Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-04 / 22. szám
ß. oldal. MÁTÉSZALKA 22. (113.) szám. — Népesedési-mozgalom. Születtek: Erdős Juliánná, Gál István, Jónás, Margit, Rácz István, Kun Fenne Onder Ilona, Oláh Ilona, I/.só Juliánná, Nagy borbála, Katz Qizella, Fiaszkon János és nevelós Mária halvaszületett fia. — Meghalt ik: Kádár Ádám 76 ev. reá, özv. Kun Ká- roiyné, sz. Varga Eszter 84 év. ref., Oláh József 89 év. ref., Feldman Sámuel 107 én. űr, Nemes Qüsztáv 20 év. ref., Qál István 20 n. ref. —- Házasságai kötöttek : Seregnyi Antal—Kovács Juliánná, ív. t róják Ferenc—Kovács Erzsébet, I\lin Antal — Szabó Mária, Szathmári Antal—Csizmadia Róza, Mária, Fischer German—Stern Zá i, Katz Herman — Léhner Regina, Kocsár Károly—S/entgyörgyi Klára, Horváth Menyhért—Német Erzsébet, Klein Lajos—Rólh Ilona. Amerikában. Wallingíordban 1909. Julius hó 10.-én Oláh Sándor—Hacku Erzsébet, mátészalkai születésűek. — A megyebeli fagykárokról túlzott hírek jelentek meg egyes lapokban. A helyzet nem olyan kétségbeejtő, amint a tudósítások festik. Egyes helyeken volt ugyan jelentékeny fagykár, de ezt az egész megyére általánosítani nem lehet. Erőszakosan ható hashajtószerek ártalmasak és ezért azokat Fedetlenül kerülni kell! A természetes Ferenc Jozsef- keserüviz kellemes, rendkívül enyhe ásványvíz. A legjótékonyabb hatású a világ összes hashajtói között, mert megszabadít a legmakacsabb székrekedéstől is, a nélkül, hogy bármiféle rósz utóhatása volna, i Az orvosok rheumás és köszvényes embereknek is ajánljak. — Naponkinti adag: Vz pohár, mely reggel éhgyomorra veendő 1 • ESKÜVŐ ELŐTT. Irta: Főnyi Ilona. Elhozták a menyasszonyi ruhát. Selyemből volt, vékony csipkékkel, szalaggal és mirtusággal. díszítve. Olyan volt, mint etjy ragyogó fehér felhő Érintetlen, puha, hófehér. Ä koszom és fátyol is olt volt mellette egy széken. Aztán keztyü, csipkés batiszt-zsebkendő és egy pár parányi fehér selyem-cipő. Az egész menyasszonyi toalett. Fehér, lelt tőle a kis szoba; a kopott, divatjátmuit bútorral telerakott alacsony, fehérre meszelt szoba, melyet egész feldiszittett. Más szint kölcsönözött neki. Jobb móJról beszélt; kényelmes jövő-öl, a szegénység eltűnéséről. »Holna, « . . . »Holnap« . . .egyre ezt mondogatták a hófehér holmik; de Maria nein hallgatott rajok, elfordult tőlük, s az ablak- hoz ment. Kint tavasz volt és a nagy vadgesztenyefák tele voltak fehér bokréta virággal. A-t nezte: melyiken több a virág ? Mindannyi egyformán |pompázou. A szellő néha meg-meg érintette a levelet s ilyenkor megmozdultak a fürtös virágok. B longaitak, hajlongtak s mintha susogtak volna. M iria kihajolt az ablakon, úgy hallgatta a susogásukat: — Hát elhozták a tehér selyemruhát, a koszorút, a fátyolt? Hát meg lesz az esküvő? Mégiscsak meglesz ? Rágszá.itad m. g id, Mária ? Nem sogáig tartott az ellenkezés 1 Te tettél a gyengébb. Te vesztettél. Azaz, hogy nyertél; hát nem nyereségbe az Oláh Qábur sok-soK pénze, tenger- gazdagsága ? Erős, nagy hatalom; elnyomta a Kelemen Jenő nagy szerelmét s nagy-nagy szegénységét 1 . . . A levelek közbeszóltak: — Nem egészen igy volt. Sok kínos éjszakát virrasztóit át sírva, keserű könyek közt Mária. Csak a cs pkés párnák tudnák elbeszélni. Hallani sem akart Oláh Gáborról. Azt a másikat szerette, arra gondolt mindig — de az anyja . . . — Könnyű most ráfogni, mikor már megvan. Maga is úgy akarta. Oláh Gábor gazdag. Kényelmes, nyugodt élete lesz mellette. Mindene lesz. Gyönyörű lakása; egy egész kis kastély. Négyes-fogat. Inas, szobaleány, komorna. Szórhatja a pénzt. Sokat nélkülözött. Úgyszólván