Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-31 / 52. szám
2. oldal. MÁTÉSZALKA 52. (143.) azám Ettől óvjon meg bennünket úgy a jövő, mint az utána következő végtelenségig ujuló esztendőben a magyarok Istene! Addig is boldog uj esztendőt e nemzetnek és minden igaz, hü fiának 1 A vidék fejlesztése címen egy vidéki kis hetilapban vezércikket irt dr. Várady Zsigmond ügyvéd, országgyűlési képviseli, A T. V. U.-tól átvettük ezt a kis cikket, mert, ha az abban megemlített község neve helyére Mátészalkát Írjuk, az utolsó betűjéig ránk illik a dr. Várady cikke. De átvettük ezt a cikket azért is, hogy leszögezzünk egy jóleső igazságot, amelynek értékes bizonylata ez az alább következő cikk, illetve annak szerzője. És ez az igazság az, hogy a „Mátészalka‘ a maga irányával, mely a kultúra felé mutat és programmjával, mely a haladás elvén sarkal: helyes utón halad. íme: dr. Vá/ady Zsigmond, aki kitűnő jogász, nagy képzettségű ember és nagy műveltségű politikus; aki épp oly jeles szakiró és publicista, mint amily jeles szónok; aki — éppen egyéni kiválóságainál fogva — a mai parlament egyik legtekintélyesebb tagja, ugyanazt hirdeti, amit mi hirdettünk és szüntelenül hirdetünk. Pedig ez a Vávady Zsigmond dr. nem valami forradalmár, hanem a kormánypárt egyik korifeusa ; nem is a kevésbé rendezett felekezetüek közé tartozik, hanem róm. kát. és nem valami kiforratlan ifjú, hanem meglett, komoly ember. Tehát: egy országos tekintély nyilvánosan és tudtán kívül ütötte rá az igazság szentesitő pecsétét lapunk mindenkor következetesen betartott irányára és prog- rammjára. De lássuk a cikket! * A vidék fejlesztése. Magyarország kiépítése folyamaiban van. A munka lassabban megy, mint más nemzetnél Ennek oka az, hogy nálunk nagy és sokféle a széthúzó erő. Könnyű volt Japánnak egy merész ugrással elhagyni a barbár szokásokat és világnézeteket, a harakirit és elzárkózást s merészen belelendülni a nyugateurópai polgárosodásba. Japánban a nemzet és a nép azonos, egyetlen fajból áll, egyetlen nyelvet beszél mindenki, nincs sokféle hit és nincs a hitnek semmi befolyása a világi { dolgokra. Nálunk azonban sok nyelv, faj, hit és világnézet van összekeverve. Láthatja ezt mindenki a maga megyéjében, sőt szokszor egy és ugyanazon városban, faluban is. Ami az egyik fajnak, nyelvnek úgy tűnik fal, mint életszükséglet, azt a másik önmaga ellen intézett gyilkos merényletnek tekinti. Ilyen helyzetben a haladás nehezebb, tehát nagyobb erővel kell a haladást munkálnunk. Különben menthetetlenül lemaradunk a népek nagy szabad versenyében. Ki pedig az ily versenynél lemarad, ez már siralomházba jutott. Munkálnunk kell tehát a nemzet haladását minden tőlünk telhető erővel azon a ponton, melyre a sors helyezi. Kinek szive önzetlen hevfl- lettel valóban nemzete sorsán csüng, az bárhol és bármily társadalmi állásban megtalálja a maga munkakörét, melyben nemzete haladásán fáradoz- hatik. De legkönnyebb megtalálni a munkakört azokon a helyeken, hol a nemzet fejlődése leginkább hátramaradt. E~ pedig a magyar vidéken, falvainkban és egyes kisebb mezővárosainkban áll fenn. Mig nagy varosaink, Budapest, Nagyvárad, Pozsony stb. már többé kevésbbé nyugateurópai színvonalon állanak, addig falvaink és azok élele sok helyen szomorúan visszamaradt állapotban vannak. Ezen a nagy bajon csakis maga a kisebb vidéki városok közönsége segíthet. Neki