Mátészalka, 1912 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1912-01-05 / 1. szám

Mátészalka, 1912.

J

IV. évf. 1. (144.) szám.

január hó 5.

TÁRSADALMI HETILAP.

MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

gész évre — — — — — — — 8 korona,

élévre — — — — — — — 4 korona,

íegyedévre — — — — — — — 2 korona.

Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. -—““ Egy szám ára 20 fillér. —---Fe

lelős szerkesztő :

Dr. VIZSOLYI MANÓ.

SZERKESZTŐSÉI] ÉS KIADÓHIVATAL:

WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca).

A hirdetési dijak előre fizetendők.

KERESKEDELMÜNK ÉS IPARUNK SÉRELMEI.

Régi, elcsépelt frázis már az, hogy hazánkat naggyá csak fejlett kereskedelme és ipara teheti. Hallottuk ezt már sokszor virágos körmondatokkal fűszerezve és olvastuk újságokban és szakmüvekben számtalanszor. Frázisokkal, szép szavakkal azonban nem lehet kereskedelmet és ipart teremteni, ahoz a tettek mezejére kell lépni, ha számottevő eredményeket akarunk elérni. Különösen nagy szüksége van a gyors segítségre, a jóindulatú támogatásra a vidéki s elsősorban kis városunk fejletlen kereskedelmének, erőtlen iparának. Városkánk e két fontos haladási tényezőjének visszamaradottságát nagyrészt a fogyasztóközönség egy pár megrögzött hibája okozza. A nagyközönség ugyanis csupa hiúsági motívumoktól vezéreltetve lekicsinyli a mi kereskedelmünket, nem értékeli iparunkat s minden semmiségért a közeli nagyobb városba fut. Csak éppen a legszükségesebb és nélkülözhetetlen apróságokat szerzi be itt, azokat, miken alig van némi haszon s a finomabb, drágább, lukszus tárgyakat,

melyek az eladónak jelentékeny üzleti nyereséget biztosítanak, azokat a nagyvárosi kereskedőtől veszi, a nagyobb iparosnál készítteti. Különösen áll ez az úri fogyasztókra, kik a jó vevők zömét teszik, kiknél tisztességes árakat lehet elérni. így aztán nekünk csak a rossz vevők, az alkudás mesterségében a művészet legmagasabb fokán álló proletárok és zsugori vevők maradnak s csak a »kicsi haszon, nagy forgalom« igen sovány és elcsépelt jelszavára támaszkodhatunk.

Ez a hűtlenség számba menő idegenpártolás tehát az, mely Má 'sialka kereskedelmének és iparánál; ciJonPefedadását megakadályozza. A közönségben van a hiba, mely nem veszi tekintetbe azt, hogy itt keresi kenyerét, itt kell tehát hagynia keresményének azon részét is, melyet szükségletei fedezésére ugyiscsak ki kell adnia. Hozzá kell szoktatni tehát a közönséget, hogy itthon csaknem mindent megkaphat ép oly minőségben és árban, mint a környék nagyobb városaiban. Itt szerezve be

szükségleteit, megtakarítja a számottevő útiköltséget, megkíméli magát az ut fáradalmaitól és az időt sem fecsérli el az ide- oda utazgatással. Az idő pedig szintén pénz.

Tehát csak igen kivételesen és csak egyes iparágakban jogosult és lesz érthető némileg a nagyvárosi cégekhez való vonzódás. Ottan, ahol a fejlettebb és kifinomultabb ízlés és a divat játszák a főszerepet. De itt se mindenben és mindenkor! Mert a jó ízléssel születni kell, avagy igen nagy gyakorlat és tapasztalat utján lehet csak elsajátítani.

A kereskedelemben azonban tisztán

csak a Kereskedő Ügyességétől es élelmességétől függ, hogy beszerezzen minden újabban és újabban a piacra dobott újdonságot és kellő választékban és árhan állítsa azt vevői elé. Ezt pedig kereskedőink nagyrésze megteszi.

Még nagyobb hiba és teljesen érthetetlen, hogy sok intelligens vevő árjegyzékekből, látatlanba rendel jó drágán egyes áru-cikkeket, hozat

J{cmgoJ( a /elkém bői.

pogáqy a vérem.

Nem szereltem soha, soha senkit;

A lelkem fehér lány szoba :

Még sose kergette lázba a vérem Szőke arc kacér mosolya.

Nem gyötrődtem álomtalan éjen.

Éljen a percek röpke mámora.