mindent. Nem volt egy Jószabásu ruhája, egy elegáns kalapja, egy finom, vékony, drága kis cipője. Mmdenböl a legolcsóbb. Napokig kellett gondolkozni, inig egy olcsó, kartonruhát megvett. A kalapja is örökké egyformán dísztelen, egyszerű forma. És a cipő? Sohasem jutott hozzá, hogy egy pár vékony selyem azsuros harisnyát vegyen. Mindig másra kellett a pénz. Pedig milyen szép, milyen formás! Hogy érvényesült volna hozzáillő mii jőben! De erről legföljebb csak álmodhatott. Hát megunta már ezt a nyomorúságos szegénységet. Takargatni, megtartani a látszatot. Hogy meg ne tudja* a valót. M.*rt Gábor Mária a szegényeknek abból a fajtájából való voll, akiknek el kell titkolni a szegénységet.Takargatni, megtartani a látszatot. Hogy meg ne tudják a valót. A nemesi előnévhez, a címeres, monogrammos ezüsthöz sehogy sem illik a nélkülözés. Hát titkolták is amennyire lehetett. A látszat az megmaradt. Mert Gábor Mária olcsó ruháiban, a formátlan cipőkben s hatszor kitisztított fehér bőrkesztyűben is elegáns, szép leány volt. Feltűnő szép. Észre sem vették az olcsó rongyait, vagy talán széppé lette azokat is üde fiatalsága, ragyogó szépsége. Amellett kedves, okos teremtés volt. Ilyennek találta Kelelemen Jenő is, a szegény kis kezdő ügyvéd. És megszerette. Meg is mondta neki azt is, hogy egyelőre várniok kell ; mert az iroda most még keveset jövedelmez, de egy pár év múlva; — lehet, hogy addig sem kell várni; csak egy néhány jó ügy, ahol érvényre jut a tehetsége s kész a jó hir. Ha pedig ez megvan, a többi magától jön. Csak várniok kell. Aki igazán szeret, annak nem is olyan sok az a pár év. És akkor Mária is azt mondta : nem sok, várni fog. Akkor azt mondta és alig egy félév múlva — az Oláh Gábor menyasszonya lelt. Az Oláh Gáboré, azé a mindent megunt, öregedő, dúsgazdag emberé. Aki csak azért akarja magának, mert szép; s mert ez neki gyönyörűséget szerez. És ezért AFária elhagyta azt, akit szeretett, aki őt nagyon, igazán szerette. Azt a mély- érzésű, íinomlekii, ideális szép szőke fiút, aki úgy hozzá illett. A lelke, a teste. Hogy megértették egymást! Rokonlelkek voltak. Sokszor nem is beszéltek, egymás szeméből találták ki a gondolatot. Ha véletlenül összeért a kezük, milyen édes zsibbadó reszketés járta át egész valójukat. Fia köze! egymáshoz sétáltak a kertben s néha- néha összesimultak : szóíaui sem tudtak — valami különös, mámoros melegség vette őket körül. És amikor egy este, egy szép, holdvilágos ős/i este egyszer, egyetlenegyszer egymásra tapadt az ajkuk a menyország üdvét élték ál; belepillantottak egy percre a jövő boldogságba és elképzelhetetlenül nagynak, ragyogónak, fényesnek látták, ami azután jönni fog . . . És minderről most lemondott; eldobta. — Azt mondta: nem kell! . . . A sötétzöld levelek haragosan bólogattak. Elfordultak a sápadt arcú, álmodozó, szomorú leánytól: de a fehér virágok engesztelve szóltak: — Nagy volt a szükség. Fogyatékán a pénz. Kérni sem volt már kitől. Kiapadt minden forrás. Élni pedig csak kell valahogy?! Úgy, ahogy lehet, ahogy a legjobbnak látszik. Oláh Gábor olyan jövőt Ígért, ami a mesébe illő, álomnak is merész egy olyan szegény leánynak, mint Gábor Mária. Hogyne fogadta volna el?! — Eing iJja, eladja magát. Pénzért, hitvány rongyokért. Holnap lesz a vásár; ott, a legszen- ie >b helyen, az Ur oltára elölt. Hát nem bánt ez teged, Mária? Nem fáj ez neked, le fehérielkü, büszke leány? Azt fogod mondani: »szeretlek«... Hazudni fogsz ! \ étké/hi fogsz az Isten, s önmagad ellen. Szerelmet hazudni halálos, nagy véiek. Dzörnyü, csúf vetek. Tűrni keli a csókját, az ölelését — hát nem riaszt ez vissza, nein félsz a lelked tői ? . . . Pedig feltámadhat. A szivedtől? . . . Az követelőzhet. A szívnek jogai vannak. Erős szent jogai, Mária ! Azokat nehéz elhailgattatui. Nem kepes rá a puha, kényelmes otthon, sem a négyes fogat, az eks er. Semmi, semmi. Ha az egyszer magszóial, nincs olyan hatalom a földön, amely el tudná hallgattatni. Vigyázz, ,Mária ! Most kezdődik a harc, az igazi csata, melyet a szived fog vívni a becsületeddel . . . Hát nem jobb lett volna az a másik? A nyűgöd', csöndes, szerelmes, ;g :zi boldogság ? Ha várni is kellett volna. Lett vo'.na miért: a boldogságért. Azért küzdeni, dolgozni, fáradni sem nehéz. A véres verejték sem. Semmi, semmi. De lemondani róla: vétek. Kitaposni egy szívre: kegyetlenség, rosszabb a gyilkosságnál... Csúnya, rossz fekete- lelkű hazug íeáity vagy, Mária! . . . Mária elfordult az ablaktól. Kint 1 t^san beborult, s cseppegtti kedelt az eső. Alkonyodon. Aztán egészen besöiétedett. Nem látszot ak többé a vadgesztenyefa haragos levelei, sem ártatlan virágai ! Csak susogásuk hallatszott még egyre. S a nagy, haragoszöld lombok verődi ;k olykor az abia.ütoz. Mintha kopogtattak volna. O.yan rémes volt, olyan kínos volt hallgatni . . . Bezárta az ablakot, meg a függönyt is leeresztene; aztánh idegen, gúnyosan felkacagott. Tapogatózva ment az ágyhoz. Ott volt kiterítve a menyasszonyi ruha. Végigsimogatta többször egymásután. Milyen nehéz selye n, hogy fog majd suhogni. Megkereste a koszorút is, az apró, mir- tusvirágból font koszorút. A fejére tette. Milyen jói illik majd dús, barna hajához! És a formás, apró kis selyemcipő,! A kesztyű, zsebkendő; egy egész vagyon. És ez csak a kezdet. A többi, az igazi csak ezután fog jönni . . . És ő rossz, feketelelkü, hazug leány? Nem. egyikesem; csak okos. Az okosság pedig nem bűn ? ! Aki okos: ónnak mindene van. * Künt zörgethette az ablakot a vadgesztenyefa haragos zöld lombja. . . . CsarnokA piától szerelem. A fiú hazajött, téli kabátját felakasztotta az ablakkilincsre, aztán öltözködni kezdett. Körülményes, fontoskodó gondossággal kereste elő az egyes ruhadarabokat, a mellényt, a gallért s öt percig gondolkozott rajta, melyiket is válassza a három fekete nyakkendőcsokor közül. Elmosolyodott a kicsinyességén. Mintha épen az ő nyakkendőjét néznék? De azért egy jó negyedóra hosszat bíbelődött a hajával. Most a választék nem volt középen, most egy kajszál nem tapadt le. De végre is elkészült. Végig simította a cilinderét, magára kapta a kabátját és leszaladt a lépcsőn. Az utca száraz voít, az ég nem jósolt esőt, hát gyalog vágott neki az útnak. Nem takarékossági szempontból. A pénzt csak akkor tartotta valamire, ha már egy krajcár sem volt a zsebében és nem is látott módot rá, hogy egyhamar hozzá juthasson. Ilyenkor korán lefeküdt és sokáig forgolódott a párnákon szomorún, csüggetegen. Elhagyta az önbizalma, a jókedve, de ha aztán újra pénz állt a házhoz, nagyúri könnyelműséggel költött. Most is csak azért ment gyalogszerrel, mert szeretett járni, lassú, biztos, céltudatos léptekkel sétálni az utcán, nézni az embereket, a sürgés-forgást, a lüktető életet. Mos is meggondolt lasusággal haladt, megfordult minden asszony után, alája nézett minden kalapnak. Végre célnál volt, de akkor eszébe jutott, hogy virágot is kell vennie. Talált a közelben egy nyitott boltot, kiválasztott háromszál rózsát, szép, szerel- messzinü büszke virágokat s vitte magával. A vékony selyempapiron átérzett a jó erős virágillat és a fiúnak szinte nehezére esett megválni a virágoktól. Jobb szerette volna hazavinni