Mátészalka, 1914 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1914-07-17 / 29. szám

Mátészalka, 1914.

TI. évi. 29. ,(265.) szára.

TÁRSADALMI HETILAP.

■í MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN

ELŐFIZETÉSI ÁRAK ;

Egész évre — — —■ — — — — 8 korona.

Félévre — — — — —■ — — 4 koronaNegyedévre — — ■— — — , — — 2 korona.

Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----—■ Egy szám ára 16 fillér. ---FŐ

SZERKESZTŐ:

Dr. TÓTH BÁLINT.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL:'

WEISZ ANTAL nyomdája (Vasut-utca.)

Távbeszélő-számunk: 13.

A HIRDETÉSI DIJAK ELŐRE FIZETENDŐK.

A szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni. El lehet titkolni rossz lelkiismeretet, a törvénytelen származást, a tudást, a gazdagságot. El lehet titkolni a gyomorfájást, hideglelést és neuraszténiát. De aki köhögni kénytelen, az köhög, amikor rájön. A legkritikusabb pillanatokban is köhögni kell. Akár a miniszter előszobájában, akár egy operett pianójának hallgatása közben, mikor halálos csönd van a színházban. A szegénységet és a köhögést nem lehet eltitkolni.

És ma már annyira modernek a felfogásaink, hogy nem is akarunk titkolózn. »Jaj, megöl ez az átkozott köhögés!« — szoktuk magunkat reklamirozni akkor is, ha nem köhögünk. Köhögni ma már nem szégyen, nem utálatos dolog. Bizonyos nimbusz, mondjuk, a szánakozásnak vagy a figyelemnek a nimbusza veszi körül azt, aki köhögni mer. Gondoljunk csak arra az emberre, aki egy hangversenyen a zongoradarabba, a képviselő beszámolóbeszédjébe vagy a főispán székfoglalójába drasztikusan bele mer köhögni. Mindenki ránéz, a

közfigyelmet magára irányítja és összesúgnak az emberek; Ni, milyen bátor ember, bele mer köhögni a főispán beszédjébe.

Épen igy vagyunk ma a szegénységgel is. Egy bizonyos fokig szegénynek lenni ma a legháládatosabb foglalkozás. A gazdaggal a kutya se törődik. A szegény embert mindenki védi. Törvényt alkotnak a szegényügyröl, berendeznek népfürdőket ingyen a szegény emberek számára, a városi hatóságok szegénységi bizonyítványt is állítanak ki a szegénységről, ha valaki kér. A gazdagokról nincs külön törvényünk, a gazdagok drágán fizetik meg a fürdőzést és még arról sem hallottam, hogy valakinek hatósági bizonyítványt állítottak volna ki arról, hogy milyen gazdag. Mondom, hogy több gondoskodással vannak a társadalomban a szegények iránt, mint a gazdagok iránt.

Szegénynek lenni, ma a legjobb protekció. A szegényt mindenki szánja, és hamarosan bedugják valami hivatalba, hadd jusson kenyérhez. Még képviselőnek is könnyebben megválasztják azt, aki szegény.

A választóközönségnek van annyi jóindulata, hogy inkább a szegény jelöltre szavaz, hadd boldoguljon. Ha akad ez alól egykét kivétel, ez csak nagyon szórványosan akad.

Ebből kifolyólag, ma szegénynek lenni épen nem megszégyenítő dolog. A szegénység nem szégyen, — mondja igen helyesen a magyar közmondás. És ennek a nemes igazságnak horderejűt különösen mostanában annyira átérzik az emberek, hogy mind többen és többen kezdenek hódolni ennek a közismert sportnak. Az elszegényedés bacillusa oly járványszerü- en kezd fellépni, hogy egész epidémia jelleget kezd ölteni. Uton-utfélen a szegénységről hallunk beszélni. Családok községek^ egész országrészek esnek áldozatul ennek a járványnak, akik régen csak hírből és az újságok tárcarovataiből tudták, hogy mi a szegénység, azok ma — mondhatnánk — idült szegénységben sínylődnek.. És az ezen betegség ellen védő szanatóriumok — a bankok — gombamódra szaporodnak, — anélkül azonban, hogy a

gondolatok.

Ez igazi esuszó-mászó! Mondjuk megvető hangon azokról, akik hiába fáradoztak azon, hogy hozzánk fe jussanak,

Qyáva- emberek támadásra használják fel azt a tréfát, hogy a megbántás után alkalmas pillanatban azt mondják: Nem gondoltam komolyan t

Végre megjött az esze! Vagyis: Végre azt teszi, amit mi akarunk.

