Mátészalka, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-12 / 32. szám
2. ólául. M ÁTÉSZALKA forgalomtorlódásűknál érvényesülhetnek, mint haszttothozó befektetések. Vegye ót végre az állam a legnagyobb magyar hajózási vállalatot állami üzembe, hozza azt szerves kapcsolatba a vasúttal oly formán, hogy direkt kombinált tarifákat létesít vasút és hajózás között, amire igen kis terjedelemben már ma is van példa. Ha ez megtörtént, ha az állam kezében ksz a hatalom arra, hogy a forgalmat esetröl-esetre saját legjobb belátása és adott gazdasági érdekeknek megfelelően szabadon irányíthassa, nem lesz többé panasz a kocsihíány miatt. Aknamunka Mátészalka és a mátészalkai járás ellen. (E) Lapunk múlt heti számában megjelent ilyen cimü cikkünk mindenfelé élénk feltűnést keltett. Ezen cikkünkben foglalkoztunk azokkal a „kijárások“-kal, melyeket a belügyminisztériumban folytattak azon célból, hogy hat községet a mi járásunktól elcsatolva a nyírbátori járásba, melynek kevés községe van, bekebelezzenek. Ha még egy-két községről lett volna szó, nem háborodtunk volna fel annyira. De amikor tudjuk, hogy a közeli városok vasutaikkal amúgy is megcsonkították kereskedelmünket és mindenfelől el-elcsiptek tőlünk egy néhány községet, annak forgalmát, vevőkörét, akkor tudjuk azt is, hogy hat községnek teljes átkebelezése képes lett volna arra, hogy városunkon, annak iparán és kereskedelmén végzetes sebet ejtsen. A szabolcsiak még az ősszel fordultak Szatniárvármegye törvényhatóságához hasonló kérelemmel, de miután kérelmükkel elutasittattak, most felebbezéssel fordultak a belügyminisztérium elé. E hó elején pedig már elterjedt a hir, hogy a szabolcsmegyei képviselők közbenjárása a legszebb reményekkel kecsegteti a nyírbátoriakat. Sőt ilyenforma hírek a bpesti lapokba is a legkomolyabban bekerültek. Kötelességünknek tartottuk hát, hogy járásunk és községünk figyelmét azon ellenünk irányult nagyobb szabású akcióra felhívjuk. Múlt heti számunkban éles hangon pertraktáltuk ezt a dolgot és felhívtuk különösen Csaba Adorján szatmármegyei, főispán figyelmét arra, hogy járásunk érdekét védelmezze meg és ha vannak ilyen „kijárások“ vagy ellenünk szóló Ígéretek, azokat hiúsítsa meg. Most pedig örömmel regisztráljuk a tényt, hogy, mint Nagykárolyból értesítenek benünket, hétfőn leérkezett a belügyminisztérium leirata a vármegyéhez, mely szerint a szabolcsiak, illetve a nyírbátoriak kérelmét a hat község átkebelezését illetőleg végérvényesen elutasította. Szálkái Sándor orsz. gyűlési képviselőnk is interveniált az ügyben, a tegnapi vármegyei közgyűlésen interpellálni is akart, mire azonban a kedvező elintézés folytán szükség nem volt. Ezzel az ügyet részünkről befejezettnek tekintjük, az ügyet előzményeiben most már nem bolygatjuk, mert bennünket nem személyes motívumok, hanem a közérdek vezetett cikkünk megírásában. Nyírbátor községének pedig ezennel békejobbot nyújtunk. . . . HÍREK — FELHÍVÁS I Felkérjük azon t. előfizetőinket, kik előfizetési dijaikkal még hátralékban vannak, szíveskedjenek előfizetési dijaikat kiadóhivatalunk címére mielőbb beküldeni. 