Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-25 / 47. szám
TÁRSADALMI HETILAP. N MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. H november hé 25. • II. évi. 47. (76.) szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre — — — — — — — 8 koronaFélévre — — — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre 5 korona. ----— Egy szám ára 20 fillér. ---Fe lelős szerkesztő: Dr. VIZS01Y1 MÁNÓ. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. A sajtóról;) Nagy Zoltán kir. törv. biró. Az igazságügyi szervezet nódositásá- ról szóló törvényszervezet 27 §-ának rendelkezése kapcsán, amely azt foglalja magában, hogy hírlapi közleményekben sem a nyomozat, sem a vizsgálat, sem a vádtanács határozatai szabadságvesztés büntető terhe mellett nem közölhetők, csupán a nyilvános főtárgyalás adatai és maga az ítélet tehető közzé sajtő-utjin — sok szó esik manapság. Állandóan foglalkoztatja a szak- és napisajtót, sőt e napokban az újságírók egyesülete is küldöttségileg járult az igazságügyminiszter elé, hogy megnyugtató, illetékes magyarázatot nyerjen a tervezet ezen rendelkezéséről. *) E aikk végső konkltiziója ne-.n egyezik lapunk véleményével. hogy egyé;) elvi sze npontokat ne is említsünk, éppen u sejtó szabadságát és az egyéni becsületet féltjük a sajtóreform azon tervezett intézkedésétől, amely bizonyos dolgok közlését a sajtónak eltiltja, de ugyanakkor a hatóságnak megengedi. A sajtó utján meghurcolt becsületek helyébe tehát a hatóságilag meghurcolt becsület fog lépni, ami niég jobban kompromittál, még súlyosabban prejudikál, kitűnő • szköxe a korrupciónak — és hiányzani fog, teljesen lehetetlenné lesz a nyilvinyos ellenőrzés. — A szerk. Nem adathalmaz és vitaanyag szaporítás jellegével bir részemről az alkalomszerű hozzászólás, hanem egy uj nézőpont az, a mely a megszólalásra késztet azért, mert ezt a nézetet és felfogást csak odavetve vagy egyáltalán nem hallottam abban a vitában, a mely a tervezet idézett szakasza folytán megindult és még egyre tart. Az 1848-évi sajtótörvény 14 §-a. szó- szerint igy szól: »ki az: országgyűlés, a törvényhatóságok, mindenféle törvényszékek és törvény által alkotott egyéb testületek iratait és azok nyilvános üléseit hir szellemében és igazán közli, ellene a közlőitek tartalma miatt kereset nem indit- tathatik.* Ez a kijelentés ugynazon törvény nem — első §-ában lefektetett és ma már nemcsak széliében használt, hanem mindenkor alkalmasok azon dogmáiról, hogy »gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti« — képezik a közszabadság eminens jogainak azt a kiváló biztosítékát, amely nélkül kultur- képes ne tizet el nem lehet. A szabadság, melynek helyes értelme, a kulturális és erkölcsi haszon, az jut befejezésre a sajtó- törvény idézett szakaszaiban. Lassale már 40 esztendővel ezelőtt megmondta, hogy zsurnalisztika kulturfej- lesztö és propagandát csináló eszközéből kapitalista vállalkozás lett. Minden okfejtés, magyarázat nélkül feltétlenül elfogadható ennek a megállapításnak helyessége. Üzleti vállalatok a sajtó orgánumok és üzleti érdekek a lapalapitások . Vállalkozó és szegődött munkás, ez a két fél szerepelt abban a viszonylatban, mikor a gondolatot termelő vagy bérbe adta erejét, képességét és a vállalkozó, legtöbbször a lap kiadója megfizette azt. Ebből a viszonyból következett azután, hogy a sajtó munkásai igen gyakran fizetett eszközei voltak csak a lapvállalkozó érdekeinek és ez a viszony a magyarázata annak, hogy a sajtó eltért eredeti hivatásától és üzleti magánérdek tultengése folytán alkalmazkodni volt kénytelen a szellemi munkás a munkaadó utasításához. A hírlapíró nem azt és úgy irta meg, amint valami a lelkében megfo- gamzott, hanem úgy, a mint azt a kiadó sikere megkívánta. Emellett az a körülmény, Haldoklás. Az eső úgy suhogott végig az aszfaltozott fasoron, mintha számtalan ezüstostor vagdalta volna. Soha szomorúbbak nem voltunk, mint akkor. Sem én, sem az apáin. Meggörnyedten bandukoltunk a pályaudvarra. Elutaztunk a hisztérikus asszonyt vigasztalni, akit napokkal előbb hazaküld- tünk, mert nagybátyám, a haldokló nem tűrte maga mellett. Pedig a felesége volt. Nem hü, nem kedves, csak tűrt felesége. A szemeivel szeretettel simogatott bennünket, ha megszólalt jó indulattal beszélt. Finom és ölelő volt minden szava. Gnol- ler ember volt, nem engedte, hogy érezzük végső kínlódásai rettenetességét. A lábai alatt melegvizes üvegek voltak, azokat simogatta a fagyos talpával. Mintha onnan sugárzott volna egy kis fagyos élet a meggyötört testébe. A feleségére rá se nézett. Mi, akik körülállták, megértettük. A haldokló szuverén jogát gyakorolta. Utolsó óráiban azokkal beszélt, akik tieki tetszettek és nem azokkal akik egész életén át keserítették, akiket csak megtűrt, akiknek jelenléte mindenkor üldözte, de soha sem mondta. A hisztérikus és kellemetlen asszonyt végre eltávolították. Hazaküldtük. Még egyszer találkoztunk az életben. A szanatórium folyósólyán, ahol elbujtattuk, mert élete bűneinek lerovásáért vezekelni akart. Elbujtattuk egy sarokba, hogy onnan lássa még egyszer a nagy beteget, akit az emeletre vittek, hogy a végső, reménytelen operációt végezzék rajta. A nagybátyám meglátta a rejtett sarokban. A nagybeteget két szolga vitte hordágyon. Ott feküdt pihegve, alig élve. Életében gavallér volt, szép, virtusos magyar. Félhalálában sem tudott az életmódjával szakítani. Csufolódotí és gáláns kalandokat emlegetett. Közben azonban a folyosón elborult az arca és súgva mondta nekem: — Ott van, ott van. . . . Amikor azonban elkanyarodtunk a folyosón, gyászos rettegő menetben, visszatért a jókedve és azt mondta, hogy a doktor urak jöjjenek el ő hozzá jó bort inni, mert amit ők a betegnek adnak, azt tulajdonképen az ő házában a kocsisoknak sem igen mernék odaadni. Aztán odafönt vagdaltak rajta az orvosok, majd megin be varrták. Akkor ébreszlgetni kezdték. Ezenközben p edig a feketekabátos professzor kijött hozzánk. Valami nagyon fönségeset láttam az arcán. Azt, hogy ez az ember most belenézett egy embertársának a belső szervezetébe és mindent tud. Tudja, még él-e, nem-e? Ennek az embernek a szava most mindent jelent. Ez az ember az igazi Haruspex, mert tud a belekből jósolni. Élet és halál fölött dönt abból, amit látott. Úgy szólt hozzánk, mint egy arkangyal a kisdedekhez. Régi bibliai képeken láttam ilyen szerető arcot, ilyen vigasztaló, altató, keblére ölelő arcot, mint azé az emberé volt. A kezében profán szivart pörgetett, de úgy éreztem két szép, sima keskeny kezét a fejünk fölé terpesztette, mintha megakart volna áldani bennünket. Óh én soha ilyen szent napot nem láttam. Úgy mondta meg nekünk, hogy kedvesünk meg fog halni, hogy szerettem volna neki kezet csókolni. Áldott ember volt. Elköszöntünk tőle és kimentünk az utcára, amelyet az ezüstostorhoz hasonlatos esőszálak pas- koltak. A villanyfény a fejünkre esett és az aszfalton megnagyobbodva mutatta nekünk keservesen siró, lézengő, szomorú árnyékunkat. Paskol- tunk a gémberedett lábainkkal a vízben és nem beszéltünk. Aztán vonatra ültünk, hogy megvigyük a szomorú hirt a gonoszságában megbetegedett asszonynak, Megmondjuk neki, hogy meghal az ura. És ő megértse: az utolsó akarata az volt, hogy téged ne lásson. A vonaton sem szóltunk egymáshoz. Úgy fél ilyenkor az egyik fájdalommal teli szív a másiktól, mint ha a maga halott szent és tiszta lelke meredne rá csodálkozó, becsületes szemekkel. Nem szabad ilyenkor szót kiejteni, mert úgy érzi az ember, mintha minden szóval a halott álmát zavarná. A halott tulajdonképen még nem is volt halott a mi tudatunkban. De éreztük, hogy a sok magasztos pillanat egyikében, amit mi itt áhitatosan hallgattunk, kilehelte lelkét. Hazaértünk és megmondtuk a haldokló feleségének, hogy vegyen fekete selymet, szabassa ki, varassa meg, vegye föl, mire fölöltözik itthon lesz a ravatal. Aztán visszamentünk. Megkönnyebbülve, élénken, mint egy lelki tusa után. A vonaton már köznapi dolgokról beszéltünk. Biztosan, elszántan, hogy a kedves nélkül kell ezentúl élnünk. Az álmát, a halott magasztos álmát nem lehet olyankor zavarni már, amikor a test kihűlt. Ilyenkor hatalmas dicsőségesen uralkodó már a halott. Az élőkre, hideg, kisimult arccal tekint. Márványos arca mögött még az álmot sem érzi az álom. Csak amig a halál nyomai, a szenvedések ráncai, a voLapunk mai számához fél iv melléklet van csatolva.
