Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-07-12 / 28. szám
3. oldal. Mátészalka, 1912. MÁTÉSZALKA és munkadij az ügyvéd számlája szerint legkevesebbet kiteszen 200 koronát. Tehát most már 520 koronára rúgott a veszteség. A legújabb kölcsön talán látszólag egy igen kevéssel olcsóbb kamatlábú, de feltételeiben sokkal hátrányosabb, mint a fővárosi intézeti kölcsön volt. Itt nem készpénzben hanem 961 kor. árfolyam értékű záloglevélben kapja a kölcsönt, mi a folyósítás alkalmával kerek 360 korona hiányt jelent. Végeredményben tehát azt látjuk, hogy azon időtől fogva, midőn az adós az első takarékpénztári kőlcsöneit rendezte, a budapesti intézeti kölcsönt felvette visszafizette és uj kölcsönhöz folyamodott, szóval ©zen nem is egy évi idő alatt 920 koronával rövidítette meg magát, amely igen nagy összeg olyan vagyonhoz mérten, amelyik csak 2000 korona kölcsönt bir el. Igaz, hogy talán a kevés kamatkülömbözetben némi kárpótlást kaphat, igaz, hogy utolsó kölcsön© első megterheléseit hosszú éveken át valamennyire elviselheti, de éppen olyan emberekről van szó, akik nem jól számítanak, nem jól gondolkoznak, s igy szinte várható, hogy ha még olcsóbbnak látszó kölcsöntsejt meg, rövid idő alatt legújabb kölcsönét is viszszafizeti és mindig csak további veszteségeket okoz magának. Míg ő vagyoni gyarapodást akart, addig rossz számítással elkonvertálta az egész vagyonát. Az emberek olyan meggondolatlanok ! Hányszor kell tapasztalnunk, hogy az adóst nem is az olcsóbb kamatlább biztatja, hannem személyeskedés vagy ellenlábaskodás. Valamiért megharagszik és máshelyröl vett pénzből dacból visszafizeti kölcsönét, melyre pedig oly sokat költött és amelynek előnyeit csak azután élvezhette volna. Kinek csinál kárt ugyan? A pénzintézet az ő legtöbbször kis kölcsönének elvonását meg sem érzi, de megérzi ő a kárt. Aki vagyoni gyarapodást akar, ne felejtse soha szeme elől, hogy mindig ésszel dolgozzunk és mindent a maga idejében. 4T I R E K. \s> ____ Ru dnyánszky Hamsa. Egy lövés hangzott el, nyomában a föld kitátotta éhes száját, hogy a legfrissebb áldozatot, melyet az élet dob bele, elnyelje . . . A friss föld szaga betölti a levegőt aztán leteszik az élet mártírját: Rudnyánszky Hannát . . . A rögök egyforma tompa dübörgéssel hullanak: kip-kop, kip-kop; aludj, ála kalitka hallgatott csendesen, gyengéden ; világosan érezni lehetett hallgatásban a szomorúságot, a könnyek©! és egy távoli, rég elhalt, vidám nevetést . . . Olga asszony hallgatása, amelyet csak a falak enyhítettek, rémitő volt, makacs, ólomnehéz. Ignácius atya, ezt látva, mindig a hideglelés környezte, még a legforróbb nyári napokon is. A leány hallgatása hosszan vontatott volt, oly hideg mint a sir és mégis . . . mintha önmagának kínos lenne a hallgatás, mintha izzó törekvést lát- nók szavak után ... mintha valami erős és tompa, mint egy gép még sem engedő . . . vékony vég- nélküli dróttá húzná ki és a sodrony valahol a távoli végén hintázva, hangot adna . . . csendes, panaszos, bátortalan hangokat . . . Ignácius atya szivo örömmel és elszörnyedve fogta fel e csirázó dallamot és arra várakozott, fejét elöl lehajtva, kezeit a támlára téve, hogy a dallam erősödjék s közeledjék feléje . . . Csakhogy a hangnak vége szakadt és elhalt . . . »Ostobaság« mormogta Ignácius alya és felkelt, mint szokott. Ablakán át kinézett a vásártérre, amelynek egyforma nagy kövekből épített sima járdája volt. Ott ált egy fuvaros is, ósdi kocsijával ; hasonló volt egy porcellánból készült szobrocskához. Ott a napfényben, vájjon mire várhatót? A járó-kellők hosszú ideig nem voltak láthatók . . . ("Folytatjuk.) modj szépeket, te művészet mártírja. Mégegyszer fölhangzik a csöndes temetőkertben két, megtört férfi csukló zokogása. — Azután csönd, nagy csönd jön... és Rudnyánszky Hanna álmodhatik forró színházi estékről, tapsokról, sok-sok virágról, amely elborítja őt egészen . . . Tudom, sokan nem értik meg ezt az öngyilkosságot: „hisztéria“, „neuraszténia“ — mondják; és a dolog el van intézve. Pedig nem szabad könnyelműen és léhán oda dobni: „neuraszténia.