Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-13 / 41. szám
2 ok;'il MÁTÉSZALKA 41. (132 ) szárr dás és nem a hit legyében élünk, bizony most jóval kiáltóbban és talán félelmetesebben hangzik a kenyeret követelő tömeg kívánsága. Éhez járul még az idei drágaság és a jövőért aggódó humanisták feladata, hogy a sopánkodás politikája helyett a tettek szinterére lépjenek és adjanak olyan egészséges gondolatnak indítékot, amelynek gyakorlati kivitele ha egészen nem is, de legalább részben szüntesse a kenyérkérdést, amely egy nagyszabású tár- ' sadalmi akció híján kitudja milyen veszedelmes méretet ölthet majd. Akiben egy embertársai élete és jólétéért igazán hevülö szív lakozik, aki átérzi a nyomor és nélkülözés minden fázisát, az tudni fogja azt is, hogy módot kell nyújtani arra, hogy enyhüljenek az embertársuk gondjai és kétségbeesett vergődései. Ezt az enyhülést pedig létrehozhatja egy hatalmas és a nemzet minden rétegét átjáró akció. Olyan humánus mozgalom, a mely magába öleli elsősorban a nemzet vagyonos osztályát, másodsorban a középosztályt. Mert tétlenül nem nézhetjük testvéreink, magyar véreink kínlódását. Itt tenni kell és nem jaj- veszékelni. Akinek a gondviselés adott any- nyit, hogy abból busásan félretehet, az járuljon nagyobb összeggel, akinek gyöngébben jutott az szerényebben, de okvetlenül tegyen aszegénysorsuak érdekében. Ezt követeli a humanizmus, az emberi jog és a gyomor. Ha mi magunk nem teszünk felebarátaink érdekében lépéseket, ha mi magunk hagyjuk vagy elcsenevészedni, vagy elpusztulni azt a népelemet, amely kérges tenyerével szükséges, bár alantos munkát is végez, akkor milyen véleménynyel legyen a szegénysorsu magyar nép a saját gazdagjaival szemben?! Itt tenni kell, ha nem is az alamizsna érdekében, a mely gőgössé teszi azt, aki ad és önérzetlenné azt, aid veszi, hanem tenni kell, igenis a magunk érdekében, a nemzeti fajfentartás és a humanizmus érdekében. A drágaság leküzdése. Napjaink legégetőbb gazdasági kérdése, a drágaság, egymásután mozgatja meg a tömegeket ugyancsak kiemeli Nietzsche felfogásának ezen oldalát. Ugyancsak az a sok rejtély, amelyet N. filozófiája nyújt nekünk, egyúttal arra a titokzatosságra utal, amelyet a materializmus megoldani nem tud. Íme egy egyszerű tény, ki magyarázza meg csak a zene hatását? Nemcsak szép nekünk, de érzelmeket, vágykat képes kelteni. Avagy a növés ? Hogyan történik? Mi a hajtóerő? És miért nő a növény, állat és ember? Miután N. az újra, a nem közhelyire, a rendkívülire tereli a figyelmet, e ténnyel a modern költészet és festészet irányát jelölte ki. A művészetbe is egyéniségünket vessük belé. »Das aus eignem Brande die eigne Lehre kommet. Vérrel irj és észre fogod venni, hogy a vér szellem». Eszméinket érezzük át, mint Nietzsche. A költészetnek N. szerint nagy fontossága van. A költő minden érzelmet fenékig akar üríteni s vannak dolgok, amelyeket csák ők éreznek át. Nietzsche maga is elsőrangú művész. Értjük a stíljét, amelyben a szebbnél-szebb fordulatok, szelíd kifejezések, erőteljesség és féktelen kitörés váltakoznak. Sok részletet lehetne idézni ennek bebizonyítására. Aforisztikus formába öltözi a legmélyebb gondolatokat. íme e szép gondolat: És giebt solche, deren Tugenden, der kampf unter einer Peitsche ist. Gyakran úgy érezzük, mintha a genie és őrület érintkezne mondásaiban és stíljében. Lombroso mutat reá a tényre, hogy az őrülteknek gyakran mily bámulatos költői hajlamuk van s mint ilyenek mily szép kifejezéseket használnak. Elítéli N. a stíl szempontjából Strauss s az államokat és az egyéb hatóságokat egyaránt foglalkoztatja azzal, hogy a drágaság ellen hathatós intézkedéseket léptessenek életbe. Mindennek dacára a drágaság, mely körülbelül tiz évvel ezelőtt kezdett jelentkezni, eleinte mérsékeltebben, utóbb pedig rohamosan szöktette fel a létfenntartás minimumát. És a drágaság nemcsak ott támadja meg