Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-23 / 38. szám
■oldal. MÁTÉ S Z A L K A 38. (77.) szám ■ o lenek. Ezt szomorúan tapasztalta mindenki, | aki a gimnáziumokból lépve ki az életbe, azt vette észre, hogy a gimnázium nemhogy szárnyakat adott volna, hanem felesleges ballasztekat rakott a lábára, amiket még ie kell magáról rúgnia, hogyha tovább akar haladni. A tanítóképzés színvonalának emelését úgy kell képzelni, hogy ez a képzés azoknak az ifjaknak, akik erre a pályára lépnek, több képességet és fegyvert adjon a tanítói hivatások teljesítésére. Ati i szüksége van azonban a tanítónak cosinus ; alfára és a tangens bettára, miszüksége van a holt latin szavakra? Mire való volna bevinni a, hires mandarinképzést a a tanítóság közé, kék gombbal jutalmazni azt, aki ezer a tömeg előtt érthetetlen szót tud, piros gombbal azt, aki kétezret és pávatollal azt, aki ötezret tanult be? Tanítsák meg ehelyett a tanítót az orvosi, a jogi s egyébb praktikus tudományok elemére, hogy tanácsadója vezére legyen a népnek akkor is, amikor ez az iskola padjaiból kikerült. A párbaj és büntet. Az osztrák büntetőtörvény módosításának a | tervezete az, amely komoly szigorúsággal intézi a párbaj büntetését. A tervezet a párbajt a test •épsége s az élet ellen irányuló szándékos cselekedetnek minősíti és szigorúbban bünteti, másfelől azonban, a becsületsértésről és a rágalmazásról szóló részben energikusabban intézkedik a becsület védelméről is. Tehát nemcsak a sértés megtorlásának lovagias módját nehezíti meg, hanem magát a sértést is, ami az előbbi intézkedésnek szükséges kiegészítése. A párbaj büntetését a föltételei szerint szabja meg a törvény. Minél súlyosabbak a föltételek, tehát minél nagyobb a testi épség és az élet kockáztatása, annál keményebb a büntetés is. Enyhébb feltételű párbaj büntetése két héttől két évig terjedő fogság, harcképtclenségig vívott párbajnál négy héttől három évig terjedő fogság és, ha a föltételek olyanok, hogy az egyik félnek minden valósziniiség szerint el kell esnie, akkor a büntetés fél évtől öt évig terjedhető fogság. Minden esetben pézbüntetést is róhat ki a törvény s .az húszezer koronáig terjedhet. A párbajra való kihívást is elég szigorúan bünteti a törvény : a szabadságvesztés egy héttől egy évig terjedhet, a pénzbüntetés pedig tízezer koronáig. A komoly és becsületes szigorúságnak, amely ennek a párbajt büntetendő tervezetnek eredendő tartalma, nyilvánvaló a tendenciája: kényszer arra, hogy egyedül az illetékes forum, a bíróság előtt j kerestessék elégtétel a becsületen esett sérelem dolgában, ne pedig technikai, vagy gymnastikai j ügyesség utján megavasosodott tradíciók szerint. : Az igazságtalanságot nem is tekintve, ami fizikai ; ügyességtől teszi függővé az elégtétel vevését és ! adását, egyszerűen hazugság, hogy elégtétel vehető j vagy adható fegyveres utón. Ott van ennek a hazugságnak középpontja, hogy nem általános alkalmazás a fegyveres elégtétel vevésénsk és adásának a módja, hanem »társadalmi pozíciók« szabályozzák. Ha egy kereskedő segéd megsért például egy országgyűlési képviselő urat, a kereskedő segédet birdság elé állítják. A kereskedősegéd sértése »nem olyan« sértés mint, például egy ügyvédé. Miért nem olyan ? Erre csak szofizmával vagy hazugsággal lehet felelni, igaz választ azonban egyáltalában nem lehet adni e kérdésre. Ebben az esetben úgy alakul a.j mondás hogy si duo faciunt idem, non est idem. Aminthogy ha nem mindegy volna valakit például le- gazembereznek, mintha akármilyen kegyelmes u r kegyeskedett volna elkövetni. Tovább is e példa mellett maradva, elérhetünk a humorig is. Oda, hogy amikor a lenézett kereskedő- segédet bíróság elé állítja valamelyik nagyságos | ur: akkor cselekszik a törvénv szerint, tehát akkor j vehet es adhat igazi elégtételt. Mi a humor, ha ez nem az? Az ausztriai büntető törvény tervezete annak véli a párbajt, amicsoda: az emberi test épsége és az ember élete ellen irányuló szándékos cseleke- 1 detnelc. Ez a mód az egyetlen, amely komoly é3 ' becsületes védelemét ad a becsületen esett sérelmen. Próbáljunk naivak lenni és igy igazat adni, j hogy éppenséggel nem reparálta meg a becsületén j esett megbántást, aki végig vág az ellenfele koponyáján : ellenben nyilvános elégtételt kapott, ha a biróság mondja ki az Ítéletet. Aki nem igy gondolkozik, törvénnyel kell kényszeriteni, hogy igy j gondolkodjék. Törvény, az használ, nem pedig a párbajellenes liga-játékosdi. (.-) ; Felkérjük azon tisztelt előfizetőinket, kik előfizetési dijakkal még hátralékban vannak, ! szíveskedjenek előfizetési dijakat a kiadólii- vatal ciméie mielőbb beküldeni. gyogó hit, mennyi szépség vész el csak azért, mert az ember közzé kerül. Milyen szépeket tud gondolni az ember. És mennyire nem tudja tetteiben követni gondolatait. Milyen szép minden, mig va- valóra nem válik. Az lesz a legnagyobb tökéletesség, mikor a tett és a gondolat teljesen harmó- nikusak lesznek, — Kedves barátom, maga egy kicsit pátétikus. — Mi is a csúcsról indultunk el. — De onnan csak lefelé visz az ut. — Igaza van és mi a völgybe értünk. De én visszasírom mégis. •— Régen történt. Volt egy leánykám. Szőke volt, mint a nap aranya és fehér, mint a hold ezüstje. Másé lett. Akkor gyűlölten, ma imádom érte. Ma tudom, hogy senki se szeretett úgy engem mint ő. Mikor legragyogóbban láttam, akkor hagyott el. És nekem megmaradt minden álmom tisz- ,án, fehéren. Senki sem szeretett úgy engem, mint ő. — Miyen különös helyzet. Ezt mind maga mondta el nekem. Miért foglalta szavakba ezeket a gondolatokat, miért ? Mert fél ugy-e, hogy én fogom elmondani. Hja, aki a határokon túl merészkedik, az bűnhődik, bűnhődik keservesen. — És mi átléptük azokat a . . . — Ne mondja tovább. Volna lelke kimondani ? Hát maga még nem tudja, hogy vannak éjszakák, amelyekre sohasem kellene felvirradni, hogy vannak szavak, amelyeknek ki kellene veszniük az emberek emlékezetéből. •— Mi elindultunk együtt. Elindultunk és mentünk, mentünk mint két álmodó ember. El voltunk kábulva saját szavaink zenéjétől, meg voltunk It iasodva egymás Szemétől. És igy haladtunk virá- j gok közt, rózsák közt, illatok közt, magunkhoz térve vettük észre, hogy eltévedtünk, a cipőnk sáros volt, — Ne kínozzuk egymást, Miért ezt mind elmondani. Nem jobb volna-e most szép nyugodtan megfordulni és menni. Egyik jobbra, a másik balra. Hisz mi nem fogunk tudni tovább együt maradni. Mi szeretni akartunk ugy-e barátom? — Borzasztó sorsuk van azoknak, akik mérlegelni tudják minden tettüket, akik tudatában vannak mindig cselekedeteik horderejűnek! — Mennyi szó, mennyi hiábavaló szó. . . . Elhallgattak. Ültek lenn a völgyben. Fönn az ég szélére ért és már kihunyóban volt a nap. Zöld, vörös, narancssárga és lila sugaraik egybefolytak a szürkeségbe amely a völgyből fölfele vonult. A hegyek sötét körvoalai még hatalmasan rajzolódtak szemben vélük, de hátuk mögött már egybefolyt minden. Tőlük jobbra pásztortüz lobogott. Lángja föl-fölcsapott még, de már elégőben voltak az összeszedett, száraz ágak. A pásztorfiu, aki meggyujtotta másféle terelte már nyáját. A magányosan maradt tűz pedig lassan emésztette el a rőzsecsomót. Odafönn lobogott még egyet-egyet az örök tűz. Ök pedig álltak lenn a völgyben és néztek, nézték a lángok ellobogását. A szürkeség a völgyből már elborította ókét. A hegyek előttök kezdtek elszélesedni, elmosódni. Csak nézték, szomorúan, hogy lobban föl utoljára a rőzsecsomó és aztán szürke, hosszú füstoszlop húzódik fölfelé a hunyd parazsakból és rátelepszik lassan fűre, fára, hegyre, földre és az ő mellükre. Kondoros Qáspár. H ÍREK „város“. Emelkedünk szörnyen, nagyon, Épül a sok szép „palota“, De a rossz járda csak marad, Meg a sok eső-pocsolya. Rendőreink vannak végre, — Mindmegannyi hetyke legény —• De ha kell: egyet sem látunk, Ki ind ja, hol alszik szegény?! Nálunk -minden utca: „korul“, Egy nagy girbe-gurbaság, .S villany jénybe csak úgy úszhat, fia nincsen „teli“ holdvilág. Ki meg házában szerelné, Hogy drága villany égne már: Befolyásos „nagy ur“ legyen Vagy protezsdlja a — király! Az lit ok, piszok, por, szemét A nagy utcák dísze, fényé. Egy par „fehér“ utcaseprő Meg az öntözés ránk férne . . . ,S a „nagyvárosi“ utcáknak, Mi az, mi ad igazi bájt!? Hát az a kedves kis nóta, Hogy: „Nadályt vegyenek, nadályt!!“ Cyrano. — Levél a szerkesztőhöz. Vettük a következő levelet: Igen tisztelt Szerkesztőség! Becses lapjuk f. hó 9-iki számában „Egy kis helyreigazítás“ címen „kipellengéreztek“ azért, mert a képviselő-testület legutóbbi gyűlésén, melynek napirendjébe a telefon-ügy is fel volt véve, en is „távol- létemmel tündököltem“. Ezt a kipellengé- rezest a többi távollevőkkel szemben nagyon helyesnek, magammal szemben azonban igazságtalannak tartom. Igazolhatja az elöljáróság, hogy a képviselő-testületnek (szerénytelenség nélkül mondva) legpontosabb tagja vagyok, mert alig volt olyan ülése a képviselő-testületnek, melyen meg ne jelentem volna. Azon kevesek köze számítom magamat, kik közjogi megbízatásaikat komolyan veszik. A legutóbbi gyűlésen azért nem jelenhettem meg, mert aznap délután kedves vendégeim voltak. Olyan kedves vendegek, akiket igazán nem lehetett magukra hagyni. Bejelentettem e körülményt Rohay főjegyző urnák és arra kértem, hogy ha a gyűlés a teleíonkol- csön tárgyalásához törvényben előirt (2/3 rész) határozatképes számban együtt lesz, küldjön át értem és vendégeimet otthagyva át fogok menni az ügy előadására. Rohay nem küldött értein, mert a gyűlés nem volt határozatképes. Ennek pedig igazán nem vagyok oka, A legközelebbi gyűlés valószínűleg ismét határozatképtelen lesz (igy volt ez mindig, a mikor községi kölcsön tárgyalása volt napirenden) s igy csak az e tárgyban meghívandó harmadik gyűlés fog határozni a telefonkölcsön tárgyában. Az igazság érdekében kérem eme fel- világosító nyilatkozatom közlését. Mátészalka, 1910. szept. 12. Teljes tisztelettel Dr. Fuchs Jenő. A legnagyobb készs-éggel adtunk helyt a dr. Fuchs Jenő fenti levelének. És pedig nemcsak a sajtó-morál értelmében, de annál is inkább, mert a fenti levéllel maga dr. Fuchs Jenő tanúsítja, hogy igazságunk volt, amikor azt irtuk, hogy a kérdéses közgyűlésen neki jelen kellett volna lennie. Nem vagyunk detektívek, hogy magándolgok után kutassunk s igy nem ismerhettük a képviselő-testületi tag ur távolmaradásának okait. Mi csak azt láttuk, hogy — bár ott kellene lennie —