“ Nem! A Rudnyánszky Hanna öngyilkosságánál álljunk meg egy pillanatra! Hisz ennek az öngyilkosságnak pszihológiai alapja van: egy szubtilis lélek heroikus tette ez. Imádta az urát — és mégis elment. Fiatal és szép volt, áhította a meleg estek viharzó varázsát — s ment az örök sötétség, a megsemmisülés felé! A fiatal teste, a szive, amely imádatával teljesen az uráé volt, lázongott — hiszen olyan borzasztó semmivé lenni! . . . De a művészet — amely, bebizonyosodott, hatalmasabb mindennél — tombolt, lángolt benne, elégette a Rudnyánszky Hanna testét . . . Tudom, a tuljózanság, a prüderia igy szól: megvolt mindene, amit a test megkívánhat, szeretett, szeretve volt. Hát mégis miért, miért? A testnek megvolt a magáé, de jaj, a léleknek semmi se volt. A léleknek volt egy 'nagy, hatalmas vágya évek óta. Leánykorában ez adott tartalmat, ez adott erőt az élet poétikumához, rózsás idealizmusához. Aztán látta, hiába kérése, könyörgése ... — Hisz ma még nálunk a színészet — szégyen ! Minden intelligens férfi borzadva gondol arra, hogy a családja nőtagja színésznő legyen. Hisz ma még házmester-kisasszonyoknak s nem „kom il fő“ nőknek való a színészet. De szegény Rudnyánszky Hanna nem értette ezt. Az ő gyönyörű müvészlelke éhes volt, nem kapott táplálékot. Pedig szeretett volna élni: — „Amikor utöszor megcsókoltalak, úgy szerettem volna élni még“ . . . »Még boldog lenni, téged szeretni.« És a test hiába kapta meg a „táplálékát“. A lélek mind hangosabb, mind éhesebb, mind követelőbb lett! A test táplálékát redukálhatjuk minden komplikáció nélkül. De egy müvészléiek táplálékának a redukálására a válasz: egy golyó volt. Amikor egy lélek évekig ragaszkodik valamihez és hiába akar, nem bir lemondani, annak a tulságig forszírozott „nem“-nek a válassza, csak egy golyó lehetett. És a Rudnyánszky Hanna szubtilis lelke, fellázadt a hiábavaló forszirozás ellen. Az ő nagy intelligenciájával meglátta, ha tovább él, csupán a teste éléséről lehet szó, de lelke meghalt. A test szeretete nem érte fel a lélek megaláztatását. Belátta, hogy itt nem lehet másról szó, mint egy örökös vegetációról. Az ő cselekedete meggondolt cselekedet volt; az ő tette egy szubtilis lélek he- rózimussa volt. A szadai temetőben a göröngyök tompa dübörgéssel hullottak: kip-kop, kip-kop... Még ott hangzik a levegőben az apának és férjnek fájdalmas zokogása. Hiába minden . . . Késő . . . A frissen hantolt sirt elborítja a sok virág ... A méhek szerelmesen közelednek a virágok felé. És e frissen hantolt sir alatt Rudnyánszky Hanna álmodik: forró szinházi estékről, tapsokról, sok-sok virágról, amely elbontja őt! ... Herman Annuska. Biztosíték nélküli politizálás cimén a sajtóügyészség vádat emelt lapunk f. évt 24. számában megjelent »Sajtószabadság« és a f. évi 25. számában megjelent »Drágul a vasul«, »Munkapárti röpirat« és »Tisza és derék vasutasaink« cimü közleményeink ellen. Hogy ezeken a közleményeken megakadt a köteles-példányt átolvasó gyász ur szeme, annak normális körülmények között csak a helytelen jogi meggyőződés lehetne magyarázata. Ezúttal azonban e magyarázat mellett aligha nem egy bájos ismeretlen gyöngéd figyelmeztetése vagy pedig az országosan folyó sajtóellenes akciók is magyarázatát adják. Tekintettel arra, hogy egy Ízben már egy aljas spicli