Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1912-04-07 / 14. szám
Mátészalka, 1912. IV. évi. 14. (157.) szám. április 7. TÁRSADALMI HETILAP. I MEQJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — — — — 8 korona. Félévre — — — — — — -—4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona.----— Egy szám ára 20 fillér. —---Fe lelős szerkesztő : Dr. VIZSOLYT MANÓ. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési dijak előre fizetendők. Húsvéti elmélkedés. Nem egészen véletlen, hogy a generációkra olykor századokra vagy évezredekre kiható vallási ünnepek mintegy szimbolizálják a természetet. A meguju'ó, a kora teljében levő, az őszülő és elmúló természetet hirdeti vagy kiséri egy-egy ünnep. Bármit is mondjanak a kutatók, hogy a vallás nem egyéb, mint egy bizonyos államrend érzelmi eszköze, az bizonyos, hogy nem pusztán ezt a célt szolgálja. Csak egymásmellé kell állítanunk egy vallásos embert és egy atheistát és nyomban meglátszik a hatás, a mely a valllásos emberben a kultusz nevelése által megnyilatkozik. Ne értsük félre a mondottakat. Valaki lehet vallásos- ság'nélkül is a legerkölcsösebb ember, lehet szinte példaadója azoknak, akik erős hívői egy-egy pozitív vallásnak és megfordítva egy-egy pozitív vallásnak a hívői, a fanatikusai, lehetnek olykora gonoszság mintái is. Arról van most szó, hogy azoknak, akik életükben mint erkölcsi alapot a vallás szabványait vették, hogy azokban rendszerint meg kell lenni az igazságszeretet, a könyörületesség, a béke iránt való hajlam és sok minden olyan'tulajdonságnak, a mely fő szellemi eszköze a lelki műveltségnek. A vállás igaz, hogy tisztára erkölcsi fogalom. De a mint az erkölcsösség gyakorlata hozzá van kötve bizonyos anyagi támasztékokhoz, akként a vallás is odatapadt ceremóniákhoz és intézményekhez, a melyek támasztékát képezik. Igen jelentős támasz az ünnepek. Az idők végtelenségében egyes határokat jelölnek és az emberi elmének jól esik a visszaemlékezés. Leghatékonyabb ünnepnap a husvét. Egy gyönyörű világot átfogó és az emberiség örök óhaját kifejező ünnep ez. A ki ember élt, annak jól e»k a remény. A husvét a föltámadás szent napja. A természet is föltárnád ilyenkor halottaiból. Leveti magáról az elmúlás hideg leplét és teljes pompájában mutatkozik. Az összefüggés ünnep és természet között annyira nyilvánvaló, hogy ezt magyarázat nélkül is érzi az ember. Vagy, hogy ne érezné ki a természet megnyilatkozásából az emberi lélek megnyilatkozását. Hiszen e kettő között a kapcsolat olyan, mint az ok és okozati összefüggés. Ámde husvét ünnepe nemcsak az egyes ember öröme, de nemzeteknek is a boldogság egyik forrása. Ama nemzetek, melyek még nincsenek a szabadság birtokában, e naptól reményt és bizodalmát várnak, a melyek pedig kiharcolták maguknak a demokratizmust, azok hálával gondolnak a szent napra. Nekünk, magyaroknak kétszeres okunk van arra, hogy husvét ünnepét a csendes szemlélődés, a remény és a hála érzeteivel ünnepeljük meg. Mert még nem teljes a mi föltámadásunk. Bizonyos, hogy hálát adhatunk a gondviselésnek, a miért idáig hozta nemzetünket. Hálát azért, mert nem engedett eltemetni bennünket abba a hullámsirba, melybe nemzetek vesztek el már. A husvét épen ez okon számunkra a hála ünnepe. Hálát ad minden magyar ember a kifürkészhetetlen gondviselésnek, hogy nemzetét ilyen hosszú és viszontagságos időkön keresztül is megtartotta. De a reménység ünnepe is a husvét. Mert a feltámadás utáni élet még nem egészen az, mint a milyennek lennie kell. Teljes függetlenségre és igaz szabadságra való törekvés; ez volt a magyar jelszava és ez most is. A nemzetek életében nincsen megállás. A fejlődés nagy folyamata megnyilvánul mindenfelé és nem áll veszteg egy percig sem. Minden beteljesült remény egy újabb reményt von maga után és minden újabb kívánság teljesítése egy