Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-24 / 51. szám
4 oldíil MÁTÉSZAL K A 51. (142). szám, való ez a szegény nép, melynek mint em* bernek jogai is vannak, melyet a társadalmi rend abnormitásai nem vehetnek el tőlük. Egyszóval: a felsőbb réteg gondolkodóba esik, hogy talán nem kellene azoknak annyira lenyomva, s oly mélyen állniok. A két réteg közeledik egymáshoz, hogy elősegítse a fejlődés menetét, előkészítve az egységesítést. Hogy pedig itt mindezt mily komolyan veszik, legjobban bizonyítja e kitétel: ha teljesíteni akarjuk, amit a munkások tőlünk várnak. Hogyan? Hát van joguk a munkásoknak tőlünk valamit várni? Mit akarnak? Mit várnak tőlünk? Így csodálkoznának nálunk, hol az emberek jövőjét valóban csak a gólya intézi. Mi közünk nekünk a rongyos munkásokhoz? Hogy is lehet ilyesmire gondolni i Itt van a különbség a fejlődési fok között. Nálunk még nevetséges dolog a szegényebb néposztály jogairól szólni, máshol pedig már nyíltan bevallják, hogy e nyomorult páriák igenis sokat várnak tőlünk és várhatnak is; sőt az indokolt ki- vánságnak eleget is igyekeznek tenni. Az uralkodó nagy menhelyet állíttat fel a szegény gyermekek részére, hol azok oktatást, szórakoztató eszközöket, élelmet díjtalanul nyernek. A nagyobb korban levőket pedig úri asszonyok és lányok képezik szellemi és kézi munkákban. Nálunk mindez alig kerül szóba. Talán a mi egyetemi tanáraink támogatnának ilyen eszmét, akik még a saját tanítványaikkal sem szívesen érintkeznek, oly nagy a válaszfal. Az ifjúságnál meg éppen jó talajra talál a mag. Csoportosul felekezet, vagy *rang< szerint. Mi egyenlőre maradunk még a régiben. S a belviszályokkal, személyeskedésekkel, politikai önzéssel elpazarolt időt nem lehet visszasírni. Miért nemis tudjuk mi az Arai tó vidékét egykönnyen elfejteni ?!... Tóth Bálint. Háboru-béke. Berlin. 1911. okt. 8. Buta álmos idő van, az atmoszféra ólom- sulylyal nehezedik kedélyemre és olyan dolgokat hajszolnak gondolataim fárasztó kitartással, mikhez semmi közöm, Agyam lomtára ördögi machinációval és minden összefüggés nélkül egymásután veti a gondolkodás palettájára az emberi nem legsúlyosabb problémáit,,ugy azokat, melyek megoldásáról a reális elmék már letettek, valamint azokat is, a melyek megfejtésén még komolyan fáradoznak egyes fantaszták. Puskaporos a levegő, háborús hírekben kéjeleg minden szatócs, természetes tehát, hogy gondolataimnak zöme a háború s világbéke problémája mibenlétének feszegeti a nyitját. ÍPeleleveuedik emlékezetemben egész történeti tanulmányom. A lázas érdeklődés, a 'mely- lyel Ili. elemi olvasókönyvemből türelmetlenül faltam Attila uralkodása egyes fázisainak történetét ugyannyira, hogy midőn otthon tanulást kellett mivelnem még a grammatika és számtan helyett is az olvasókönyvet vettem kézbe. A mohó izgatottság, melylyel a cataloni ütközet lefolyását és kimenetelét lestem, a kétségbeesett düh, mely elfogott annak olvastára, hogy Attila az eldöntetlen ütközet szinterét hátrahagyta és a megelégedés Attila következő évi boszuló hadjárata s Aquilea felduiása fölött. Képzeletem ott kalandoz a régi szuette padok között, hol lelkes piarista tanárunk ugyancsak ily ólomszinü lomha időben oly gyakran és oly hévvel fújtatta bennünk az ifjú tűz hazafias lángját, melyet a Vili. osztályban tanult pragmatikus történetek ugyancsak lelohasztottak, egymásután ráncigálván le a háromszinü leplet ifjúkori históriai tudományunk görögtüzes képeiről. Felújítom magamban a lehangoltságot, mely elfogott bennünket a hideg-józan megvilágításra s hogy csak színes legendák