Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-10-15 / 28. szám
I. évf. 28. száns. ©ktéfesr y 15. Mátészalka, ífif. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. Bgész évre — F élévre — Mejjyedévre — ®gy hóra — ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy szám ára 20 fillér. — 8 korona. — 4 korona. — 2 korona. — 1 korona. Felelős szerkesztő: Dr. V1ZS0LYI MANÓ. SZKRKESZTŐSÉCi ÉS KIADÓHIVATAL : WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca). A hirdetési díjak előre fizetendők. 31 agunkról. A „Mátészalka“ féléves évfordulóhoz ért. Fél év, egy lap életében, nagyon kis idő, amelyről rendes körülmények között lap meg sem emlékezik. Ha azonban a bizalamatlanságnak oly nagy mérve az, melylyel egy megindulóban lévő sajtó-orgánum szembetalálja magát (nem is a még el sem követhetett saját hibája, hanem letört elődeinek bűnei miatt) mint amily bizalmatlanság a „Mátészalkát“ megindulásakor körülvette s ha egy lap rövid fél év alatt is úgy meg tudjamutatni életképességét, annyi nemes és megvalósításra érdemes eszmét képes felvetni, olyan pártatlan, őszinte, elszánt es önzetlen harcosa a közérdeknek és a közügyeknek, mint a „Mátészalka“, úgy egy rövid fél évre is büszkén és önérzettel tekinthet vissza. A „Mátészalka“ az igazság jegyében született s e jegyében élt mai napig, fog élni ezután s fog kihalni, ha a közvélemény, illetve olvasóközönségünk, melyre egyedül támaszkodunk, elfordul tőle. Nekünk nincsennek nagy pártfogóink, akik állásuk tekintélyével s befolyásával segítenék lapunkat; nem áll rendelkezésünkre a legnagyobb erő: a nagy tőke, amely a telizseb nyugalmát és biztonságát szerezhetné meg a „Mátészalkának“. Es ez jócskán megnehezíti helyzetünket. De viszont e hiányok annál hasznosabbá teszik lapunkat a közügyek terén. Mertigy a plu- tokráciát jellemző elbizakodottság és gőg, illetőleg a lap mögött álló „nagyság“ szent- séges és sérthetetlen személye nem feszélyezhet bennünket. A „Mátészalka“ hajója ma is egyedül evez lelkes kis gárdájával a közügyek zivaros óceánján s ez a kis gárda — mely szintén nem ismeri a meghódolás fogalmat — teljesen díjtalanul, minden ellentszolgál- tatás nélkül, tisztán városunk és járásunk kultúrájának, közgazdaságának és társadalmi viszonyának előbbre vitele érdekében harcol. Ezt a lelkes kis gárdát nem az anyagi érdek, nem a kiadó pengő koronái vagy a laptulajdonos ropogós bankjegyei tartják össze, hanem a közügyek iránti törhetetI len szeretet, amely sziklaszilárdan forrasztotta egymáshoz azoknak munkás kezét s nemes célokért még hévül ni képes szivét, akiknek ajkain „buzgó imádság epedez egy jobb kor“ után. . . . Ezért tart távol magától a „Mátészalka“ mindenkit és. mindent, aki vagy gnn irányát befolyásolhatná. És ezért áll mindenki,- még a miénkkel legellen-tétesebb vélemény vallója számára is nyitva a „Mátészalka“ minden hasábja. Mert a „ Mátészalka'“ senkié se, hogy a mindenkié lehessen. Ezért nincs a „Mátészalka“ előtt vagyon, nincs tekintély, nincs társadalmi különbség, hanem csak tárgyilagos igazság, tudomány és tehetség. Ideig-óráig az anyagi érdekek a kohéziónak egy csodálatosan nagy fokával képesek tömöríteni az embereket; mindazonáltal az ilyen összetartás efemer. De ahol a sziveket a közösen óhajtott nagy eszme dobogtatja, akiknek lelkét egy-és-ugyan- azon szent cél hatja át, azok olyan fa- lankszszá tömörültek, melynek sorsait \ poklok minden ördöge se bonthatja meg. A szerelem-bolond. II. (2) Két esztendővel ezelőtt, mikor még egy dúsgazdag földbirtokos gyermekeit tanítottam, valami sürgős ügyben, Pestre kellett utaznom. Az ügyemet szerencsésen elintéztem, azután kimentem a pályaudvarra, megváltottam a jegyemet és haza felé utaztam. Az utón azonban egy kis malheur- ért: a vonatom valamelyik jelentéktelen állomáson kisiklott és a nagy zür-zavarban az állomáson hagyott. Minthogy éjszaka volt és nem