Mátészalka, 1911 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-16 / 15. szám
7. oldal. szükséges fö’dterületet a közönségnek rendelkezésére bocsátani. A kiküldött bizottság azonban hibáján kívül megbízásának, a nagy közönség által jól ismert okok miatt eleget nem tehetett s hogy a kérdésben mégis valami történhessék, a képviselő-testület egy mérnök szakértőt bízott meg, az egyenes ut nyomjelzésének és költségvetésének elkészítésével. Ezzel aztán a kérdés holt pontra jutott. Történt ugyan ezután még egy lépés az óriási közszükséglet megvalósítása érdekében. Reá- mutaltunk ugyanis lapunkban arra, hogy a Mátészalkán átvezetendő hadászati úttal kapcsolatban, a község érdeke kielégíthető lenne úgy, hogy az a községnek mibe se kerülne, vagy ha kerülne is, a felmerülendő költség nem tenne nagyobb összeget ki, mint az úttest kisajátítási vételára. Bár községi életünk vezetésére hivatott egyén, akiknek nevét ezúttal elhallgatjuk, a lapunkban foglaltak alapján lépéseket is tett azon irányban, hogy az ut kérdése ez alapon vitessék a megvalósítás felé s lépésüknek meglett az a kívánt eredménye, hogy a nyomjelző állami mérnök ezt a vonalat is tervbe vette s az építendő állami utat a község érdekében álló módon nyomjelezte. Ezen elért sikert aztán a képviselő-testületi tagok elégnek vélték arra, hogy határozatuk ez alapon megvalósuljon s hallgattak s ha nem volna uagyon-nagyon szükséges az az egyenes ut, azóta el is feledték volna azt, hogy valamikor ré- ges-régen, ez a kérdés & a képviselő-testületi közgyűlés napirendjén volt. Pedig nagyon téved a képviselő-testület, ha abban a hitben ringatja magát, hogy ezzel a kérdés elintézést nyert. A tervbe vétel és a mérnöki nyomjelzés ugyanis csak remélni engedi a megvalósulást, de biztosítani már nem biztosítja. Ha a képviselő-testület akarja a kérdés megoldását, úgy nem szabad a kecsegtető reménynyel jól laknia, hanem cselekednie kell, cselekednie kell addig, amíg nem késő. Mint minden üdvös községi és közkérdésnek, ennek is van kerékkötője, van aki az ügy ily üdvös megvalósítását megakadályozni törekszik, akinek más az érdeke s a saját érdekét a maga jól felfogott érdekében feltétlen előbb valónak tartja a község érdekénél. A képviselő-testület tehát, ha egy szép napon nem akar arra ébredni, hogy a kecsegtető remények halomra dőltek, szertefoszlottak, azonnal erélyesen köteles fellépni s félre- magyarázhatlanul kifejezésre kell juttatnia a kívánságát, az óhaját és mondjuk egesz joggal : a község lakosságának követelését. Ha a képviselő-testület tovább halogatja esen kérdés megoldását; bűnt, megbocsáthatatlun bűnt követ el a község lakosságának egyeteme ellen. Kötelessége tehát állást foglalni az ut érdekében s bebizonyítani az illetékes helyen azt, hogy a hadsereg érdeke feltétlen megkívánja, miszerint az építendő hadi ut a vasúti állomást érintse s ha ezt teszi, amit tennie nem nehéz, a községi lakosság vállairól 20—22000 korona terhet vesz le, a legminimálisabb számítás szerint is. A feltámadás ünnepe legyen a vasúti egyenes ut eltemetett kérdésének is feltámadási ünnepe és e nagy szükséglet fontossága hassa át a képviselő-testületi tagok lelkét is, hogy merjenek tenni, merjék Mátészalkát nagygyá, boldoggá varázsolni, hogy támasszák fel a meghalt kérdést, Mátészalkának e fontos létérdekét képező ügyet, a vasúthoz vivő egyenes ut ügyét s vigyék azt végre-valahára a valósulás felé, hogy az ne csak i papíron, de a valóságban