voltak, a mit mi oly hévvel szedtünk magunkba. A töprengés, hogyha csakugyan igazak professzorunk bevezető szavai: história est magister vitae, miért áltattak bennünket. Nem feledtem el a nagy klasszikusoknak a tanács- házban elmondott gyönyörű beszédeit a béke áldásairól, de gondolataimnak asszociációm feltáijn az ugyanakkor viselt véres és erőszakos háborúkat is. Elgondolom mindezeket es zűr-zavaros chaosként kóvályog elmémben mindaz, mit nagy gondolkodóktól és tudósoktól olvastam, tanultam a háború és béke kérdéseiről, Malthus tanairól, Darwin elméleteiről, népjogról, kultúra érdekében vívott harcokról, majd a lapvélemén/ek a legújabb háború — mely egyelőre operet, de lehet még belőle Ibseni dráma — népjogellenes és önkényes voltáról, mely a plebszet nem érdekli; az újsághírek, melyek az olasz plebsz ujjongásáról szólnak azon hírre, hogy a flotta egy Noé apánktól örökölt török bárkát elsülyesztett . . . Homlok egyenest ellenkező, gondolatok vadul cikáznak agyamban és friss levegőre vágyom és kilépek az erkélyre . . . Üde levegő csap meg, a nappal már az alkonyra hajlik és a késő őszi napsugár kicsillan az őloinszinü felhők közül, hogy hideg suguraival búcsút vegyen a J lenn nyüzsgő nagy várostól, a mellékutcában megadással cammogó gebétől . . . A szemközti gyalogjárón egy 7—8 év körüli ugrifüles kamaszgyermek kis húgát tolja a kocsiban. A kis szüszke mélyen be van póljálva és időnként gyöngéd-alázatos ragaszkodással tekint vissza a kocsit toló hatalmas protektorra, kamasz kis bátyjára, ki leereszkedő szeretettel óvja kis bugát a hűvös levegőtől. \ vaskerítés oszlopát kis csavargó gyerek támogatja és szomorúsággal telt irigykedő pillantással méregeti a tőle valamivel jobban öltözött gyerekeket. A kis kocsi a csavargó gyerekhez ér, ösmerkedő pillantásokat váltanak. Egy darabig kíváncsian farkasszemet néznek, az ujonjött elengedni kocsiját és kis húgára pillantást sem vetve visszasompolyog az idegen kis csavargóhoz. Szembenéznek egymással, kíváncsian, később merően nézegetik egymást, a kis csöppség pedig a kocsiban feltámaszkodvajflegmával nézi a történendőket. Ismeretlen érzelmektől hajtva előbb nyugodt, szinte szabályos fogásokkal mérkőzik a két gyerek, majd dühös tusában hemper- getik egymást ... A kis szőke csöppség ujongá- sát hallom, ki diadallal fogadja a visszaiérő győztest és lenéző szánakozással néz v'ssza az el- somfordáló legyőződre. A gyerekkocsi tovagördül, a kis csavargó most már a másik oszlopnak segít, hűvös őszi lég csap fellém megborzongok és visszalépekszobáinba s agyam tovább fűzi gondolatait háborúról — békéről . . . Schreiber Ferenc. Kérjük lapunk azon olvasóit, akik az előfizetési dijakkal még mindig hátralék- ban vannak, hogy az esedékes összeget haladéktalanul szíveskedjenek beküldeni, nehogy a lap szétküldésében zavar álljon elő. — Nem, nem szabad. Most hosszú útra megyek, imádkozom. Tárd ki az ablakot, hogy sokan, mindnyájan hallják . . . Szent imát mondok, imát az Éhség oltára előtt. És hallják meg a jóllakott, életvidám milliók azt az imát, melynek lázas éhségem minden átka adott helyet elfáradt ajkaimon és hulljanak térdre velem az örök oltár előtt, hogy megadassák nekik átérezni azt a gyönyört, amely éhes órák páratlan tanítása nyomán fakad; lássák meg milyen mosolyogva nézek az apró ember-férgekre, kik epesztő vágygyal loholnak a kenyér után. Szegény, loholó, jóllakott férgek ! Én, az összefacsa- rodott gyornru, kikacaglak benneteket 1 Mint egy óriásnak, úgy dagad ki mellem a büszkeségtől, olyan nagy, olyan erős, olyan tiszta vagyok én