Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-07-12 / 28. szám
initial Ka, 1912. IV. évf. 28. (171.) v. V'!U>, I JDllllS iá TÁRSADALMI HETILAP. ^ MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. I« ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre — — — — — — — 8 koron«. Félévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. ----““ Egy szám ára 20 tiller. —----Fe lelős szerkesztő : Dr. VIZSOLYI MANÓ. SZERKESZTŐSIG Es KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. A »Mátészalka« felé már elröpült az első puskagolyó. A sajtó-ügyészség vádat emelt ellene négyrendbeli tiltott politizálás címén. Az ügyészség a f. é. 25. számunk „Drágul a vasút,“ a f. é. 24. sz. „Sajtószabadság“ és a f. é. 25. sz. „Munkapárti röp- irat,“ „Tisza és derék vasutasaink“ közleményeinket kifogásolja. Íme: az ügyész urnák politika az a közlemény is, mely a vasúti fuvardijak közgazdasági hátrányait fejtegeti! Csak néhány napja, hogy tt kifogásolt közleményeink megjelentek és már itt a a vádirat 1 Boszorkányos gyorsaság! Tessék csak elképzelni: mig a köTeles példány az ügyészséghez jut; mig az ügyész elolvassa; megszerkeszti a vádiratot; leíratja; kiadmányoztatja és elküldi a szatmári törvényszékhez ; ott iktatják; kiosztják a vádtanácsi referensnek; az erre végzést szerkeszt; a végzést leírják; kiadmányozzák; elküldik ide s itt kikézbesitik 1 Még elmondani is hosszú! Ám mégis mindez egy hét alatt megtörtént. Hajrái Rajta 11 A sajtószabadság királyi vad. Érdemes utána loholni! . . . De mért e boszorkányos gyorsaság? És mért „politika“ ha az ember az uj vasúti árak közgazdasági hátrányait fejtegeti? Mert a „Mátészalka“ felemelte tiltakozó szavát mindazon jogtiprások ellen, melyek napirenden vannak? Mert a »Mátészalka« felemelte tiltakozó szavát a sajtó üldözése ellen? Mert a „Mátészalka“ nem tud és nem akar hasravágódni a szuronyok mögé bújó „glóriás nagyság“-ok előtt? Mert a „Mátészalka“ nem a hatalomnak tetsző társadalmi irányt követ? Mert a »Mátészalka* is egyike a társadalom azon házőrzőinek, amelyek nem némit- hatók el konccal ? Jön hát a dorong, a fegyver, a törvényes formák közti üldözés, zaklatás — és ha lehet — a kivégzés?! Ez azonban aligha fog sikerülni. Bi- zunk a független magyar bíróságban, amely nem fogja odaadni magát eszközül legdrágább kincsünk : a sajtószabadság elkobzásához. Hisszük, reméljük, hogy a magyar független birói kar tudja, érzi, hogy mit jelent e honra és nemzetére a 48-as szabadságharc vérkeresztségében született sajtó- szabadság. A független magyar bíróság lesz a szikla, melyen meg lógnak törni az immár Hajrá! (V. M.) Hajrá, ügyész urak! A sajtószabadság királyi vad. Érdemes utána loholni! Ami még van ebben az országban, ami még lelkiismeretet, ellenőrzést, nyilvánosságot, közvéleményt jelent: az a sajtó. A sajtó: »a társadalom házőrző ebe.« Ha rossz szándékú ember oson be éjjel a gazda portájára, első dolga elhallgattatni a házőrző ebet. Kenyeret, koncot, zsíros falatot dob oda neki, hogy elhallgattassa. De némely eb hűséges és okos. Érzi, tudja, hogy az odavetett konc a hü- ségtelenségének bére Az ilyen hűséges állat feléje se szagol az idegen kézből jött eleségnek, hanem csahol, ugat, még hangosabban jelzi a gyanús idegent. Az ilyen ebnek aztán életére törnek. Lelőni, agyon ütni próbálják. Gonosz szándékú emberek törtek a magyar társadalom portájára. Ám a házőrző: a sajtó nekibocsátotta hangját és erősen jelzi a tilosban járókat. Tehát el kell hallgattatni! Szép szerével, konccal ha lehet; doronggal, fegyverrel ha kell. Jjucsa, a