is meglegyen! Puskás Lajos. ÁLDOZ A T. Irta: Q. Major Anna. Könnyű hajnali pára rezeg a fénylő, a harmatos föld felett. Még a távolból elmosódnak a magas hegyek ormai, de már hallani az élet neszét. Apró bogarak cirpelnek lent a fűben, madarak füttyentgetnek fent a fákon, tarka pillangók Csapongva suhannak át a légen; hajlongnak a virágok a lebbenő szél érintésére. Illatok, bóditó illatok szállnak, terjengnek, már kezdődik a nap, az élet, elmúlt az éj, kihunytak a csillagok, csak halvány képét mutatja még a hold a vereslő égbolton, mintha emlékeztetné a földet: Ne feledj, visszatérek! Bokrok susogva rázzák lombjaikat, fák remegve borzonganak a nap első csókjára; mámoros, szédítő, mohó csók, mint a szeretőé, aki ujfent viszontlátja párját. Ifjú leány lépked a csillogó pázsiton, fejét lehajtva; fehér peplonát lobogtatja a szellő, fürtéi szabadon repdesnek; rengeteg kosarat visz karján, melyen nincs semmi ékszer: tehát menyasz- szony. Ahol sárga virágot lát, leszakasztja, kosarába dobja, megy tovább. Olykor megáll, hunyorgó szemmel tekint a mind ragyogóbb napba, piros ajkai mosolyognak, keble sebesen piheg; aztán tovább megy. Kosara immár televan, megfordulhatna, de folytatja útját; biztos cél felé halad, dolga van még. Végre, a folyóparthoz érve megáll. Kosarát a földre teszi, fenekéről karcsú edényt emel ki, megtölti viszel és feje fölé emelve hátrafelé locsM A T E S Z A L K A csantja. Egyszerre leereszti karját, előrehajolva feszült figyelemmel pillant nehány lépésnyi távolságra. Fiatal férfi fekszik a fa alatt; karját feje alá téve, tágranyitott szemmel tekint maga elé. A lány odalép és halkan megszólítja: »Beteg vagy, idegen?« A férfi nem felel, csak mély sóhaj szakad fel kebléből. Szemeit lehunyja, arcát halotti sápadtság önti el. A leány rémülten hajol fölé je, végig- simitja verejtékes homlokát, de látva, hogy az idegen öntudatlan, korsójából vizet önt tenyerébe és lassú cirógatással dörgöli a halvány arcot; a petyhüdt ajkak közé nehány csepp vizet ereszt; erre az ifjú felnyitja szemeit és zavaros, kábult pillantással tekint a fiatal nőre, aki mellette guggolva részvéttel nézi öt: »Beteg vagy, idegen?« Szeme újra, bágyadtan huny le. »Fáradt vagy ?< »Nagyon« bólint a férfi. »Messziről jösz?< Csak gyönge kézlegyintés a válasz, de a leány megérti, hogy fáradtan, betegen, elcsigázva és valószínűleg éhesen nem igen van kedve szegénynek az ő kíváncsiságát kielégíteni. Felugrik és ruháját összekapva, gyorsan a folyóhoz fut, vizet merit és megitatja a vándort, ki mohón szür- csöli a hideg, friss italt. Most már fel tud ülni. Csapzott haját elsimítja homlokából. Milyen sápadt az arca! »Messziről jösz, idegen?« Mosolyogva bólint a férfi. »Itt aludtál ?< »Itt a fa alatt; nem bírtam tovább. Tüske megtépett, kövek meghasgatták lábamat, szandálon. elszakadt.« Szánakozva nézi a leány a sebes lábat. »Talán fel tudnál állani?! Odavezetlek a vízhez, pihenj meg a partján. Meg is mosakodhatsz, az talán íelüdit?!« Fáradt vánszorgással odaértek végre és a vándor a viz fölé hajolva halkan mondott köszönetét kísérőjének. »0, ne szólj igy, idegen! Boldog vagyok, hogy segíthetek neked. Ezt Mylitta — köszöntőm őt I — mind feljegyzi nékem! Fáradtat istápolni, beteget gyámolitani ... ez a mai napon jele annak, hogy az Istennő örömmel fogadja áldozatom!« »Holnap férjhez mégy hát?« »Igen,« felet a leány derűs mosolylyal. »Látod a sok sárga virágomat, mind arra szedtem. Aranykelyhü, kicsi szirmú, mézillatu virágaim, Mylitta kívánja.