veletek szemben, én szegény, girhes, nyomorult, üresgyom ru, éhes! ... Vétek a jóllakás, megöli az embert. Epés, küzködő barommá teszi! . . . Fáj az élet, szegény, vánszorgd sáfárja a létnek ? I . . . Jöjj mellém, borulj le velem, és szeresd az éhséget, mert ő nagy és egyetlenül örök. Űzd le magad mellől a jólét illatát, mert undorítók a jóllakottak ! Szeresd, szívből szeresd a szegénységet, mert kivisz közülök, nagygyá tesz, föléjük emel; föléjük, kik nem érdemelik, hogy szegények legyenek . . . Mély, rekedt börgés szakította félbe az imát. A költő karmolásra görbült ujjakkal vájkált a levegőben ésmiudenképen fölakart ülni. Dülledt szemekkel nézett maga elé, mialatt a lány lázas ijedt- séggel gyömöszölte dereka alá a vánkost. Nagy, kövér cseppek peregtek végig a homlokán, befolytak a szemébe s elhomályosítottak előtte mindent. — Szeszt, szeszt, hörgött vadul, a fülem cseng, nem látlak, Theodorám, királynőm, szeszt! Segíts le, az ablakhoz akarok menni . . . Hazudtam nekik, neked 1 . . . Huzz ki innen, patkányok marják a gyomrom : az éhség! Aldóimat akartam küldeni hozzá, de összeszoritom a torkom kezeim utolsó erejével, hogy egy dicsérő szó se hagyhassa el ajkam . . . Éhség, . . , fölemeltél, de most marsz, kínzói, ölsz ! . . . Hagyj veszni, ha nem lehet élni veled. Itt hentergek oltárodnál, melynek minden porcikáját darabokra zúznám,hogy porba omoly és széttiporhassalak, De nem bírja erőm a rombolást és te trónusodon maradsz, némán, hatalmasan, könyörtelenül. A lány kétségbeesetten nyomta szájához a rumosüveg nyílását. Hosszan ivott belőle es minden erejét elvesztve, visszadőlt az ágyra. Egy ideig tompa mozdulatlanságban feküdt, aztán hirtelen tágranyitotta szemeit és mereven a szoba egyik sarkára szegezte. —1 . . . Most megyek; már mindent látok ! Theodorám, add a kezed I Hazudtam ... de, hogy tagjaim erőtlenül végsőt vonaglanak, már igazán érzem, hogy mi az éhség! . . . S hogy a végső nap legifjabb percén által tekintek mindeneken, látom, hogy kik a jóllakottak . . . S látom az ég vészes borulását, villámok cikázását, az gtolső véres nap eldültét, kereszt pusztulását, a mester kiszivárgő, meleg vérét I De őket a megvallottakat, hiába keresem, sehol sem látom . . . Nincsenek I... Csak éhesek és jóllakottak vannak / ... Jó éjt ! fáradt Szekeres. A szivem kút, favázas, kerekes És csendbe’ csobban partjain a vér, Az emléked fáradt szekeres, Ki ide tér és mindig inni kér. A vedre neki régi szerelem, Sok törött vágyam: ez hozzá a lánc Egy elhagyoli rét: ez az életem S kocog rajta a kopoü áelizsánc. O nem mondom ki az, ki benne ill, Hogy ki e Hölgy, fátyolban, egyedül. Csak olykor, mikor rája gondolok, Vagy ajakam egy ajakat keres, Hallom: no most a kutkerék forog S iszik . . . iszik ... a fáradt szekeres. Don Kárlosz. Szegény Áronl Irta: Kertész Ignác. Karácsony este van. Az ünnepi csend a rendesnél is mélységesebb nyugalommal borul a kis városra. Hajlékába húzódott mindenki, hogy szeretettéi körében töltse a Megváltás ünnepének estéjét. Mert szeretet után vágyakozik ma minden ember. Boldog aki ezt a csaiáditüzhelynél feltalálhatja, de kétszeresen nyomorult, aki sem maga nem érzi, sem öveivel nem éreztetheti azt. Pedig mennyivel több van az utóbbi fajtából, aki az ünnep estéjét is éhező, didergő család körében tölti. Csak a városka közepén büszkélkedő grófi kastélyból sugár:;'.c ki az igazi boldogság fénye, hallszik a zavartalan öröm hangja. A legtöbb házikó ma is néma csendben, sötéten bámul ki az utcára. Csak az örökösen mosolygó hold bámul le egyforma szeretettel mindegyikre.
