Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-16 / 15. szám
2. oldal. MÁTÉSZALKA 15, (106.) szám. általánossá lett kultúra általános népjólétet teremt. El fcg jönni az a kor, melyben a művészet nem a tőke kitartottja, hanem a néperkölcsök nemesitője lesz. El fog jönni az idő, mely a dolgozó mill óknak térit asztalt. El fog jönni a kor, melyben a népek millióinak áll a világ! El fog jönni a holnap társadalma, melyben a becsület, a megbecsült munka és a ku túra a bá'vány ; melyben a rozsdás csákánynak több becsülete lesz, mint ma a fényes tisztikarának ; melyben az aranysujtáso dolmánynak jut ki az a lenézés, mely most a munkás zubbonyáé. El fog jönni az emberi nem örökkévalóságának az az évszaka, mely annak adja a termést, aki feltörte a rögöt és elvetette a magot; el fog jönni az emberiség történetének tavasz-kora, mely mindenkinek annyi gyümölcsöt termel, amennyit munkája után megérdemel. El fog jönni az a társadalmi rend, elv a tehetséget s nem a családi ösz- szeköttetéseket érvényesíti. El fog jönni a holnap uj társadalma, mely szellemi és lelki kiválósága szerint osztályozza az emberiséget. Ma még a régi társadalom utolsó csapatai harcolnak itt; ma még a régi társadalom telének dermesztő szele fujdogál, de eljö a megszabadulás, a feltámadás piros hajnala, eijő az emberiség ujéletreke tériek tavasza, elfő az uj társadalom, az ember méltóságának és boldogulásának, nem a nehány kiváltságos, de a népek mi jóinak társadalma. Ei fog jönni, mint eljö a zord tél után az üde tavasz, ez a szűzi sejtelmektől pirult, szőke, mosolygó tündérszép király kisasszony, kinek rózsa nyílik a lába nyomán és virágillat a párfömje. El fog jönni, mint az ó-testamentum Messiása, aki egyeben harsonaszóval hívja életre évezredek porladó csonthalmazát! . . . Érzem a tavasz illatát ... A feltámadás ünnepe közeleg . . . hallom az ünnepre ébresztő harangszót . . . Feltámadunk !. . • Az egészségtan tanítása és a népegészségügy.*) Iría: Dr. Ffosenberg Ignác. Fodor József az egészségtani tudomá- mányok nagynevű és tudós mestere tanította, hogy a közegészségügyi intézkedéseknek különösen az alsó perifériákon azért nincsen meg a kellő foganatja és eredménye, mert a község a maga bírójával és elöljáróságával nincsen igen sok esetben meggyőződve azon intézkedések hasznos és közérdekű voltáról. Ha tehát nem hisz bennük, akkor vagy egyáltalában nem, vagy pedig rosszul hajtja azokat végre csak úgy »tessék-lássék« módjára. Bámulatos dolog, hogy népünk kultúrájának emelkedése dacára, még a színtiszta magyar vidékeken is, annak közegészségügyi érzéke, még mindig a közömbösség fagypontján ál. Ha tűz ütött ki a faluban, ha a folyóvíz fékevesztett árja tulcsap a gáton, akkor félre veri a harangot és a közös érdek jól felfogott és emberséges lélekre valló tu} Ezen cikk az Országos Közegészségi Tanács hivatalos lupjában a „Közegészségügy“ legutóbbi számábanjelentmeg. — A szerk. datában siet a veszély színhelyére ; ám ha a vörheny fészkelte be magát a községbe, egykedvűen nézi, hogy pusztul az apró gyermeksereg és a kiragasztott piros cédulát is hiábavaló figurának tekinti. Ezt nem roszakaratból teszi, hanem merő tudatlanságból. Amikor járatlan, hepe-hupás utakon végigdöcögve, egykori tanító mesterem mondására gondolok, sokszor elfog a keserűség és felvetem kérdést: »Kjderül e még valaha?« De nemcsak az egyszerű népnél tapasztalható ez a veszedelmes tudatlanság és közömbösség, de szomorú dolog, hogy igen sok úgynevezett intelligensebb embernél is az egészségügyi érzék még mindig az analfabetizmus mesgyéjén vesztegel. Az egészségügyi tudatlanság és nihilizmus káros eseteit körorvosi gyakorlatom alatt igen sokszor, de tömeges és nagyarányú jelenségeit különösen két ízben volt alkalmam tapasztalni: az 1893-iki kolerajárvány és a múlt esztendei ököritói katasztrófa alkalmával! Az előbbi esetben nemcsak a köznép szegült ellene az óvintézkedéseknek és szükséges védekezésnek, hanem sajnos, intelligens ember, hivatásánál fogva a nép vezetője volt az, aki a legnagyobb akadályokat gördítette fáradságos munkánk elé. Izgatta a népet, hogy csak azért is igyanak a fertőzött Szamos vizéből; az elkülönítéseket és fertőtlenítéseket komédiának tartotta; a kevés számú csendőr szét volt szórva Szatmárvármegyében és amig nagy sokára katonaság állott rendelkezésünkre, életem hajszálon függött. Jól emlékezhetik még rá Dr. Mis- kolcy ur, akkori egészségügyi felügyelő, a ki maga elé idézvén a fenti renitenskedö egyént, azzal fenyegette meg, hogy vasra fogja veretni, »ha?