« A férfi révedezve pillant végig rajta. Gömbölyű karjai vállig fedetlenek, nyaka fehér, kerek. Oldalt nyitott peplona nem takarja el apró lábait, melyeken finom kis szandálok vannak. »Milyen fiatal« gondolja magában. A leány tovább cseveg, kérdez. Bizalmasan; látszik, hogy szülei gondot fordítottak nevelésére. A férfi lassan kezd beszélni. Nagyon messziről jön. Nagyon messziről, az Istennőhöz. Gyógyulást keresni. Mylitta temploma ha befogadja, szolgálja bármeddig, csak enyhülést hozzon a bajára. Sokan küldték ide. »Mylitta segítsen,« bólintgat a leány. »Hogy hívnak, szép leány?« »Lysis, leánya vagyok ama Atenosnak, ki hadba küldte mind a hat fiát, mit maga vezetett.« »Köszöntelek, szép Lyseis, ki megsegítettél! Fizesse vissza jóságod Mylitta — köszöntöm öt!« Égő szemmel nézi a lányt. »Menyasszony, a másé« villan az eszébe. »Milyen karcsú, milyen üde!« »Ma megyek az áldozathoz« beszéli Lysis. »Holnap férjhez megyek. Viszem Mylittának a virágot, melyet most szedtem. Elvégezném az imámat, ha megengednéd!« Feláll a férfi mellől. Hajlékony termetét kiegyenesíti, korsóját feje fölé emelve, a vizet hátra- locscsantja. Szája mosolyogva halk szavakat mormol, szemeit lehunyja. »Mylitta! Anyja a szerelemnek, kinek kedves a szüzesség halála, hozzád imádkozom! Ki rózsás felhők között, ezüstfényü combjaid között, öledben tartod a házasságok boldogságát, fogadj engem szeretettel, hozom a virágodat: fogadd el velük majd a lányságom vérvirágát, fogadd szívesen és adj cserébe érte boldog asszonyisá- got! Találjon férjem engem eléggé szépnek. Adj erőt karjaimnak az ölelésre, legyenek ajkaim érettek a csókra; keblem legyen lágy vánkosa férjem szerelmi küzdelemtől elfáradt fejének: Mylitta, asszonyok védője, láss engem szívesen!« Ima közben fel-fe!markolt virágaiból egy csomót és a folyóba dobta. Hajlongva, fordulva, karjait kitárva dobálta az aranyszínű kis virágokat, mintegy részegükén. Vegre fáradtan megállók és zavarodottan pillantott az idegenre, ki összeszoritott ajakkal figyelte őt. Már sok szép leányt látott, meztelen kebellel, ruha nélkül, nekitáncolva, érette fáradva — de a szive mindig nyugodtan, csendesen dúdolta egyhangú dudáját. Most, most hogy rohan ereiben a vér, hogy lüktet homlokán az ér, hogy feszülnek a izmail Másé ez a leány 1 »Jerünk, menjünk odább«. Elindulnak együtt. Mámoritó illattal telt meg a levegő, csillognak a fűszálak a napfényben. 15. (106 Jszám. Lassan közelednek a lakott vidék felé. Hozzájuk árad az emberek zaja. ók ketten egymás szemlélésébe merülve járnak, csendesen, halkan ejtve a szót. A templomhoz érnek. Magas falu, aranydiszitményes gömbölyű épület, körülötte kert, melyben csupa sárga virág nyílik: az arany az lslennőé. »Itt elválunk, vándor,« mondja könnyű sóhajjal Lysis. »Áldás veled, szép menyasszony 1 Találkozunk az ünnepségen. Add a kezed bucsuzóral« Tétova mozanattal nyújtja kezét a lány Leontes megfogja és mélyen lehajolva, homlokát ráhajtja. Milyen forró az arca 1 Gyorsan visszahúzza kezét a leány, de szeme rátapad a férfira, és csak lassan, lassan fordult el. — Nehezen indul meg. Már jó messze haladt, mikor visszapi* lant. Leontes még ott áll és utána bámult. Keze a kebelében, mintha szive hangos szavát csi- titaná! A két tekintet egybeforr egy pillanatra és nehéz sóhajjal fordul el mindakettő . . . »Áldás veled ... 