magának kell észrevenni, hogy mily nagy minőségi és fejlődési távolság választja el a szomszéd államok hasonló helyiségei és városkái állapotától. Persze ehhez elsősorban az kell, hogy meg is nézzék azokat a szomszéd állambeli hasonló városkákat. Ha rajtam állana, kényszeriteném a Telikéhez hasonló helyek képviselő testületét, hogy évente egyszer testületünk két három tagját közköltségen küldjék ki egy pár heti tanulmányútra s a küldöttek két-három épen oly nagyságú helyet alaposan megnézzenek egyszer Ausztriában, egyszer Nemetföldön, egyszer Csehországban és jelentsenek arról, a mit láttak. Intézményekben, berendezésekben, szokásokban, előljárósági eljárásokban oly értékes tapasztalatokra tennének igy szert, melyek a kiadásokat sokszorosan felérnék. Ezen az utón Magyarország kiépítése a községi életben is nekilendülne. Ez annál inkább szükséges, mert igaz ugyan, hogy Budapest világváros és egyetemünk lesz már négy is, de az is igaz, hogy falvaink sárosak, rendetlenek, szegények, elmaradottak. — Népiskoláink többnyire rosszak vagy hiányzanak. A magyar embernek pedig meg van a maga jellegző jó szava az efféle állapotra. Azt mondja, hogy ez csak afféle »Fenn az ernyő, nincsen kas«. Valamennyien fogjunk össze, hogy a nemzet ne legyen hasonló a nőhöz, ki tollas kalappal, de rongyos cipellőben jelenik meg. Legyünk rajta valamenyien, hogy a nagyobb városokba már nagyon előre haladt fejlődés most már a falvakra is kiterjedjen, emeljük falvainkat és vidéki kis városainkat, a magyar művelődés segélyével valóban a huszadik századhoz méltó, ennek megfelelő szebb és magasabb színvonalra. Dr. Várady Zsigmond országgyűlési képviselő. R E K. Újév. Megjöttél hát, itt vagy Te újszülött gyerek: Várva-várt újévünk! Áldás és üdv neked! Amily sokat Tőled oly epedve várunk, Meghoztad-e nékünk minden kívánságunk ? Hisz Te minden évben hoztál egyet-másat, Igaz, hogy terhétől nem görnyedt meg hátad, De az egyenes ut, meg uj villanytelep, „Központ“-kávéház, hol helyet alig lelek; Megszavazott aszfalt, megtárgyalt telefon. Mind Te hoztad — igaz — ezt itt \ [elmondhatom. Hoztál aztán nekünk egy-két nehéz napot: Szájunkon áthúzták a mézes madzagot; Láttunk sok-nagy hűhót szilaj harci [lármát, Hiú nagyra vágyást, meghúzódó gyávát. S ki az igaz szónak volt mindég barátja. Azt a merész halál nem-rég lekaszálta... De sok más reményünk is elmúlt, elveszett, A kórház ügy-gyei is igy állott az eset: Mi hiába fujtuk egyre csak a nótát. (Aztán elvették a „ Csütörtöki-sírófá -t.) Vers az érj jftpámról. Mily különös ... Ö is volt fiatal S az utcákon ö is dalolva ment. Gyermek kordban kis ágyban pihent S öt is fűtötte boldog diadal. Neki is mondták ezelőtt: fiam . . . És cserben hagyják öt is annyian, Mig utóljára én mondtam : ágyö . . . De azért gyakran érzem még az arcát Mert elaludni szokszor nem hagy ö, Érzem szemét s bozontos barna bajszát . . . És fejem fölött két meleg kezét. Hogy ágyam előtt áldva hinti szét, Meg pár szót, a mit este küld felém. Most olyön ö, mint egy fordított naptár, Mely hétfő helyeit péntekkel kezdődik. A haja már szürkére vetkezödik. Mert átlépett már a napok delén, S árnyéka is nyugat felé mutat már. Mást látom őt, a mint görnyedve kél, Kopott kabátját gyűrve viseli, Szép uj ruhája nincsen már neki S hála mögött a bánat feketéi . . . Nem bánja, hogy kabátja itl-ott szétvált S a bársony-gallér olyan