Szerelemről csak a szám beszéljen,

Az ajkam ne csókoljon soha!

De egy boldog tavaszi hajnalon,

Mikor édes harmat rezeg a fán:

Osonjon be a nyüott ablakon,

S öleljen át halkan a szőke lány.

S mig csókja, lázba kergeti a testem,

Szivem szűnjön meg dobogni egy percre S ha érzem, hogy O az, akit kerestem,

Akire vágytam álomtalan esten:

Megtérek talán én, a pogány.

%

De sohasem jön / Nem érzem a csókját S maradok örökre büszke pogány,

Nem is vágyom többé tán már a csókra,

Nem sirat el engem Wmjénszagu pópa S nem hoz virágot szőke leány,

Szőke leány . . ,

Lengyel István.

MARGIT.

Irta: Főnyi Hona.

Margit fejfájással ébredt és szokatlanul halvány volt. Amikor a uagytükörbe nézett, megijedt az arcától. Tiz évvel idősebbnek látszott tegnap óta. A szemei alatt sötét karikák, a száj szögletében keserű, mély vonás. Egy éjjel ennyi rombolás ! Hogy^pusztit a köny, a bánat 1 Tegnap reggel mosolyogva, boldogan ébredt; a szobája tele volt virággal. Jenő küldte még tegnapelőtt a névnapjára. Aztán meg levelet is kapott. Épen a tükör előtt ült és a haját bontotta ; egy 'egész nagy arany palást, illatos, selymes, dús hajtömeg. Mosolygott; eszébe jutott, mit mondott néki múltkor Jenő, amikur véletlenül a hajához ért a keze:

— Margit, olyan selymes, puha a haja, hogy ilyen selymes hajat még soha sem árintettem.

Jenő mondta, aki előtt pedig talán már semmi uj nem volt. Hátha még igy látná, kibontva ; amikor egészen betakarja a nyakát, a vállát, leér egészen térden alul. Ha igy látná . . . Elpirult a gondolatára — aztán ismét mosolygott. Megnézte a levelet; tőle jött: Jenő irta. Fel akarta bontani — forgatta, simogatta ; de nem bontotta fel. Úgy érezte: gyönyörűség gyötrődni egy kicsit. Majd később. Addig pedig elgondolja, mi minden is lehet a levélben ; édes, szerelmes szavak . . . Milyen szép a szeme, a haja, a termete — mennyire szereti a szemét, száját, édes halk hangját — hogy vágyik utána, a két fehér kezének simogató melegére; édes kis ajka üdvösséges csókjára . . .

Aztán a tervek a jövőre, amit százszor elmondtak már, de ami azért mégis mindig uj és kedves. Hogy is lesz majd akkor? . . . Már csak egy hónap. Még addig sem kellett volna várni de Jenőnek elintézni valója van; egy kis adósság — s a nénitől nem akarnak elfogadni semmit. Talán nem is adna ?! Na de majd 9sak eljön az a boldog nap — aztán meg olyan édes, ez a sejtelmekkel, álmokkal, szerelemmel teli boldog menyasszonyság. A néni — akinél kegyelemkenyeret eszik — igaz, hogy sokszor megszomoriEa, de majd vége lesz i egyszer; s rá sem gondol többé a szomorú, keserű órákra . . .

Megtapogatta a levelet. Hány levélpapír lehet? Mert ezt tartotta a Jenő szerelme fokmérőjének. Ha keveset irt, bus volt mindaddig, mig ismét tiz, tizenkét oldalt irt. De ez a szokottnál is vékonyabb. Egyszerre nyugtalan lett; talán valami baja van ? És felszakitotta a borítékot. Megreszketett a keze s végig futott rajta a hideg; alig pár sor, nagy, kusza betűkkel: Bocsásson meg édes Margit és felejtsen el; nem vagyok többé magához méltó. A körülmények, a szerencsétlen sors, nem tudom, talán csak én magam vagyok az oka. Vétettem — s megszenvedek érte. Bocsásson meg és ne Ítéljen el. De ne is szánjon — csak azt ne — ezt nem érdemiem, csak a feledést Margit . . .

Kétszer is végig olvasta, nem akart hinni a szemeinek. Megdermedve ült egy helyen. Majd hisztérikusan felkacagott . . . Lassan jött csak magához. Borzasztónak, rettenetesnek látta a helyzetet. Gondolkozni is alig tudott. Olyan hirtelen jött, Olyan nagyot ütött rajta.

Lapunk mai száma 8 oldal.

Irta: HERMES.