Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-01 / 48. szám
4. oldal. MÁTÉSZALKA 48. (139.) szám. Közönség körébő!. E rovatban közlőitekért a szerkesztőség nem vállal felelősséget. Utazás hatvan fillér t(örül*J Tekintetes szerkesztőség / Balassa Bernül könyvelő ur a Qanz és Friedländer cég központi irodájában a minap nagy in- juriának esett áldozatul: egy bank — szigorú szót akarok használni — becsapta 30 krajcárral. Erre aztán a tisztelt könyvelő ur bosszút lihegve hazarohant, tollát — amellyel hivatalos óráiban aktákat szokott másoigatni — vérbe mártotta és egy elégiát sirt el e lap nyilttérében. Nem a bank nevében akarok e soraimmal válaszolni, — utoljára egy bank nem reagálhat klienseinek minden káromkodására — hanem én — saját nevemben — megtisztelem Balassa urat azzal, hogy komolyan fogok soraira reflektálni. Kijelentem, hogy Önnek könyvelő ur teljesen igaza van: ön 30 krajcárral többet fizetett. De igen tisztelt könyvelő ur, okos ember lármázik ilyenért ? Mondja t. könyvelő ur, ha önt egy kereskedő, iparos, vagy másvalaki becsap 30 krajcárral, ön akkor rögtön a sajtót veszi igénybe és megkongatja az uzsora vészharangját ? Hisz ha Ön, tisztelt Balassa ur, csak némileg is tanult ember volna, hacsak annyi tanultsága volna, mint ameny- nyit minden rendes kereskedő embertől megkövetelhetünk — pedig a hosszú tilulusu aláírásából következtetve annak tartja magát — tudhatná, hogy egy 60 filléres többlet sohasem lehet uzsora, még ha az matematikailag akárhány percentnek is felel meg. És ha ebben még uzsorát talál, úgy arról tesz bizonyságot, hogy Ön ezeket a nagysulyu szavakat csak az utca széléről szedte fel, anélkül, hogy azok fogalmával tisztában volna. Okos ember ilyenből nem csinál irodalmi kázust — »közérdekből.< Az özönvíz előtti időkben az olvasó még talán felült a közérdek tetszetős bőrébe bujtatott ily inagánkeserveknek, de az aesopusi mese óta — talán ismeri könyvelő ur — mindenki tudja, mi rejlik az illetéktelenül felvett ilv bőr alatt . . . Egyébként koncedálom, hogy Balassa ur több váltót számitolt le, mint én. Azt is, hogy mindenhez jobban ért, még ahoz is, amihez egyáltalán nem ért. De nekem semmi kedvem sincs ahhoz, hogy vele összemérjem magam és ép azért arra l érem, hogy további irodalmi ambícióira ne költsön ismét 20 filléreket, mert — biz isten — kár a 20 fillérért, sokkal nagyobb vétek, mintha nekünk fizette volna — kamatba. Nekem az a gyanúm, hogy tisztelt könyvelő ur, Ön irodalmi babérokra vágyott. Pedig ha igy fogja folytatni, akkor ön az irói pályát nem a Parna- s/usson fogja befejezni, hanem — Qanz és Friedländer cég központi irodájában. Vásárosnamény, 191(. november 21. Maradok a tek. Szerkesztőségnek kiváló tisztelettel Stein Emil. *) E közleménynek a sajtómorál azon alapelve folytán ar'tunk helyt itt, Aközönség köréből rovatunkban, mely megköveteli, hogy mindenki ott nyerjen teret a védekezésre, »hol támadva lett. Ettől a morális alapelvttl eltekintve — tisztában vagyunk ezzel — a merőben személyeskedő természeti! borok nem jelen rovatba, hanem a N y 11 t-t é r-be valók. — A szerk. • Csarnok. Cgalambot Már szánom-bánom minden bűnömet, Mert nem lesz hozzám többé jó szavad, Mert rám gondolsz és fűt a gyűlölet, S a betűimet áthúzód magad, Az emlékem is kihall az eszedből, A nevem kitéped a noteszedből S mii féltve őrzött az utcahomok, Eltűnnek majd a néma lábnyomok. De gondolj rám és hullasd könnyeid, Ha látsz gyereket játszani tiiokban, És himbáld pillád gyöngye gyöngyeit, Ha pajkos köve galamb házra koppati, Mert most már tudom, tisztán látlak át, Te zörgetted meg szivem ablakát, És mindenen túl: ingen, mellen, bordán, Egy láthatatlan galambducos portán. — Kis érje vész vagy százezer kaland — Miattad szállott s miattad repült fel. Annyi keserves véres, vers galamb. Don Kárlosz. A MEGTÉRÉS. "> összeült a kis családi tanács. Legfelül az apa ül, mellette hitvese. Még hárman foglalnak helyet az asztal körül: két fin meg egy leány. A hitvesek házasságának három