az embereket, ahol a vámpolitika korlátok közé szorítja a fogyasztásra szükséges áruk piacra jutását, hanem megjelent a szabad kereskedelem hazájában, Angliában is és erősen érezteti a hatását azokban az országokban is, ahol az élelmi szerekből nagy tömegeket szállítanak el kivitelre más országokba is. A drágaság okát, bármennyire is egyidejű annak megjelenése és kielégítése az egész világon, különböző piacokon más és más okokkal lehet indokolni. Középeurópában például az elzárkózás politikája, a mezőgazdasági vámok életbeléptelésével elesedett ki a drágaság. A kereslet az élelmiszerek irányában folytonosan emelkedik, anélkül, hogy a piacra elegendő árut lehetne hozni s a mi a külföldről be volna hozható az emelkedő kereslet kielégítésére, azt vagy a forgalmi korlátozások, vagy pedig a tiltó vámok állítják meg a határon. Ezt a jelenséget a husbehozatal terén észlelhetjük Németországban, Ausztriában és Magyarországon. A drágaság, miután az élelmezési cikkek terén érezhető a legjobban, egész más elbírálás alá esik, mintha az egyik iparág terén volna észlelhető. Tegyük fel egyilc iparágról, például a fonó- szövő iparról, hogy az egy vagy két évig nem számíthatna nyersanyagra. Ennek következménye volna elsősorban a pamutáruk szédületes emelkedése olyannyira, hogy ilyen árut csak a jobb módnak szerezhetnének be maguknak. Bármennyire is sújtaná ez a szegényebb néposztályt a ruházkodás terén, azért valamely pótanyaggal majd csak ki tudná elégíteni szükségleteit a kisfogyasztók óriási tömege. De az élelmezési cikkek általános drágasága, vagyis a mindennapi megélhetés költségeinek jelentékeny emelkedése már olyan dolog, amely az emberi életbe mélyen belenyúl. A lefolyt két-három esztedő óriási sztrájkmozgalmai, eltekintve azoktól, melyeknél a munkásszervezetek hatalmának elismerése volt a cél a munkaadókkal szemben, mind a drágaság hatása alatt alakultak ki s amikor a kisemberek megélhetésénél a létminimum néhány év alatt 50—60 %-kal szökött fel, akkor a legsürgősebb kérdés, mely a kormányok és az államok részéről megoldásra vár, a drágaság kiküszöbölése lett mindenütt az egész világon. A tanulmányok melyek e téren folytak, legtöbb oldalról megvilágították a kérdést és a legtöbb helyen abban látják a drágaság okát, hogy »Alter und neuer Glaubeját«. Nietzsche gyakran már stíljeivel átérezteti velünk gondolatait. Teljesen beleéljük magunkat mondásainak igazságába, íme a fájdalom jellemzésére e sorok: a fájdalom mondja »ich will Kinder, ich will nicht mich«, inig az öröm és a kéj ellenkezőleg Örökkévalóságot, részeg éjfélt, maga magát akarja s a gyűrű akarata (avisszatérés vágya) van benne. Avagy mintha magunk is éreznők, mikor ezt mondja: »Törj össze, én öreg szivem.« Mint már Giordanó Brúnó, úgy Nietzsche is szereti a különös kifejezéseket: Hinterwelten. Die bunte Kuh. (város). Nekünk is van egy költőnk, aki bár önálló elme s N.-tól független, hasonlókép kedveli az önálló szóösszetételeket s ez Komjáthy Jenő. Korunk költészetét jellemzi a hatalmas átérzés s az innen való érihetetlcnség. Ilyen az Ady Endre költészete nálunk. Már N. is má- morvs az eszméitől s sok kitétele érthetetlen, homályos. Ámde gyakran nyelvünk gyarlósága az oka annak, hogy nem találunk kifejezést gondolataink számára. Saját magunkról is érezhetjük ezt. Müller J. is rámutát erre. A jelzett szempontok értelmében kell N.