Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-31 / 52. szám

b2. (143). szám. MÁTÉSZALKA 3. oldal. Sieti tűzoltóság is, mégpedig „önkéntes“, De mitér, ha más meg éppen ezért mérges.. Művelődés terjed, nagy a kultur-éhség, Szörnyen vána a „nép“ uj lap jelenését. S a harmadik újság nem várat magára, Kilép a küzdésnek sima porondjára, Nagy titokban, bölcsen, egyszercsak [megindul, S az olvasók arca hirtelen felvidul. S kérdik: Hát mi lesz mármost ennek a vége, „ Mátészalka, “„ Kis Lap“ meg a jó „ Vidéke “?! Több lesz már az újság, mint az olvasója, Több lapot ennél már nem hozhat a gólya. Ki gondolta volna még nem is oly régen, Hogy itt három újság „ily szépen“ meg­[éljen?! „Szépen“ élnek itt meg, annyi szent és igaz, Nincs ebben a szóban semmiféle vigasz. Minden lap annyit ér, mennyi olvasója, S mennyit ad a bátor, igaz, nemes szóra. Mi már csak maradunk — a köz érdeké­iben — Szókimondó-újság, a mik voltunk régen.. Olvasó, lapbarát áll mögöttünk elég, Köszöntjük mi őket! Üdvözletünk vegyék! Kérjük pártfogolják a mi kis újságunk S gondnélküli, boldog uj évet kívánunk! ____ ECLAIR. Ho dász község halad. Jóleső látvány, hogy járásunk­nak az egyik számottevőbb községe szinte napról napra fejlődik. Csak a közelmúltban is két olyan határoza­tot hozott Hodász képviselő-testülete, amely a leg­messzebbi elismerést érdemelő humánus emberbaráli érzület és dicséretre méltó szociális érzékről tesz tanúságot. E községi határozatok egyike a korcs­mák vasárnapi zárva lariását, másika pedig egy községi kórház felépiiését és ennek céljaira köl­csön felvételét mondotta ki. Mindkét határozat a f. hó 28,-iki megyei közgyűlés napirendén szerepelt. Ami az első határozatot illeti: az nem lesz több üres demonstrációnál, mert a belügyminiszter sorra semmisiti meg a községek ily tárgyú határo­zatait, lévén abból a kincstárnak nagyon nagy kára, vasni. Holt lélek élő testtel keres fel a túlvilágról. Minden elveszett már rá nézne, mindenről elfeled­kezett. Nem becses már ő előtte semmi. Csak az Ígéret, fogadalom, mely legöszintébb igaz barátai előtt köti. Eljön, minden körülmények közt eljön. Várjuk őt, a tizenkadtedik.óraban ott lesz bizony- nyára nálam. Megdöbbentett'a levél különös hang­ja. Mély szomorúság fogott el. Ez több volt mint részvét, ügy fájt, úgy bántott, szinte összeszorult a szivem. A fiuknak nem szóltam. Miért vegyem el már jó előre a kedvüket. Meglepetésnek szántam. Soha még oly nehezen nem vártam az év utólsó napját. Már csaknem a perceket is számol­tam. Végre is eljött. A fiuk pontosan gyülekeztek. És látszólagos vidámsággal fogadtam őket. Olyan ünnepélyes komolysággal jöttek. Lassankint együtt voltunk. Beszélgettünk. A társalgás azonban nagyon vontatottan ment. Úgy vehette észre a fi­gyelmes szemlelő, hogy mindenki mást gondol, mint amit mond, mindenki félt arról beszélni, amit tulajdonképen gondolt. Üres fecsegés, szó- fecsérlés. Nem bírtam már tovább. Szólnom kel­lett. El kellett most már árulnom, amit ugyanis nehezen tudtam eddig eltitkolni. Mikor egy pilla­natnyi csönd állt be, komoran álltam fel, reszkető kezekkel vettem ki a levelet, s fojtott hangon ol­vasni kezdtem. A hatás leírhatatlan volt. Miért is nem készítettem elő mindegyiket külön-külön. Nem akartak hinni. Megmutattam a levelet. Csak­ugyan. Szegény fiú. Vájjon eljön-e ? S milyen állapotban ? 