hányt-vetetl. Ó úgy maradt, hogy egyszer velem sétált S pihenni már ágyába ment a Nap, Én fáradt lettem; szemem leragadt S aludni a vállára fektetett . , . Don Kárlosz. A VÉGZET. Irta: Tóth Bálint. Mind együtt voltunk. A régi kipróbált jó cimborák, kik még a gondolatait is ismertük egymásnak. Nagyon jól mulattunk. Vigan akartuk az uj évet elérni. Nehány óra hiányzott még. Kedélyesen diskuráltunk. A szót most is a mindig vidám, hevülékeny Béla vitte. Úgy emlékszem, éppen valami léha élcet mondott el, midőn Qabó azzal az ötletével állt elő, hogy mindnyájan, mitől várjuk a legnagyobb boldogságot az uj esztendőben. Becsületszóra mindenki igazat Írjon, vagy ne vegyen részt. Egy év múlva asztán megint így össze fogunk gyűlni és éjjel 12 órakor felolvassuk a vallomásokat s mindenki nyilatkozni fog, helyesen számitotta-e boldogságának eszközét vagy alapját. Ez nagyon érdekes lesz igy, mondá ő és mi sem akadályozza, hiszen nem igen van nekünk titkunk egymáselőtt. Nem felejtem el soha, mily különös komolyság ült az előbb még nevető arcokra. Legfeltűnőbb volt azonban az ellentét, Béla máskor folyton mosolygó arcán. A fagyos komolyság szinte vissza riasztó volt. Pillanatnyi szünet után mindenki helyeselte a# eszmét. Mindjárt papirt is vettünk elő s mindenki belemerült gondolataiba. Nemsokára hallható lett a tollak sercegése a mély csöndben. Mig elgondolkoztam, nem kerülte ki figyelmemet, hogy Béla kevés habozás után pár szót irt, aztán gyorsan összehajtotta papírját, mintha félne, hogy valaki meglátja a bejegyzést. Aztán elmélyedve, önfeledten bámult maga elé. Mindenki elkészült. Lepecséltel- tük az Írásokat, s mivel én állandóan Budapesten tartózkodtam, nálam helyezték el. Megfogadtuk még, hogy az évfordulón bármily körülmények között megjelenünk. Jő volt a gondolat, de jókedvünket áldoztuk,; érte. Hiába erőszakoltuk, nem jött vissza többé. Olyan vontatott, kedvetlen lett a hangulat. Alig volt még virradat, már szétoszlottunk. Múltak a napok, az idő gyorsan telt. Mindenkit elfoglalt a maga terhe. Ha össze is jöttünk néha, sohasem hoztuk szóba Szilveszter-éji .mulatozásunkat. Szándékosan hallgattunk róla. Egyik szeptemberi napon nagy meglepetéssel hallom, hogy Béla nem is fog már talán visszatérni többé bécsi útjáról, nyomtalanul eltűnt. Nagyon sajnáltuk, Könnyelmű volt ugyan és hamar felindult; de nagyon jó, érzékeny szive volt. őszintén rokonszenveztünk vele. Szerettük volna tudni, mi j történt vele, hol van, miért nem ir még nekünk i se ? Hiába tudakozódtunk, úgy látszott, végleg elvesztettük szűz baráti körünk vidámságra (lángolóját. A legkisebb nyomra se találtunk. Annál inkább éreztünk ennek elszomorító hatását, ha arra gondoltunk, hogy már csak pár hónap választ el bennünket Szilveszrtól, a mikor ismét össze fogunk gyűlni, s megtudhatunk valamit a többiek lelkivilágának legrejteitebb titkaiból. Talán mindnyájan ott leszünk a fogadalomhoz híven, csak éppen ő nem. Mindegyikünk elmondhat valamit reményeiből, csalódásaiból, csak az ő titokzatos életéről nem fog a fátyolnak széle sem föllebbenni, sőt átláthatlan fekete függöny takarja el azt előlünk talán mindörökre . . . Nem sokkal karácsony előtt levelet kaptam. Elpiszkolódva, elrongyolódva kuszáit, zavart Írással, mely ismerősnek tetszett előttem. Kíváncsian bontottam fel. Csaknem megtántorodtam, midőn a Béla nevét láttam aláírva. Alig voltam képes ol-