32. (Ti.) Sióm.. Sokalis sírófák. Van termésünk, nincs forgalmunk, most mindig [ez járja, Sok a krumplink, áhítozunk k eményitö-gyárra. Ifjú férj szól: — Ti bolondok, tervezzetek másat. Ha már gyár kell, gründoljatok — gyerek[kocsigyárat. A múlt héten tüzeset volt, égett a sok szalma, KI ott nem volt, tűzoltásról nincs annak fogalma; Fecskendő volt, tűzoltó volt s a láng vígan lobogott, Szívás helyett a szívócső — kedélyesen szuszogott. Meghívó megy: — Tisztelettel tudatja az ifjúság Húszadikán lesz a nyári, — és zártkörű mulatság, Általam is „elmenve lesz“ s várom azt a dógot, Hogyan adnak többen elő egy kis mo[noiógot? „Lesz még cigány lakodalom“, azt mondja a nóta. Van itt cigány-verekedés, látom hetek óta, Szép monduros rendőr-sereg, valamit kell tenni, MéF mer’ röndnek — csak egy kicsit — még [is muszály lenni. FLORID OR. — Hogyan is volt régen? . . . Egyik munkatársunknak jutott birtokába az 1861.-ben Pompéry János szerkesztésében, Pesten megjelent »Magyarország« cimü napi lap egy évfolyama s abból ollóztuk ki a reánk vonatkozó következő érdekes hirecskét: „Mcitészalkáró /írják nekünk, hogy az ott működő Kraceg szatmári adófelügyelőnél alig kaphatott volna buzgóbbat a császári hivatal. A városnak megígérte, hogy ha az elöljárók magok szedik be az adót, mggelékszik az adó felével s másik feleért jövő évi Sz.-György napjáig elvár. Ajánlata visszautasittatván, elkezdődött az erőszakos végrehajtás. — A nép idő előtt ásta ki kolompárját s a szeszgyárakba potom áron vesztegette el, csakhogy hamarabb menekhessék. — Sok szegény, igy tudósítónknak szomszédja is, cséplőrészben gyűjtött téli élelmét vitte áruba. Botránykozást szült, hogy az egyetlen magyar kereskedő, V. Qy., katonát még nem is látva első fizette be az adót. A fizetéseknél afféle apró tévedések is történnek, mint 1. G. birtokossal, kitől 472 írt 3i krt követeltek s pontosan összeadva kitűnt, hogy adója mindössze 292 írt 18 kr. Ezenkívül naponkinti gyújtogatások tartják remegésben a várost és környékét. A szomszéd Nyirmegyes három hétig folyton égett. Legébereb- ben vigyáznak, mégis naponkint történnek gyújtogatások. Több épület födelzetében gyújtó kanócokat találtak. A láng kitörését rendesen durranás előzi künk boldogoknak kell lennünk Valentine ! Oh ha elgondolom a kéjes érzést ; vadul átölelni ez elv- kináló termetet, örült szenvedéllyel tapadni e csábító ajkakra s tulvilági gyönyörben fuldokolva veszteni el végső öntudatunkat édességétől, s elkábulni a kéjes remegéstől. Valentine az orkán kiszabadult! — Béla ! Az Istenért! Bocsáson el! Oh könyörgöm, bocsásson el! Vérbenforgó szemei! Béla! Béla ! Ne kisértse az Istent! Tüzet lehel forró ereimbe! Érzem, hogy nem bírom sokáig! Perzselő lávaként éget a felkorbácsolt vér s bószült szenvedélyt ébresztve mr.gbénitja erőmet. Hiába küzdtem ... oh ez a lánglehellet . . . bóditó érzés . . . öntudatlan mámor . . . bocsáss meg Istenem! III. — Hallottátok, hogy a Terebesiék csodaszép nevelőnője öngyilkos lett? úgy beszélik, hogy Béla barátunk ismert ellenállhatatlansága! Szerencsés fickó! Mi ugyan hiába kíséreltük 1 Hivatásos nöcsábitó: mindig felismeri a célszerű alkalmat s fegyvert. Hol fog már egyszer kudarcot vallani? De éppen jön! Szervusz Béla! Miért nem gyászolsz? — Ugyan hagyjátok 1 Szóra sem érdemes. Ostoba meggondolatlanság! Különben is nem tehetek róla. Nem volt tőle nyugtom, szinte üldözött . , . hiszen ti ismeritek szerencsémet a nők közt ... igen . . . az . . . igen.. aztán az ember nem tagadhatja meg önmagát ... eh! hagyjuk eztl Tudjátok, hogy megérkezett vendégszerepléseire a szép Lola! Még kedvesebb, mifit a múlt idényben ! Színház után ott lesztek mindnyájan ? Remekül fogunk mulatni fiuk! tapasztalt volna. Osztom nézetét. Remélem, sokat fogok még magától tanulni: szavai mélyen vésődnek telkembe. — Lássa, ezt már mások is mondták nekem. De mit ér, ha másnak tndok adni jó tanácsot, s magamnak nem. Néha annyira szeretném valakinek az okos tanácsát kikérni. Nem tudok határozni, mintha nem is volna akaratom. — Ez természetes. Aki másnak okos tanácsot tud adni, az bizonyára mély betekintést szerzett magának tapasztalatból, s nagyon sok eshetőségre gondol. Így aztán, ha önmagáról van szó, nem tudja könnyen elhatározni magát, mindenáron a leghelyesebbet szeretné, nem is emlitve a tárgyilagosság hiányát, — Jól mondja. Végre is felülmúlja tanítóját! De meg bocsát, itt el kell válnunk. Isten vele ! —- A minél előbbi viszontlátásig! II. •— Jelentsen be ! — Sajnálom, a nagyságos urék mindnyájan elmentek, egyedül a Velentine kisasszony van itthon. aki meghagyta, hogy senkit se bocsássák be. — Kérem mondja meg a kisasszonynak, hogy feltétlenül beszélnem kell vele. Itt a névjegyem ! — Méltóztassék! — Jó estét! Mi baja ? — Oh drága Valentine, bocsásson meg, hogy ily hallatlan vakmerőségre vetemedtem. Mióta tudom, hogy szeret s éppen azért kerül, minden érzés féktelenül tombol bennem. Egymást űzik öröm és elkeseredés. Sokszor vallottam már be magának . . . neked, hogy soha sem nyilt meg eddig még az én szivem. Boldog voltam, mert nem ismertein csak rokoni érzelmeket, boldog voltam, mert nem hittem, hogy annyira elbűvölhet valakinek az egyénisége, lelkivilágom derült egén gyorsan elvonultak a felhők. De ama végzetteljes pillanattól kezdve, mikor megismerkedtem veled, mindennek vége. Nem vagyok ura gondolataimnak, varázs intézi azokat. Akaratom befolyásolva : örült észvesztő vágy uralja. Éreztem, hogy oly intenzív, oly mohó, kielégithetlen, s ellentmondást nem tűrő ez érzelem, hogy neked viszonoznod, okvetlen viszonoznod kell azt, s- éreztem azt is, hogyha mégis ellenállnál, nem élném túl. És mit láttam ? Még ha néha-néha el is árultál valami vonzódást, s ha egy igen vékony sugár is kezdé bevilágítani a halálos kétségbeesés sötétségét, ennek kevés fénye elé is siet - ! tel odatolni a kétértelműség homályos üvegét, j Mindez csak feszitette az amúgy is szakadni készülő hurt, hogy végre is nem viselhettem már annak lenyűgöző szorítását, s hagytam, hogy túlfeszültségében leplezetlenül, durván dobja eléd érzéseimet. És a te lelked akkor őszintén visszhangzott az erős ütésre. Nem palástolhattad a tagadhatatlant. Bevallottad, hogy szeretsz, szeretsz őrült szenvedéllyel, éppen úgy, mint én, vágysz, epedsz utánam, mint én te utánad; valóra vált tehát a remény, hogy ez a széditő erejű érzés magával ragad téged is. És már-már észvesztő vággyal omoltál karjaim közé, mikor újra a hideg megfontolást erőltetéd magadra: éppen azért kerülni fogsz. De csak mondani tudtad te azt, érezni nem és nem is tudod. Hogyan is lehetne megfékezni az orkán dühét! Hogy még vadabbul törjön elé ? Nem ! Nem! Ezt te nem akarhatod ! | Nekünk nem szabad a sors útjába állanunk, ne