frissebb kívánságot szül. Merítsünk bizodalmát, munkakedvet és reményt a feltámadás napján! m—ts— PÁRISI LEVÉL 'Sgy elegáns 3\ölgyhjöz. Te nem tudod, hogy mi a fájdalom Te drága Hölgy, selyem ruhába jársz S ha kibontom előtted bánalom, Unsz engemet, mert szebb mesékre vársz, Te nem maradtál soh sem egyedül, Hol dll a szó és áll a pillanat S nem törte még meg arcvonásodat, Mint vázlatot az elrepedt irfy, Hogy valaki az éjbe hegedül. Neked nem fáj a megfagyott szirom És nem remegtél sohse könnyezőn Mint jegenye az elhagyott mezőn Nem lüktetett úgy még a pulzusod, Hogv tudnád: most az Óceánt úszód És addig élsz, mig egyszer elmerülsz . . . Még nem sírtad el sohse magad versen iS a térdére sem ültetett Andersen. ... ó jó neked. Te szép fotelbe ülsz És frakkos emberek közt vacsorálsz, Blúzod fölött a csipkét szereted, S a hossza estéken színházba jársz Hallgatni finom zenél és éneket. S ha alakod a páholyba belebben Irigy szemekkel néznek a lányok, Mert hercegnő se mivelheti szebben, Ha kimonódot könnyedén lehányod, Mint szived felöl az emlékemet. Don Kárlosz. 1912. február I. Bár a lev. műfaj már agyonkoptatott, de nem tudok alkalmasabbat találni mondani valóm számára. Pedig mondani valóim vannak. Hiszen ide a legjobb időben érkeztem, hogy mindjárt aktiv részese lehessek az itteni életnek. Mi-Caréme ünnepe volt. Az idei farsangban ez volt az utolsó karnevál és szakértők állítása szerint legzajosabb, legeklatánsabb. Különben a mosónők védszentjének van adreszálva és igy természetes, hogy a mosónők oroszlán részt vesznek benne. Ezek a némberek igen csinos portékák, sőt »chic* és mi-egymás dolgában tanulhatni tőlök. Tudniillik már az, a ki. De hát, hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, folytatom, hol elhagytam, illetve megkezdtem. A Sorbonne sapkáját megkeriteni és a hivatalos menetben részt venni, nem annyira pillanat, mint pár frank müve volt. Ott lépdeltem tehát a jogi fakultás sorai között én is. Kegyetlenül büszke voltam XV, századbeli sapkámra ; kéjjel gyönyörködtem minden egyes darabjában ; gyönyörrel nézegettem a fekete bársony lebernyeget, a virággal köritett párisi címert, az oldalán ragyogó Justicia mérleget — de legislegbüszkébb voltam a jogi fakultást jelentő piros körszalagra. Tudnivaló ugyanis, hogy a világ első embere: a jogász. Magát a karnevált leírni lehetetlenséggel határos. Hugó Viktor »Notre Dame«-beli Írása is csak szegényes kép marad a valósághoz képest. Külső képét talán a mozi adja még valamennyire híven vissza. Bizonyára Szalka is élvezi már a kinő áldását, tehát megkímélhetem az olvasót a menet részletezésétől. Sorok között különben elárulhatom, hogy ez az egész levél az olvasó bőrére megy. Ugyanis hál’ Istennek nagy a famíliám. Külön-külön nem irhatok mindenkinek, mert nem futná időmből. Az én kedves Vizsolyi barátom, tehát oly lekötelezőén szives és kinyonialja levelemet, a derék Weisz Antal pedig a família minden tagjának küld egy példányt. Azonban discreciót kérek ! Nos, igen! A karnevál itt hivatalos ünnep. Kezdve van a mosónőkön, végezve a diákságon testületig van képviselve a menetben minden foglalkozás és hivatás és maga a köztársaság elnöke is fogadja őket. Az utcán van ilyenkor minden ép kéz láb lény, nemcsak Párisból, hanem messze idegenből is, úgy, hogy a déli óráktól kezdve mili- ókra menő tömeg nyüzsög és ordít az utcákon főleg pedig a boulevárdokon. A legutolsó karnevál pedig a statisztika szerint több mint fél millió értékű konfettit fogyasztott el. Hamarjában könnyen végzetessé váltható kalandunk is kerekedett. Elvonult már a legszebb párisi leány — a »királynők királynőié« — is haty- tyuktól vont virágkocsiján, udvarhölgyeitől — Pá- ris szépeitől — körülvéve jobbra-balra, sőt fel az erkélyekre is csókot dobálva a hódoló Párisnak s mi 10—12-en nekivágtunk a néptengernek: köze-
