . Hát-