1 . . . Csöngettek. Magam futottam ki. ó volt. Be­lépett. Én megtántorodtam. Lerongyolódva, pisz­kos öltözetben. Borzalmasan elváltozva. Alig tud­tam szólni. Szervusz Béla 1 Mitörtént veled ? ha vasárnap nem tölthet fel a garatra a magyar, mert az állam bevételeinek aránytalanul nagy ré­sze szeszadóból kerül ki és jut a mindent felfaló Moloch, a hadsereg feneketlen bendőjébe. Ami pedig a kórházat illeti, hát bizony talán okosan tennék a hodászi községatyák, ha a kór­házukra szánt pénzzel a járási kórház létesítésé­hez járulnának. Így ők is megkapnák amit óhajta­nak — sőt még többet — és hozzá segítenék is a járási kórház nagy ügyét előbbre: tehát ember­baráti cselekedetük kétszeresen szép és hasznos volna. Itt említjük meg, hogy Hodászon már pár év előtt mozgalom indult aziránt is, hogy a ho­dászi kör orvosa a körszék helyén lakjék, mely a kör központja. Erre a célra megfelelő orvosi la kás felépítését is kötelezték és erélyesen sürgették az uj közegészségügyi törvény idevágó rendel­kezései betartását. Annak idején mi nem tudtunk a hodásziak e mozgalmával mindenben rokonszenvezni. De ma már belátjuk : a hodásziaknak volt igazuk. Az em­beri közegészségügy annyira elhanyagolt szerte az országban, hogy halálos vétek hazánk és nemze­tünk ellen, ha e téren a legkissebb javítást ered­ményezhető lépést is meg nem tesszük. Járásunk közgeszségiigyével lapunk fog még foglalkozni s akkor bővebben is kifejtjük jogosan megváltozott álláspontunk igazságait. — Szatmár vármegye törvényhatósági bizottsága f. hó 28.-án megtartotta e napra hir­detett rendkívüli közgyűlését, melynek bennünket közelebbről érdeklő programmpontjai ezek voltak: A megüresedett bizottsági tagsá gok betöltésére vá­lasztás kitűzése; az 1912 évi vmegyei virilisek jegy­zékének bemutatása ; Ópályi határozata a vasúti — hozzájáró ut építéséhez való hozzájárulás iránt; Hodász határozata kórház építése és kölcsön fel­vétele iránt; Császári határozata a fúrt kút létesí­tése iránt; Reichman Ignác felebbezése Hodász községnek a korcsmák vasárnapi zárva tartása iránti határozata ellen; ópályi 1911 évi pótköltségvetése. — A mátészalkai járási kórház érdeké­ben — jó Ómen — hogy úgy lapunk, mint a Msz és V. a véletlen folytán, szinte egy időben kezdtek erélyesebb akcióhoz. A »Mátészalka« múlt heti száma terjedelmes cikkben vezeti be a járás közegészségügye s főleg en­nek egyik igen fontos szerve: járási közkórhdz érde­kében megkezdett akcióját. A Msz és V. pedig kör­kérdést intéz a járás összes orvosa és gyógyszerésze, úgyszintén a főszolgabiránk és képviselőnkhöz arra nézve : hogyan lehetne már a jövő évben megva­lósítani a járási kórházat? Ámbár nem tartjuk ép­»Mindnyájan itt vagytok? kérdé. Bevezettem. A fiuk örömmel fogadták. Kezet szorított. Komoly arccal ült les igy szólt: -.Lássuk a vallomásomat a múlt Szilveszterről! Türelmetlenül bontottam fel a borítékot, kikerestem a Béla feljegyzését, szétnyitottam és meglepetve olvastam: »Az élet­től vagy a haláltól«. Értelmetlenül bámultam a kö- rülülőkre. Tompán hangzott a Béla hangja: — Csodálkoztok. Pedig úgy volt. Én akkor az élettől vagy haláltól vártam a legnagyobb bol­dogságot. A lány, kit imádtam, s ki engem vi­szontszeretett, súlyos betegen feküdt. Ha életben marad, úgy élete boldogság nekem. Ha nem, úgy az én halálom sem késett volna soká, tehát ismét együtt lettünk volna, s igy a halál is hozhatott boldogságot. Margitom azonban fölgyógyult, ügy ör­vendtem. Teljesen magához jött. Már tervezgettünk a jövőre. Közben Bécsbe kellett utaznom. Margit kért, hogy keressem fel ott tartózkodó fivérét. Kívánságának eleget is tettem. Egészen elütő test­vérrel ismerkedtem meg. Nagyzoló, hetvenkedő krakeler. Dolgaim elintézése után este együtt men­tünk szórakozni, ő kalauzolt. Legutoljára orfeum­ban voltunk, őt régi ösmerősként üdvözölték. Pezsgőzés közben valami megjegyzést tettem az ölében ülő lányra. Ö kíméletlenül szólt rám, sértve látván férfiúi büszkeségét. Én fellobbanva akaratlanul is durván megbántottam. Talán a pezsgő hatása miatt. Elkomolyodott. »Négy ur majd elintézi«. Hiába kérleltem, könyörögtem bo­csásson meg, nem akartam sérteni. Hajthatatlan maradt. A lányok biztatták. Önérzet. Férfias jel­lem. Büszkeség. Borzasztó helyzetben voltam. Mit tegyek ? Az ő fivérével nem verekedhetem meg. Nem lehetet kibúvót találni. Viszonyunkat nem pen célravezetőnek a Msz. és Vidéke kör­kérdés-akcióját, azt mégis a legnagyobb rokon- szenvvel vettük tudomásul és odaadó érdeklődéssel várjuk a