tudtam az időt másképen eltölteni (szállodának hire-hamva sein volt) besétáltam a városba, hogy hajnalig, tnig a másik vonat megérkezik, elteljen valahogy az idő. Csodaszép holdfényes éjszaka volt, épen tizenegyre járt az idő, mikor a kis város széles utcájára értem. Néma csönd fogadott. Itt-ott egykét kutya vonitott az éjszakában. Egy ház előtt, amelynek ablakait sürülombu fák takarták el előlem, valaki zongorázott és énekelt. A muzsika megállított. Figyelni kezdtem. A fák lombjai között, mint egy éjszakai zsoltár, halkan szűrődve áradt ki egy csodaszép'női hang hullámos szopránja. »Mindig te rólad álmodom, Én szép szerelmes angyalom. Az én világom most az éj, A titkos, néma szenvedély. Ó mért vagy másé ? Ó mért vagy másé?! . . .« Soha nem hallottam még ilyen őszinte asz- szonyi zokogást. Megrendülve állottam az ablak alatt és vártam, hogy mi lesz ennek a szomorú kalandnak a vége. Az asszony abba hagyta a zongorázást és kihajlott az. ablakon. Fekete selyemruhát viselt, a nyaka fölött áttört szövésű volt a bluesa, a keblén vérvörös rózsa. A drága kék szeme elborult, mikor az ablak alatt megpillantott. Éreztem, hogy mondanom kell valamit ennek a szenvedő asszonynak, akinek íme egyszerre megértettem a tragaediáját. Még gondolkoztam rajta, kogy elkullogjak-e az ablak alól és ne tudjam meg sohasem, hogy ki volt az a szerencsétlen, zokogó asszony, aki egész véletlenül árulta el előttem szent titkát, mikor hirtelen megemeltem a kalapomat: — Nagyságos asszonyom, ne haragudjék, ha egy kissé tolakodónak találja a viselkedésemet. Én egészen idegen vagyok itt, ebben a városban. Csak egy kellemetlen véletlen vetett ide. Hajnalban már tovább utazom, azért nem is kell félnie tőle, hogy valaha elárulom a titkát, amit a holdfényes éjszakára bízott. Ön sohasem fogja megtudni, hogy én ki voltam és Ígérem, hogy én sem fogok kutatni ön után soha. Magam is olyan kóborló vándor vagyok, akinek mindennap másutt vetik meg az ágyát: egyszer itt ébredek, máskor másutt borul rám az éj. Nincsen senkim. Egyedül állok az emberek között, mert mindenem, ami drága volt nekem, lassanként a föld alá jutott: az emlékeimet belepte a feledés moha, a terveimet összekuszálta a kiszámíthatatlan véletlen, a gondolataim — mint látja — lusták, fáradtak, nehézkesek. És . . . és, ne haragudjék, nagyságos asszonyom, nekem is volt valakim, a kiért piros rózsát tűztem a kabátomra és a zongorának mondtam el, amit neki soha sem mertem elmondani. Nekem is volt. . . . Mint Önnek nagyságos asszony... Az asszony rám emelte áhnatag szemeit. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyen finom metszésű, beszédes két szemet. Azt hittem: az asszony össze fog szidni tolakodásomért. De nem tette, hanem lágy, mégha-,- tottságtól reszkető hangján szólt hozzam: — Maga, aki engem sohasem látott, ennyire belé tudott nézni az én elhervadt, szerte foszlott életembe, akkor testvérem nekem a szenvedésben, szomorúságban és elhagyatottságban. Ön hajnalba elutazik, addig félre teszek minden conventiót; jöjjön be, és pihenjen meg ebben a házban! Bementem és leültem egy díványra. Az asz- szony leült a zongora mellé, még egyszer elénekelte : »Ö mért vagy másé? Ó mért vagy másé?! . . .< Aztán leemelte a zongora fényes, fekete fedelét és megállóit előttem : — Szegény barátom, magát is összetörték?' Szótlanul bólintottam : — Engem is. Az asszony leült az asztal mellé, arcát két tenyerébe temette. A karcsú ujjak finom rései között világított a bánatos kék szem. . . . A barátom, a kit láthatólag, érdekelt ez a homályos történet, most hirtelen közbe vágott: — No és egyéb nem történt ? — — De igen — válaszolt a beteg. Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, azután felállottam. — Asszonyom — modtam — én megyek inneni Ne menjen még! — marasztalt az asszony. — Megyek asszonyom. Hanem mielőtt utolLapunk mai számához melléklet v*n csatolva.