utolsó hajtása, csemetéje. Ünnepies csend honol a szerény hajlékban. A tanácsfő, a csáládapa öregebb ember, ráncos arccal, ráncbarázdái éveinek biztos fokmérője. Piros még az arca, mint a most nyíló rózsa, szemei úgy tündöklenek, mint a hideg téli éjszakán a csillagok. Nem is gondolná az ember, hogy oly régi kor szülöttje. Jóságos, .kegyes bensői lükrözietnek vissza vonásai, de most a pillanat komolyságában arca nagyon is ünnepies, szinte szigorú alakot öltött. Hitvestársa szintén már éltesebb, körülbelöl az ötven év derekát éli már, de sokkal öregebbnek néz ki. Maglátszik rajta, hogy sok keserűséget élt át és sokat szenvedett, sok sebet kapott már a szive, mely csak gyermekeiért dobog és csak hitveséért eped. A már elvirult arcrózsái, egykori szépséget sejtetnek. Szép ö most is, de már csak elvirult szépség. Hisz úgy vagyunk az éltesebb nőkkel, hogy szinte már nem is hisszük, hogy ők szépek is lehettek valaha, de ha eltávolitanók azokat a mostoha barázdákat, az öregség átkát, szinte csodálattal kellene látnunk, lám csak, ez az, ki fiatalon oly szép, oly daliás termetű voltj. de most már az öregség terhe, nehézsége megtörte a szép termetét, görnyedté és hajlottá tette az egykor sudár termetű alakot. Magas a nő termete, ellentétben a férjéével, ki elenyészik mellette. Komoly bánat vonul át arcán, de mégsem bánat az egészen, hanem inkább félelem a következményektől. Imakönyv van a kezében, hogy majd a tanácskozás után vallásos szive mélyéből előtörő fohászt, imát küldjön a menyek misztikus birodalmának hatalmas Urához gyermekei boldogságáért, üdvösségéért. Ott ülnek gyermekeik is némán hallgatagon, áhktatosan várva a történendöket. Ellentétei ők szülőiknek. Virulók még, tele az ifjú kor üdeségével, frissesegével. Képviselve van e kis ünnepies tanácsban a múlt is, az üde jelen is. Már rég együtt üinek, de csak a némaság ütötte fel tanyáját, minden csendes. Végre is az atya a tanácsfő töri meg a csendet. Idegesen teszi fel kezeit a tanácsasztalra, reszket, meglátszik rajta, hogy*szinte fél elkezdeni beszédét. Jóságos arca bánattal vegyilett érzést tükrözött vissza. Szép szemeit a ki-kitóduló könnyek nyaldossák, majd pedig megfürösztik kitóduló árjukban. A rohanó köny- folyó szót csal ki remegő ajkára, szinte magából kikelve kiáltja: »Fiam, az én szeretett, az én vallásosságban nevelt fiam kikeresztelkedjék, az én szememfénye megtagadja faját származását, elvesse magától az ősi tradirót, vallást cseréljen?!!? Ezt nem is hi- hetem ; csak valami kisértet ez, mely játszik vallásosságommal, lelke in inéi, hogy próbára tegye, mérlegelje szivem valla >osságál, lelkem ragaszkodását az egyetlen Jelien. Hát higyjem én ezt ?! ? Oh nem is hiszem bizonyára nem jól olvastam, mert ez lehetetlen. Hisz ő, az én fiam, hasonmásom, én pedig Isten leghívebb szolgája vagyok.« Ezzel fogja a kezében levő levelet és olvassa. Alig olvas egy pár sort, megtalálja azt, ami arcára a kétszeres bánatot, a reménytelenség, a lemondás ködét varázsolta. Még az előbb remélt, hogy talán csalódott, most azonban összezúzva, szétroncsolva minden reménye, ömlenek könnyei, körülfolyván az egyszerre nagyon is megöregedett arcát, sir, kebléből halálhörgéshez hasonló hangok törnek elő, vállai teljesen meggörnyedve a szívfájdalom terhe alatt. Beszélne még tovább is, de a kiözönlő könnyek, a sajgó keserűség torkán ragadják a szót. Csak ennyit mond: »Bocsás meg hatalmas Isten.