Mily szerény embert Más szóval: Ennek nincsenek saját gondolatai, vagy nincs bátorsága azokat kimondani.

A „Mátészalka“ számára: Cjabi jjachotinsky.

Németből fordította: “2>r. Jóth jjáhnt.

üti képek.

Irta: Hasenauer Magda.

Nővéremmel és két barátnőnkkel külföldi utón voltunk a muH nyáron.

Hideg esős napon indultuk s csak mikor a Petőfi-teret elhagyta hajónk, akkor sütött ki a nap. ekkor az jutott eszembe, hogy ami komoly ta _

nulás vágyunkat ép úgy át fogja szőni az utón életkedvünk, fiatalságunk ragyogd napfénye, inintahogy a sűrű felhők közül is előtört a nyári nap sugara. Mig igy elgondolkodtam, elhagytuk a várost és mi élveztük a szemünk előtt elvonuló tájak szépségeit. Közben vígan tervezgettünk s beszélgettünk. Másnapra kiszabtuk kinek-kinek a hivatását és óimét. Nővéremet, ki a pénztárt és térképeket kezelte kineveztük elnöknek s egyik barátnőnket, aki mindég vig volt »Jö kedvnek«. Másikat, ki reggeli előtt zsemlének nézte a Dunát is, egyhangúlag kitüntettük az »Étvágy« címmel, engem pedig pontosan járó órám ulán az »Orá«-nak neveztek.

E jókedvű, kellemes hajó-ut után elértünk Becsbe, hol csak egy napot töltöttünk, mivel ezt a várost mindnyájan nagyon jó! ismertük.

Másnap már Drezdában voltunk. Kétszer jártam már itt, de ez a város mindég újra és újra gyönyörködtet szép kertjeivel, de különösen műkincseivel. Azt a csodálatos érzést pedig sohasem fogom elfelejteni, melyet akkor éreztem, mikor Rafael »Madonná«-ját először megláttam. Emlékszem sokan voltunk a teremben kevert idegenek, angolok, franciák, magyarok sőt még szerecsen is s mégis, ahogy ránéztünk a képre, megértőén néztünk össze, hogy azután áhilatos csendben hajoljunk meg a, művészet nagysága előtt.

Drezdát szomorúan hagytuk el, de azért alig vártuk, hogy Lipcsében legyünk s láthassuk a százéves népek csatájának az emlékművét.

Magas dombon áll a hatalmas oszlop s onnan ellátni a temető kertben, melyben most is áll

az a kőtömb, honnan Napoleon a harcot vezette- Ahogy nézem az előttem elterülő képet egyszerre csak megelevenedik képzeletemben a holtak világa,, látom a nagy küzdelmet, melynek nyomán felvirrad a szabadság napja.

Lipcsei tartózkodásunk alatt érdekes dolog; történt velünk. Az építészeti kiállításról hazatérve eltévesztettük az utat s nem találtunk szállásunkra. Hü vezetőnk rögtön a térképet kezdte tanulmányozni, de alig fogott hozzá »Étvágy« kijelentette,, hogy nem megy tovább, mig meg nem vacsorázunk. Gondolatban azt hiszem most is nagy zsemléket, látott s hogy valóságban nem akadt rájuk sopánkodott. Végre engedtünk kérésének s az volt a dologban a legmulatságosabb, hogy mikor a vendéglőből kiléptünk épen szállodánkkal tatáltuk magunkat szemközt,.

Lipcséből Berlinbe mentünk s töltöttünk ott két napot, bár »Jókedv* kivételével mindnyájan ismertük e várost. így aztán mi legjobban a hosszú esti sétákat élveztük. Ilyenkor a »hársak alatt« járkáltunk fel-le s gyönyörködtünk Berlin mozgalmas esti életében, vagy elnéztünk a házak tetején minduntalan kigyuló reklámképeket.

Első este »Étvágy« lefekvéskor félni kezdett és kitHlálta, hogy a. szomszéd szobából rablók fognak jönni. Elnökünk erre, hogy megnyugtassa, az asztalon álló vizeskancsót úgy kötötte az ajtóhoz, hogy az, az ajtó nyitásakor feltétlen az én fejemre ömlött volna. Ez ébresztő intézkedés megnyugtatta »Étvágy«-at annyira, hogy pár perc múlva mélyen aludt.

' | Jj ^ ^ ^<| ^ j| ^ j*j J ^

Irta: MOLNÁR KÁROLY.