tett feljelentést lapunk ellen (akinek aljasságát igazi — krisztusi tanitás szerint néhaj—tán a megérdemeltnél i3 nagyobb mérvű dicsérettel viszonoztuk) nem tarthatjuk kizártnak, hogy »Ari I*ajos< urnák társa akadt a lagocsmányabb és a leggyávább kémkedésben és árulkodásban. Másrészről azonban, tekintve azt, hogy egy olyan közlemény is inkrimináltatott, amely merőben és szembetünőleg minden politikai jellegtől és célzattól távol, tisztán közgazdasági tendenciájú, azt kell hinnünk, hogy az áldatlan közéleti viszonyok involválták a beavatkozást. Annál is inkább, mert számtalan társadalmi lap, köztük lapunk is, nem egyszer hozott olyan közleményeket, amelyekre sokkal több joggal lett volna ráüthető a politika bélyege. Ha igy áll a dolog, akkor értjük a történteket, mert hiszen a vád-emelés csak a törvény előírta kötelesség és megkövetelte engedelmesség következménye. Mi minden esetre nyugodtan bevárjuk a független biróság Ítéletét, amelyet — mint az ügyészek judiciumát — felülről irányítani nem lehet* De addig is mint érdekes tényt szögezzük le, hogy lomtárba? való sajtótörvényünk és az ügyészségeknek az igazságügyminiszteriumtóli függősége mellett lehetséges az is, hogy politizálás címen inkriminál- tassék egy közgazdasági közlemény és kél ártatlan (habár tán egyeseknek nem kedves) hirecske is és büntetendő cselekményként rovassák fel a legtisztább hazafiasság érzetének megnyilvánulása. — Készítik az aszfaltot. Néhány évi kitarló küzdelem után végre valahára már ott tartunk, hogy lázas tevékenységgel készítik az aszfaltot. Nem mulaszthatjuk el ez alkalomból, hogy vissza ne tekintsünk az © cél érdekében folytatott hosszú küzdelmünkre: mint állta útját városunkban éveken ál az álkos tnaradiság nyavalyája « kultúra é? a kereskedelem, a városiasodás eme tényezőjének. Hogy ez nem tarthat sokáig az : előre lálható volt. És ime a már régebben győzelemre jutott eszme megvalósul, már füstölnek az olvasztó üstök és a sors iróniájából éppen ott legelőször, ahol legkellemetlenebbnek tartolták a szurok-kátrány szagát. Mint már jeleztük, az aszfalt-szerződést felülbírálás végett átadtunk egy szakértőnek, kinek semmi oka arra, hogy a Menzel K- C. cég javára elfogult bírálatot mondjon. Sőt talán ellenkező irányban lehetne elfogult. Az illető kijelentette, hogy a megkötött szerződés a városi elöljáróság körültekintő lelkiismeretes munkájáról és nevezett cég gavallériájáról tanúskodik. Jól esett hallanunk a dicséreteket, melyek az elöljáróságot és a vállalkozót igen is méltán illetik. Megnyugtatott bennünket a szavahihető és kompetens'szak- értőnek azon véleménye, hogy a szerződés minden tekintetben biztosítja a város érdekeit, melyeket a legkörültekintőbb gondossággal főleg főjegyzőnk pre- cizirozott és, hogy a vállalkozó nem hogy a saját üzleti érdekeit előtérbe helyezte volna, de sőt: valószinüleg nem sokat fog keresni e vállalatán. Annál kellemetlenebből említjük meg, hogy több oldalróii s hozzá értő egyének hívják fel arra figyelmünket, hogy az aszfalt építményeihez nem a szokásos, hanem ennél olcsóbb és rosszabb minőségű, u. n. Vulkán vagy Selypi cementet használnak. Ennek hibája abban nyilvánul, hogy nem köti meg a keveréket és ha megszárad, úgy az ezzel készített betonalap könnyen széttörik, telhivjuk erre az illetékesek figyelmét és felkérjük az illetékes tényezőket, hogy ez ügyet sürgősen tegyék tüzetes vizsgálat tárgyává és hogy haladéktalanul állapítsák meg: mennyiben felelnek meg fenti információka tényeknek, mert — állítólag — a cementlapot a kötelezőnél vastagabbra csinálják, bizonyára — igy szól információnk — azért, hogy ezzel pótolják a cement gyengébb minőségét. juHu» hó 12. 28. (171.) Szám,