-ét megítélni s akkor teljesen mellékesnek fog előttünk feltűnni e kérdés: vájjon az Uebermensch teóriája a darvinizmusból sarjddt-e ki vagy sem ? El nem hallgathatjuk azonban N. filozófiájának gyengéit. N. ellentétben Tolstoijal, aki az egyéniségnek, a közért való feláldozását tanítja, rideg egoizmust hirdet. A tömeg rendeltetése, hogy szolga éppen az élelmezés ellátása körül a termelő és fogyasztó közé igen sok közvetítő szorult, kinek működése nagyon is felhajtja az élelmiszerek árait. Ez ugyan eléggé ismert tény s nálunk már évek óta sürgetik azoknak a rendszabályoknak az életbeléptetését, melyek ezen a bajon segítenének. Mindez azonban nálunk nagyon kevés eredményre vezetett s ma is ott tartunk, hogy a bajnak okát kikutattuk, de nincsen orvosszerünk hozzá, hogy ennek a káros állapotnak végét vethessük. Most azonban olyan helyen foglalkoznak vele, ahol a legradikálisabb eszközöktől sem riadnak majd vissza, ha az élelmiszer-drágaságnak leküzdésére megindítják az akciót. A drágaság kérdése most Franciaországban jutott napirendre s a drágaság ellen való fellépés a francia fogyasztók tömegében olyan demostrációkra vezetett, hogy az egész államhatalom s a hatóságok egyaránt közbeléptek egyrészt a felzudult tömegeknek a lecsillapítására, másrészt pedig a drágaság csökkentésére szolgáló intézmények és rendszabályok életbeléptetésére. Miután Franciaországban is egyértel- müleg meg lett állapítva az élelmicikkek forgalomba hozatala körül a közvetítő kereskedelem tultengése, a bajnak orvoslására először ezen a téren léptettek életbe olyan intézkedéseket, melyek méltán például szolgálhatnak arra, hogy azt nálunk is komoly tanulmány tárgyává tegyék. A francia kormány első sorban megengedte a községeknek, hogy hús- és pékszövetkezeteket alakítsanak s hogy ezáltal gyakoroljanak a községek közvetlenül befolyást a legszükségesebb élelmiszerek áralakulására. Azonkívül a városokban mindenütt, ahol vásárcsarnokok vannak, hatósági bizottság ellenőrzése mellett kifüggesztik a napi árakat az összes élelmezési cikkeknél, hogy a fogyasztóknak módjukban állhasson az áruk árainak ellenőrzése. Tervöe vette a kormány a fővárosban hatósági sütödék és húsvágók felállítását s az élelmiszerek szállítási tarifáját a lehetőségig leszállította, hogy a szállítási költségek minél kevésbbé nyomják az árakat. Egyébként Franciaország még abban a szerencsés helyzetben is van, hogy a közeli gyarmatokról a husszálliíásra is be tudott rendezkedni s igy a gyarmatok olcsó termekej közvetlenül a nagyobb városok piacaira jutnak. A legfontosabb intézkedéssel a közvetítő kereskedelem kiküszöbölése céljából a francia kormány nem lépett az antimerkantilizmus terére, csak oda akar hatni a szövetkezetek feállitásával, hogy a fölös közvetítés drágító hatását minél jobban ellensúlyozhassa. Kiemeljük mi is ezt az intézményt, melynek széles alapokon való megvalósítását nálunk is örömmel üdvözölné a fegyasztók tömege, de — hangsúlyozzuk — csak addig a határig és oly mérvben, mely az antimerkantilizmus területén kívül marad, mert különben elveszítjük a réven, amit nyerhetünk a vámon. legyen s letiportassék. Lebecsüli e szempontból a népet, amelyet pedig fel kell emelnünk, a hősről való felfogása pedig nem veszi figyelembe a miliő hatását. Elfelejti N., hogy teljes egyéniség senki sem lehet. Család, nevelés, társasélet hatása meg nem szűnik soha, sőt nemcsak, hogy az egyéniséget nem kell, hogy elnyomja, henem áldásos faktorrá lehet. Az állam is — miután iskolák stb. révén kiművelésünkről gondoskodik — énünk kifejtését előmozdíthatja, nem pedig elnyomhatja. Az anarkia — amely az államnélküliséget valja — tiszta abszurdum. Törvények, parancsok mindig lesznek. Az együttélést csupán emberszeretet alapján rendezni addig, inig különböző vérmérséklet és szenvedélyek vannak, nem lehet. Pedig nemcsak N., de Hugo Victor, Shelley is sok tekintetben idealanarkisták. És mig N. teljesen metafizika ellenes, rideg atheista — de Richl szerint »Sein Atheizmus hat religiöse Färbung u. Glut« (megvan tehát N.-nél a vallás lényege, a vonzódás a nagy érzelmek s a titokszerüség felé, amivel szintén a materializmuson túllép,) — addig az előbbiek nézetei bizonyos metafizikai mázzal vonattak be. Végeredményképen mondható tehát, hogy Nietzsche sok egyoldalú gondolata dacára nem lapos és felületes, de tartalmas és modem bölcsész, aki a tanulmányozást megérdemli. (Folytatjuk.)