« izgatásaival fel nem hagy. Második keserves emléke — mint mondtam — orvosi életemnek az ököritói borzalmas éjszaka, amely most husvét első napján közeledik szomorú évfordulójához. Háromszáz magyar ember szénné égett testét látni, akik egy órával ezelőtt Jfoltan. Ha majd az ágyamon kiterítve fekszem S két kezem ölemben nyugtatom, Béke lesz részem és nyugalom: Én már nem verekszem, én már nem verekszem. A bőröm kiszárad, leesik az áll, A köldököm nézi a csukott szemem, Egy árva gyertya világit nekem, Mert eljött érteni a nyurga halál, a nyurga halál. És jönnek siratni a bus rokonok, Mindenik zokogva reám borul, Merevült testemre sok könnyű hull, De én nem mozdulok, már nem mozdulok. De ha majd te hajtod hozzám fejed, Ha kisírt két szemed reám veted: Úgy csodát tészen a lehelleted És két kulcsolt kezemmel intek neked, intek neked. Radvány Ernő. LÁZHULLÁMOK. Irta: Tóth Bálint. — Közeleg a vég. A halál fagyos, metsző hidege derineszti agyvelőmet. A körvonalak mindjobban halványulnak. Homály borul mindenre.... Most megnyugodtak. Olyan jóleső, lágy érzések simogatnak! Nyomasztó ez a nyugalom. Mintha a vihar gyüjtené az erőt rettenetes kitöréséhez ... Ülj közelebb kedvesem! Úgy! . . . Tudod, én sohasem féltem a haláltól, én mindig közönyösen gondoltam rá. Hiszen annak be kell következnie. De éppen most, mikor legnagyobb, s minden eddigi nyomorúságtól megváltó munkám befejezés előtt áll, most mikor közeledni reméltem régi vágyam megvalósulását: hogy megszabadítsalak titeket a sok nélkülözéstől, szenvedéstől, most midőn gondolni mertem már arra, hogy a sok fájdalom, keserűség s agyölő munka után örömgyümölcsöket élvezhetek, gondtalan, boldog életet. S ime most kell elmennem. A nagy mü megsemmisül .. . Nem fejezhetem be . . . világraszóló lett voln. Egy dráma, melyben az egész világ fájdalma, nyomorúsága, a kor minden gyalázatossága helyet talál: egy tragédia, melyben a sors igaz- talansága minden mozzanataival, lélekölő világosság mellett tárul elő ! Olyan mü, melyről azt hitték volna, hogy megváltoztatja az eddigi helyzetet, megjavítja az általános hibákat. Egy emberi agyat felülmúló, koloszális, lángelmei építmény!... Még neked sem mutattam belőle semmit . .. Majd készen . . . Tudod, egy jelenet, a kedvenc jelenetem legtöbbet foglalkoztatott engem . . . Erősen figyelj, s gondolkozz ... A férj távollétében a hitves szeretőjével dőzsöl . . . Szerelmi mámorban úsznak ... a bor gőze tüzesre korbácsolja a vágtató vért ereikben ; őrült szenvedéllyel, állatias érzékiséggel élvezi testük buja vad, egybeolvadását a bűnös emberi szerelemnek, kéjvágynak . . . Elkábulva csak későn veszik észre a kívülről hatoló nyöszörgő neszt. Kirohannak . . . . Rettentő 1 A szolgáló holtra kinvallatva, s a férj, a megcsalt férj átszűrt szívvel, vérében fetrengve. Bbrzasztó jelenet! Képzeld el. A hitves rémült sikoltása, a megbánás, fájdalom, lelki vonaglás kifejezése eltorzult arcán ... a gálád szerető marcangoló lelkifurdalása, szivettépő lelki kinja, amint mindketten a kéjgyönyörből a borzalom és iszonyat legmagasabb fokára lépnek ... A szerencsétlen férj már nem szenved, ő megváltotta halálával a bűnösöket . . . Oh, mennyire én va- vagyok e férfi, mennyire az én érzelemvilágomat követte ő! . . . Ugy-e, milyen magasröptű? Oh, ez még kevés. Csak kis része a többieknek. . . . De mit ér ? Nem alkothatom már egygyé. Amint van, érthetetlen. A befejezés az én halálom, mely egy vonással keresztülhúzza az egészet . . . úgy fáj, úgy éget lelkem kinja. Talán még nagyobb ez, mint a testi szenvedés ?! Mi lesz veled, a gyermekekkel, tehetetlen agg anyámmal ? Miből éltek, ha én még annyit sem kereshetek többé, mint eddig? Veletek lesz az Isten? Hát van Isten? .. . Oh, borzalmas, a vihar rohamja kezdődik . . . elég erőt gyűjtött . . . Rémitő kínok, őrületes érzések ezek, nem bírom ki! Ez a vihar az utolsó ! ki fog végezni . . . már a holnapi napot sem láthatom, akkor már kihűlve e sokat sa- nyargotott, rongy huscsomó . . . S holnap »a feltámadás« ünnepe lesz . . . mondjátok ti . . . mint halott fogom megérni. Ez a jutalom a tulfeszitett munkáért... . De miért? Miért? Isten akarja úgy? Isten? Hát ki az az Isten? Van Isten? Ö a vallások eszménye ? Mi a vallás ? A hit különféle képzete ? S ő a hit forrása ? Miért hisznek oly különféleképen az emberek ? Ha a forrás egy . . . Tévedtek ti! Isten van 1 De arról az egy Istenről senkisem szerez közvetlen tudomást. Az ő megismerésének sugarai mindenkinél keresztülmennek előbb a lelket fölépítő prizmákon. S mindenkinél máskép törnek meg e sugarak. Minden ember lelkében él a nagy Istenség, de más-más a megnyil