1« * * * »Üdvöz légy, idegen,« hangzik minden felől, hogy Leontes a templomba lép. A sárgaköntösü papok fejet hajtva, nyájas kézintéssel köszöntik a fiatal embert. Mindenütt arany, Mylitta kedvencz férne, vagy az aranyszínű, aranyfényü selymek, virágok vánkosok, térítők. Buja, pompás sárgák a legforróbb érzékiség sötét narancsszinétől a hideg, kegyetlen fagyos citromsárgáig. Illatozó virágok hullatják fonnyádó leveleiket, melyeket a sárga khiton- ba öltözött ifjú papok apró kosarakba szednek. Mindegyik sárga ruhán vereslő pethyer, kisebbek, nagyobbak, képezik a díszt. Az istennő aranyszinén a véráldozat piros foltja gyanánt viselik ezt. Az idegent meg nem állítja, senki fel nem tartja, járhat-kelhet szabadon. Csak, ha leül: szólítják meg. Ernyedten bocsátkozik le a fal mellett heverő párnák egyikére és várja, mikor kezdenek vele törődni. Jönnek-mennek a lányok, papok, látogatók ; minden vendég hoz valamit Mylittának. Apró dobozokat, kenyeret, ékszert, a legtöbben virágot vagy mézet. Állandóan hüs levegő van a templomban, a magas ablakok dúsan függönyözve bágyasztó félhomály uralkodik. Egy-egy szerelmespár a keskeny fülkében álló istennő-szobor előtt mutatja be szerelem-áldozatát; csókcsattanás, halk sikolyok, buja sóhajok szakadnak bele a csendbe-, melynek csak éppen annyi nesze van, hogy lüktetni érzi az ember az életet. Papnők a vendégek kedvéért kis mécseseket gyújtanak, amelyek mámoritó illatot terjesztenek a peniravirág olajának égése adja ezt az érzékingerlő, idegzavaró illatot. Végre az ifjú vándorhoz lép egy kis korsóval kezében az egyik karcsú leány. Két ujját az edénybe mártja és az idegen ajkát és szemét mézzel keni be. »Légy üdvöz!« szól hozzá térdet hajtva és gödrös áiacskáját csókra nyújtja. »Vezess a főpaphoz« mond Leontes az üdvözlő csók után. Keskeny folyosónn át a főpap fülkéjébe jutnak. A folyosó mindkét oldalán kicsi benyílókban párok tartózkodnak. A szemérmesebbek a függönyt is összehúzzák, de a legtöbb helyen nyíltan szeretkeznek. A főpap barátságos tekintetű, fehér kezű magas ember és szívesen fogadja vendégét. Üléssel kínálja. Leontes átadja barátjának, Mioktosz- nak ajándékát. Elmondja, hogy miért jött. A főpap kikérdezi mint egy orvos. Nem voltak-e soha indulatai, melyeket elfojtott? Mert ezért Mylitta nem bocsát meg soha . . . »Nem, nem, sohasem éreztem semmi gerje- delmet!« Itt hirtelen eszébe jut a viz partján imádkozó hajlékony ifjú leány. Megfájul a szive. Nem érzette-e sem nő, sem főrfi iránt, érte égő vágyat? Mert ez eltagadni egy a hazugsággal. »Nem, nem, sohasem hazudtam!« Lángoló pir borítja az arcát. Nem tud-e valakit, akit szerelmében megbántott, aki talán megátkozta? . . . Mert akkor nem gyógyul meg. »Nem, soha nem vétkeztem 1« »Jól van, fiam I Légy üdvöz otthonodban, melyből gyógyultan fogsz távozni I Végy egy pár galambot, szerezz sok sárga virágot, égés pe- niraolajat. Ma nálunk nagy ünnepály leszen. Kilenc ifjú leány megyen férjhez holnap. A mai nap May- littáé. — köszöntőm őt! Mint ma érkezett uj pap, választhatsz közöttük, melyikkel óhajtasz áldozni neki, a leányvirág áldozata elengedhetetlen!« Leontes kábultan, zugó agygyal támolygott ki a főpap szobájából. Választhat . . .! Hátha . . . l.yseis . . .? Gondolni sem mert rá! Előzetes áldozat után, megfürödvq, kipihenve, ment a többiekkel a csarnok elé, várni az áldozó szüzeket . . . »Mylitta, szerelemnek anyja, minden szív látója, minden vágy tudója ... segíts! Gyöngyöket áldozok, éretted meghalok, add, hogy . . . oh, nem is merem kérni!« . . . * • * *