őket, fel- euesiteni velők a szobáját, odatenni a kis asztalra az ágya mellé, magába szívni az illatot, belesüp- pedni a párnákba s aludni álmok, gondolatok nélkül hosszuan, egészséges nyugodtsággal, reggelig. De azért csak ment előre s megint oda ért a kapu elé. Felment, becsöngetett az ajtón s egy perc múlva már bent volt a meleg, szép lakásban. A házi asszonynak átadta a virágot, üdvözölte az ismerősüket, átesett a bemutatkozásokon. Rövidesen asztalra került a vacsora, a fiú agy szőke, fejlett, asszonynézésü leány mellé került, aki kis- lányos kíváncsisággal mérte öt végig szürkeségbe tetsző tiszta ragyogásu kék szemeivel. A fiút nem zavarta a pillantás, evett nyugodtan a jő falatokat méltányolni tudó ember mohóságával. Közben beszélt erről, arról, bókolt, mosolygott s a vacsora befejezte után megelégedetten, jóllakoüan dűlt hátra a székében, Csak tilt nyugodtan, félfüllel odafigyelt a társalgásra, a fontoskodó, minden kérdést feszegető teszélgetésre, néha-néha fölényes guny- mosolytól rangatódzott a szája. Csak akkor élénkült tel, mikor a szerelemre terelődött a beszéd. A szerelemre, amiről ö olyan sokat álmodozott, amiről annyit olvasott és meg többet remélt. Egyszerre beszédes lett a szája. Beszélt a szerelem nagyságáról, s hatalmáról. Csillogó szemekkel vázolta a szép megértéseket a szeriem boldog, sokszor kínos szépségéit. Mialatt beszélt, hangja mindig ércesebb, arca egyre pirosabb lett, úgy, hogy mindenki öt figyelte, lesték a szavait, mindenkit elragadott a tüze, heves szenvedélyessége és mindenki elhitte neki:amit mond, pedig másutt és máskor tálán a szemébe kacagtak volna, neveitek volna, a szavain, idegenednek tűnlek volna fel az érzései. De olt, azon az estén mindernd vele gondolkozott. Valami iagy lemondás, szerelmesszeiidseg fátyplyán keresztül nézték mindent. Es azon az estén, abban a tuiíűiöíl szobában mindenki úgy erezte, hogy a sok szép hazugság, amit a fia mond, mind úgy van, úgy igaz, ahogy ő mondja. Az asszonyok elmerengtek a szép emlékeken, a lányok, a selymes álmodozó lányok a titokzatos sejtesek ől pihegő mellel, lazas szemekkel nézték a fiút. És az beszelt, beszélt biztos öuhivéssel a lelki érzésekről, az érzékekén felülemelkedő, szent szűzi szerelmet magasztalta, ahoi a szeperzesek, bölcs megtagadások elnyomják a csókot, az ölelést, az érzéki, boldogan fajó sóhajtásokat. Amikor elhallgatott, egy percre csend lett. Aztán megütötték a zongora billentyűit, valami érzék nélküli, buta, egyhangú nótát játszott rajta egy nagy, erős teltvonalu, férjetváró lány. Egyszerre zajos lett a szoba, mindenki örült, kacagott felejtett és tapsolt a mának. Csak a fiú maradt az asztalnál és a szomszédja, a kékszemü, szerelmesajku szűz leány. Nézett, odaadóan, megértőén nézett a fiúra, látszott rajta, szívesen lenne a cselédje, a rabszolgája, örömest tenne bármit, csakhogy mindig mellette lehessen, láthassa és megrészegülhessen a szavaitól. A fiú nézte és elgondolt onnan egy másikházra, ahol holnap lesz, vagy ha nem holnap hát holnapután és mellette fog ülni Ö, a másik lány, akivel — abban a hitben ringatják magukat — megértik egymást. És holnap az a lány fogja rávetni a szemeit, azokat a nagy, sötét, alázatos szemeket és ö — a fiú — mindenféle szép semmiségeket, megszokott kedves szavakat fog előtte ismételni. Mesélni fog neki a Holnapról a jövendőbeli boldogságukról. És elgondolkodott. Mi célja van ennek ? A lány husz- esztendős; ő sem sokkal több; egy senki, akiből talán idők múltán, kifáradt öreg korára, ha ember lesz. Addig a lány nem várhat, ő pedig .. . neki ugv érzi nincsen sem kedve sein