tanulótársaktól . . . — Előadta : Ardelán Emil, a polgári iskola f. i. június 23-iki évzáró ünnepélyén. — A szabadságnak Orömfakasztó vágya . . . Édes remények és fájó kétségeink, Lelkűnknek hálája . . . bus elöérzetek Töltik el szivünket, búcsúnknak e nehéz, E szent órájában lh Úgy jártunk ide évek során át — Az ismeretek e szent hajlékába — Mint tikkadt karaván az Odz forrására, Hogy szomjas lelkünk enyhet találjon! Itt gyűlt fel előttünk az »Igazság* Világosságot szóró OrOkfényü lángja I S mint Izraelnek egykor Hóreb csipkebokra Áldó súgóra lelkünkre szállott, termékenyített. Életünk tavasza, virág fakadása. Lelkűnknek, szivünknek derűje, bánata . . . Apró Örömeink . . . kicsiny csalódásunk . . . Vágyaink . . . reményünk . . . S az egymáshoz kötött, el nem felejthető Igaz szeretetünk: Szent emléket hagynak, Soha el nem mulót! Tartsuk meg kincs képpenl S kérjük az örök <]ÓU, Hogy eddigi éltünk Mindig kék derűje Ne jusson felhőbei Utunk — útvesztőbe 1? — Otthonunk volt itten, szerető, gondozó . . . Lelkünket, szivünket művelő, tápláló. Akik ezt alkották, akik berendezték, Fenkölt gondolatból, nagy eszméért tették I. . S akik benn munkálnak, életörlő gonddal, önfeláldozással, bajjal, fáradtsággal — Hogy szolgálják Istent, Hazát, Társadalfmat: — Igazságos Isten, adj nekik jutalmat Hl . . . Milyet érdemelnek: Elismerést, hálát . . . Örök tiszteletet, Lelkűk jóságáért Viszont-szeretetet 1 . . . Itt maradó társak: nektek csupán egy év l. . . Nekünk: — életszakasz, mit most befejezénk, Ti még visszajöttök . . . játszóitok majd együtt. Kacagva, dalolva . . . Mi aggó érzéssel az életküszöbén Mostari lépünk által — Reátok gondolva l . . . Áldjon meg az isten l Titeket l. . . Minket is / Fönséges Istenünk! Miránk mindnyájunkra Terjeszd ki áldásod, Bocsásd színed elé én buzgó fohászom Esdő imádságom: Tarsd fel iskolánkat, fejleszd, virdgoztasd Szép hazánk javára l . . . Fogadd áldozatul hitbeli hűségünk Neved oltárára ! — Amen1 Irta : Kathona Qéza. HALLGATÁS. Andrejeff után forditotta: Koller István. (2.) Alaga Ignácius atya temette el leányát. Neje, Olga asszony nem vett részt a templomi szertartáson. Mikor leánya halálhírét hozták szélütést kapott. Ott feküdt ágyában, keze, lába, nyelve megbénulva, midőn a templomtoronyban meghúzták a lélekharangot. Hallotta.mikor az emberek a templomból jöttek, hallotta az ablaka előtt az éneket, fel akarta emelni kezét keresztvetéshez — csakhogy a kéz nem engedelmeskedett ... Szerette volna mondani: »Isten veled, Verácska« ... de nyelvét meg nem mozdíthatta . . . Egész lénye oly csendes és nyugodt volt, hogy mindenki, aki látta volna, azt gondolta volna: — itt egy ember nyugszik, alsz'k. Csak szemei voltak felnyitva. Sokan, ismerősök s ismeretlenek, jöttek a temetésre s mindannyian sajnálták Verát, aki ily borzalmas halállal mull el és mindenikük nagy fájdalmat vélt felfedezni az atya mozgásaiban és hangjában. Nem mindenki szerette Ignácius atyát, mert büszke és keményszívű volt és könyörtelen a bűnösökkel szemben, amig ő maga — irigy és pénzsóvár lévén — soha az alkalmat el nem szalasztotta, hogy egyháztagjai révén magának pénzt ne harácsoljon össze. Azért mindenki szenvedve és megtörve szerette volna látni őt, megtörve azon tudattól, hogy kettős vétek terheli őt leányának halálát illetőleg: először mint zsarnok atya, azután mint rossz lelkész, aki saját vérét sem volt képes ily nagy bűntől megóvni. Mindenki azért kutatva szegezte rá tekintetét. Ignácius atya eléggé érezte ezt és ezért annál elkeseredettebben küzdött fájdaU Lapunk mai száma 8 oldal.