« Azután szinte elandalodik a kin karjaiban. Az anya eleinte nem nagyon sir, de annál nagyobb kin*marcangolja a már sokszor megsebzett apyai szivét. Óriási harc dúl kebelében ; tengernyi fájdalom zudul szivére, mely feltépi a már hegedő szív sebét. Megújulnak a fájdalmai, a bánat fel- ujuló hatása alatt. De ő még most is bizik, még most is hiszi, hogy fia nem teszi ezt meg. »Nem, nem is teszi meg« kiált fel bánatos szive húrjait megpendítvén. Lehajtja fejét, imakönyvét keresi és abba temeti fájdalmas keservét, arra csorgatja meleg könnyeit. Hisz ez az ő egész vigasza ; bánatában, örömében csak ehhez fordul; ennek tárja fel kebelét. Ez az ö tanácsadója. Majd felemeli ismét nedves szemeit még egy fohászt re- beg: »Oh Istenem csak most ne hagyj el«, ismét visszadől könyvébe és hangos zokogásban tör ki. Gyermekeik meghatóban ülnek és ők is sírnak. Hisz ők is érzik már e fájdalom aggasztó érzéseit, ők is tudják már mérlegelni a helyzet nyomasztó hatását. Mély részvéttel vigasztalják szüleiket: »Ne sírj <■ nyuskánk, hisz nem teszi ezt meg Sanyi, hisz szeret ő titeket, nem fog ő nektek ilyen fájdalmat okozni; ne aggódjál apuskánk, hisz nem gondolja ő ezt komolyan csak megakart benneteket ijeszteni; ne sírjatok, majd meglátjátok nem lesz ebből semmi.« De azért ők is sírnak és a bánat sugárzik gyermeki arcukról. A gyermekek vigasztaló szavai láthatólag megkönnyebbitik a szőlők fájdalmál. Kezd egy kissé oszlani szivük bánatos fellege és e vigasztaló kedves gyermeki szózat a remény sugarát löveli a bú ködére. Távozik lassankint a nagy fájdalom és kibontakoz'k lelkűk-. / \ ük a bánat epesztő kar- j.iiból, visszanyerik ismét józanságukat. Már csak az arcukról leperegő egy-egy köny jelzi az előbbi nyomorúságot, már ismét komoly és ünnepies a hangulat, már tovább folyik a tanácskozás. Néhány heves szóváltás és a szülők megszokott összakoc- canása után azt határozták, hogy fiukat hazahívják és ha lehet lebeszélik szándékáról. Braun József. ÉVége köv.J Szerkesztőségi üzenetek. (Kéziratokat nein adunk vissza.) —aa—, Tudomásunk van róla, hogy Pohárköszöntő cimü cikkünket egyesek mindenkép igyekeznek félremagyarázni. Azok, akik legjobban adták a haragost, ha a .Mátészalka“ valami olyan közleményt hozott, mely meglehetősen nem értett egyet a főszolgabíró valamely ténykedésével, most szinte dühöngve kiabálják : Árui,is 1 A .Mátészalka“ is beadta a derekát, frontott változtatott 1 Árulás 1 I Nincs igazság ! Most már senki se lesz hát, aki meg merje mondani (Írni) áz igazat? ! Leszerelt a „Mátészalka“ is I . . . Árulás 111 . . . Mi pedig jót mulatunk e kétszínű betyárkákon, akiknek nyilván az fáj, hogy e. „Mátészalka“ nagyon is igazságos s nincs előtte senki, aki feltétlenül isten, vagy feltétlenül gyarló halandó volna, hanem úgy vélekedik, hogy a jóban is lehet hiba és a hibásban is lehet jó. Mi, igenis maradunk mindenben azok, akik voltunk. Mi eddig is „szerettük, tiszteltük és nagyrabecsültük* Péchy Lászlót. Csak úgy, mint ma. Mikor legerősebben (a. biróválasz- táson történtekért,) támadtuk a főszolgabíró urat, éppen oly kevéssé voltunk ellenségei, mint amily igaz barátai voltunk akkor, amikor a Pohárköszöntőt megírtuk. És igy lesz jövőben is. Hiszen meg is irtuk a Pohár- köszöntőben.ihogy tudjuk jól: kikerülhetetlen, hogy mi ezután is szembe ne kerüljünk, mert szinte áthidalhatatlan szakadékok vannak közöttünk. És megírtuk, hogy ez utdnis meg fogjuk mondatni azt, ami szivünkön fekszik és ezután is épfen úgy meg fogjuk birálgatni — sőt ha kell: támadni is — a főszolgabíró ur köziénycit, mint eddig. S, hogy mindez nem csak irka-firka, de igy is lesz: azt a jövő fogja beigazolni. Hanem a legszigorúbb kritika se zárja ki, hogy viszont, ha erre érdem és alkalom korül, a legőszintébb elismeréssel ne adózzunk. Sőt: ezt egyenesen igy követeli a tiszta, pártatlan és tárgyilagos igazság, mely vezérelvünk a főszolgabíróval szem ben is ; éppen úgy, mint mindenkivel és mindennel szemben. B. J. Bár A megtérés témája nem a legszimpatikusabb előttünk és szívesebben látjuk novellahősnek az olyan alakokat, akikben törhetetlen akarat és vas energia van, mely nem ázik el a szülők maradiságának könyüitői, mégis leközöljük dolgozatát — buzdításul a jövőre. Ha pedig már a jövőnél tartunk, úgy arra kérjük, hogy jövőben a papírnak csak egyik oldalára Írjon. Ez az alfája annak, hogy valami nyomdafestéket láthasson. Meleg mint j a kályha * Téli trikkók, harisnyák, keztyük és más téli dolgok jó minőségben LEGOLCSÓBB árakban kaphatók SZIGETI ÁRMIN divatáruházában Mátészalkán. I Vastag mint :,a bunda