beérkező válaszokat, melyeket a Msz és V. nyomán a mi olvasóinkkal is megismertetünk. Addig is a magunk részéről örömünknek kell kifejezést adnunk a felett, hogy immár nem ma­gunk vagyunk a küzdő téren és elismeréssel kell honorálnia mindenkinek azt a komoly igyekezetét, amelylyel a Msz és V. a kórházügy megoldására közjehatni törekszik, ami elsősorban dr. Dienes Dezső agilis szolgabiránk érdeme. — Az én házam : az én váram. Horváth Józsefné látogatóba ment egy kis trécselésre Ba­kos Perencnéhez. A trécselés azonban furcsán vég­ződött. A két asszony összekapott, szó szót hozott s a végén a látogató felkapta a kezébe akadt viz- hordórudat s alaposan helybenhagyta vele a szi­ves vendéglátó háziasszonyt, aki gondolkodhatik most felette: mi is igaz abból az angol mondás­ból: »Az én házam: az én váram«. — Magasabb fizetési osztályba léptet­te elő a m. kir. közoktatási miniszter Kása Vince helybeli polg. iskolai tanárt. — Fiatal bűnösök. Korán szegték meg a »Ne lopj!« isteni parancsot Ópályi néhány cseme­téi, akik, bár egész fiatal gyerekek, nem át- alották egy korcsmába éjjel betörni és onnan kü­lönböző ingóságokat elemelni. Az eljárás megin­dult a fiatat gonosztevők ellen. — Működött a bicska a nagydobosi báró Perényi-féle tanyán, ahol Matu Sándor kést rán­tott haragosára, Lőrinc Eszterre és rajta súlyos testisértést követelt el. — A matolcsi jegyző drámájára vonat­kozólag újabb értesüléseket vettünk, amelyek me­rőben ellentmondanak eddig vett tudósításainknak. Ez értesítés szerint nem Szolomayer lőtt ittas fő­vel szerencsétlen takarítónőjére, hanem a takarító­nő babrálta Szolomayer revolverét, mig az bará­taival egy másik szobában borozgatott. Egyszer­csak a vendégek mulatozás közben egymásután két dördülést hallottak, mire a házigazda kiment, hogy utána nézzen a dolognak. Akkor látta, hogy töltött revolvere sült el takarítónője kezeben. El akarta venni, de az oly szerencsétlenül sikerült, hogy a revolver harmadszor is eldördült s a ta­karítónőt találta, aki holtan esett össze. Másik verzió szerint Szolomayer adta volna megtisztítás végett a revolvert takarítónőjének és igy történt a katasztrófa, melyet a megyei lapok mind külön­féleképpen írnak le. A megindult eljárás majd kideríti, mi az igazi tényállás. árulhattam el. Gondoltam, majd megkarcol, s ki­békülünk. Helyre lesz ütve a csorba. De nem úgy történt, összecsaptunk. Mindketten jól forgadtuk a kardot. Egy ügyes csele után elkéstem a védelem­mel, bal fülem felé suhintott az acél. Abban a pillanatban minden vérem arcomba tolult, öntuda­tomat vesztve, még a segédek közbelépése előtt teljes erőmből a fedetlen nyak kidagadó erére súj­tottam . . . Borzalom ! Még most is látom azt a vastag vérsugárt, az orvosok kétségbeesett mun­káját, a mindjobban elhalványuló arcot .. . »Meg­van!« . . . »Én nem találom a másikat« ... »Vég­re, ez az . . . óvatosan.« Visszafojtott lélekzet. Kínzó csönd. Hiába. »Már késő . . . meghalt« . . . Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, őrülten ro­hantam ki. Futottam, mig csak össze nem estem. Mit tettem ? ! Mit tettem ? ! Gyilkoltam 1 Megöltem a testvérét annak, a kit legjobban szereltem. Meg­öltem orvul, gyalázatosán, mert nekem már nem lett volna szabad a fegyvert használnom. Megöl­tem 1 Igen, megöltem ! Az ő testvérét! Értsétek meg fiuk, az ő testvérét 11... S azóta én bujdosok. Üldöz annak a vérsu­gárnak réme. Átszenvedtem már mindent, amit csak ember elbír, de nyugalmat nem találok. Nem találok sehol. Eszembe jutott a fogadalmam. Be­tartottam. Felolvastátok, line, sem az élettől, sem a haláltól nem nyertem boldogságot . . . Azóta hallom, az áldott jó angyal napról-napra hervad. .. enyészik ... a kettős gyász súlya alatt . . , Egy­szerre két halottja lett. . . . Nem bírtuk tovább. Az arcunkon visszafojt- hatlanul lepergő könnyek mutatták a férfilélek erősségének határát . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom