Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-16 / 37. szám
Mátészalka, 1910. II. M 37. (76.) szám. szeptember hé 16. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. i-T-.wrfT.-y. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egész évre — — — — — — — 8 korona. Felévre — »— — — — — — 4 korona. Negyedévre — — — — — — — 2 korona. Tanítóknak és községi közegeknek egész évre ö korona. ---*“■“ Egy szám ára 20 fillér. —--Fe lelős szerkesztő: Dr. VIZSOLYI MANÓ. SZF.RKESZTŐSÉa ÉS KIADÓHIVATAL: WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. Béke! Minden kulturtörekvés erkölcsi szellemével ellenkezik a barbárság bármely formájának megtörése, még jobban persze: barbár eszmék vagy intézmények erőszakos fenntartása. Ezért megostromolandó és megsemmisítendő az erőszak eszméjét megtestesítő, a társadalmi jog egyszerű fogalmát meghamisító és összezavaró mi- litarizmus intézménye. A sok ellentmondás közt, melyet a haladó kultúra megismerései és a hagyomány ápolására való törekvés kényszerit ránk: centrális szerepet visz a háború és a béke eszméjének ellentmondása. A mig egyrészt erkölcsi és tudományos belátásunk a háborút elitélteti velünk, addig jogérzékünket mesterségesen úgy meg tudják nyomorítani, hogy türjük, sőt elismerjük a céljait szolgáló berendezéseket és intézményeket. Ezt az ellentmondást keserűen érzi minden kulturmozgalom, amely a társada- —----r**~------------:-----=-------• ■■ Eg y könyraoly naplójegyzetei. Irta: Radvány Eraö. (2.) márc. 8. Ma nem láttam. márc. 9. Semmi, még mindig semmi! márc. 12. Tegnap régre, végre 1 Hogyan írjam le ? Hol kezdjem ? Láttam, beszéltem vele . . . enyém volt .... egészen az enyém ! Egész nap azon a környéken járkáltam, a hol először pillantottam meg. Esteféle végre mikor már eluntam a várakozást és haza akartam menni, jött. Már messziről megismertem a járásáról. Megint éreztem a fejemben azt a szúrást, de összeszoritottam a fogaimat és minden erőmmel csak arra gondoltam: itt van, végre újra láthatom. Megint rámnézett az álomtekintetével. Mintha tüzes lávafolyam ömlött volna végig a testemen. . . . Követtem. Még ment nehány lépést, aztán megállt egy kirakat előtt, és visszanézett rám. Egyenesen feléje mentem és — nem tudom, honnan merítettem annyi bátorságot — megszólítottam. Kérdeztem, hogy hívják és hogy hol lakik ? A nevét nem mondta meg csak az utcát mondta, amelyben lakik. Ott még soha lom erkölcsi és gazdasági emelésére törekszik. Megérzi elsősorban, mert ellenfele a gazdasági erő akkora részének ura, hogy minden más törekvés elöl elvonja a szükséges anyagi eszközöket, másrészt pedig ez az ellenfél rettenetes szellemi infekciót terjeszt. Panaszkodunk az emberek egoizmusáról, erőszakosságáról, rosszhiszeműségéről. Fájlaljuk embertársaink jogainak nyilvánvaló eltiprását. Tanítjuk a felebaráti szeretet törvényét a vallás és az állam tanai szerint. Ne ölj 1 parancsoljuk. S aztán ifjúsága virágában, pályája kezdetén kiragadják a fiatalembert életének megalapozásából, hogy évekig mást se :anuljon, mint ölni: rendszeresen, biztosan, pontosan. Szeresd felebarátodat, mint te magadat, szól a legfelsőbb erkölcsi törvény. De jaj annak a katonának, akinek gyilkolást parancsoló vezényszó idejében eszébe jutna e szelíd szózat. Amint a háború szele végigsuhan az sem voltam. Belékaroltam, amin nem is csodálkozott és elindultunk. Mikor a lakáshoz értünk, előre ment és egy tágas szobába vezetett, aztán néhány percig magamra hagyott. A szobában minden zöld szinü volt, a függöny, a szőnyegek még a iámpaernyó is. Nem tudom hogyan, eszembe jutott egy skót mese : egy emberről, akit egy tündér a cseppkőbarlanglakásába csábított, ott tartotta száz évig meg egy napig és mikor végre kiszabadult az első emberi szótól porrá omlott. Na szépen vagyunk, gondoltam magamban, íneg- háborodtam, hogy ezt a csinos utcalányt tündérnek nézem. De a másik pillanatban már nem gondoltam semmire, mert bejött, egyenesen hozzám lépett és erősen szájon csókolt. Nem, nem csókolt, harapott. Másra már nem is emlékszem, csak erre a marásra. Nem is tudom, hogyan kerültem haza, szédült a fejem, fájt minden porcikám, de nyugodtnak éreztem magam, majdnem boldognak, erősnek és minden ember felett állónak. Tizenkét órát aludtam egy huzamban és most úgy fáj a fejem, feszül benne minden idegszál, sajog és zakatol. Mi lesz belőlem? ... nuírc. 13. Este már nem birtain ki tovább. Vágytam utána. Mint a hogy vágyunk valami után, amit nem fogunk soha elérni, mint ahogy vágyakozunk országon, tüstént miliárdok állanak rendelkezésre. Kulturcélokra soha sincsen pénz, hacsak a perselyekben gyűlő filléreket nem tekintjük annak. Hiába utaiunk arra a 80000 emberre, kiket évenkint a tuberkulózis pusztít el hazánkban. Megmentésükre, további nemzedékek sorvadásának megelőzésére »nincsen pénz*. Százezrekre megy hazánk analfabétáinak száma. A kormány kénytelen elismerni, hogy pénz hiányában nem tud szervezni annyi iskolát, amennyi e szörnyű baj kiirtására kellene. Van egy gyönyörűségesen megalapozott gyermékvédelmi intézményünk. Tudjuk, hogy tetözetlen, mert csak 15 éves koráig védi a gyermekeket, hogy sok más hibája és hiánya van, amely mind könnyen javítható és pótolható. De nincsen pénz. Látjuk népünk fizikai sorvadását, tudjuk, hogy a munkával túlterhelt anyák védelme a faj regenerációját jelentené, — de a védelem pénzbe kerül. A betegeink, az aggok, a túlterheltek: legnagyobb kinjaink Őrjöngéseiben a csendes halál után. Lihegtem utána. Elrohantam hozzá. Otthon volt. Az ábrázatom nagyon fel lehetett dúlva, mert ijedten nézett rám és gyorgan leültetett. Aztán hozott egy pohár vizet és végigsimitott a kezével forrd, lázas homlokomon. Egyszerre elmúlt a fejfájásom, behunytam a szememet. Eszembe jutott a tavaszi szellő. Mégis csak más az asszony- kéz simogatása. Aztán beszélni kezdett hozzám. Halkan beszélt, kissé rekedten. Még sohasem hallottam igy beszélni. Minden szónak, még a legközönségesebbnek is, más volt a karaktere, mint a többi embernél. Szivárványszínű volt minden szó, de az egyikben több volt a bánatos ibolya- szin, a másikban pedig több az ujjongd kék. Szimfóniákat hallottam. Csukott szemmel fürödtem a szinorgiákban. Nem tudom, mennyi ideig hallgattam ezeket a különös, tompacsengésü szavakat. Valószínűleg csak pillanatok múltak el, de ezekben a pillanatokban hosszú évek bánatai és örömei, kínlódásai és felujjongásai vonultak el csukott szempilláim előtt. Azt hitte, alszom és elhallgatott. Ekkor én kezdtem beszélni. Azt mondtam neki, hogy szeretem, hogy nem tudok nélküle élni és hogy, jöjjön hozzám feleségül. Csodálkozna meredt rám, azt felelte, hogy ne beszéljek ilyen bolondságokat és leült velem szembe a kerevetre. Ékszerek, órák, arany akarni ajándéktárgyak legolcsóbban elsőrangú ékszerésznél NYÍREGYHÁZA, VÁROSHÁZ-ÚTCZA 3. SZÁM Lapunk mai számához negyed iv melléklet van csatolva.
