Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)
1909-07-30 / 17. szám
2. cldaí. 17. Száltt. ........... _ _________ M Á T ES Z A_L_K_A Z£ =s*i a felekezetűktől. Igen-igen — gondolják és mondják is sokan e sorok olvasása közben, *— de hát a pénz, a pénz honnan lesz ? Mert mi már nem birjuk a nagy pótadót! Hát bizony, t. olvasóim, ez a leggyámoltalanabb érv az állami népiskola ellen; ez a legsötétebb pont polgártársaink gondolkozásában. Mert ugy-e, t. ellenzői az állami népiskolának, ha bírnátok a pótadót, nem idegenkednétek az üdvös intézmények alkotásától ? Mit kell tehát tennetek, hogy a pótadót elbírjátok? Ugy-e, vagyonosodnotok kell? És hogyan mozdíthatjátok elő önmagatok vagyonoso- dását? Megmondom: ha nem idegenkedtek az üdvös intézmények alkotásától éspedig első sorbann az oly üdvös intézmények alkotásától, melyek a ti müvelődésteket és evvel karöltve a ti vagyonosodástokat mozdítják elő. De ti, a midőn kimondtátok a városházán, hogy az állami népiskola nem kell, mert a pótadót nem bírjátok, ugyanezen határozatatokban — önkéntelenül bár — kimondtátok egyúttal azt is, hogy nem is akartok oly helyzetbe jutni, hogy több pótadót is kényelmesen elbírjatok. Nem tudom, mi játszott ebben a határozatban nagyobb szerepet, a tudatlanság-e, vagy a rosszindulat; de hogy mind a kettő meg volt benne, az kétségtelen. Mert tudatlanság kell hozzá, hogy az állami népiskola végtelen nagy erkölcsi és anyagi áldásait ne értsük meg; és rosszakarat kell hozzá, ha ezeket a nagy áldásokat ismerjük, a tudatlanokat azokról mégsem világosítjuk fel. A tudatlanságot szivemből sajnálom, az egyéni önzésből eredő rosszakaratot lelkem mélyéből elitélem. Most pedig hozzálátok ahhoz az érveléshez, mely azt mutatja, hogy Mátészalkán az állami népiskola létesítését a város finánciális érdekei is kívánatossá teszik. Mibe kerülne az állami népiskola Mátészalkának? A képviselő-testületben az iskola ellen nyilatkozók azt mondták, hogy egy pár tízezer koronába, „mely mindannyiunkat fog terhelni“. Én a „pár“-t felemelem két párra és kalkulációmnál abból indulok ki, hogy bele fog kerülni a telek és az épület 40,000 koronába. De a midőn én a városházán kilátásba vett összeget igy felemelem, az elrettentő szám közlése utón nem teszek úgy, mint a hogy a t. városatyák tettek; mert én a kiadás mellett számításba veszem azt is, a mit az állami népiskola hozni fog a városnak. A mátészalkai állami népiskolában szükség lenne 4 első, 3 második, 2 harmadik és 2 negyedik osztályra. Az V. és VI. osztálylyal együtt kellene tehát 12 tanító és egy igazgató-tanitó. A 13 tagból álló tantestületnek, — a középfizetést véve a számítás alapjául, — kifizetne az állam évente a lakbérrel és az ötödéves korpótlékokkal együtt körülbelül 39,325 K-t. Ez az összeg műiden évben és örök időkön ál bevándorolna a mátészalkai polgárok zsebébe és jelentékenyen elősegítené őket abban, hogy az iskola révén előállott pótadót elbírják és szívesen meg is fizessék. Ha most már e mellett számításba vesszük azt a körülményt is, hogy a helybeli hitfelekezetek közül a református elesnék 6, az izr. 3, a katholikus 2 tanító fizetésének terhétől, kitűnik, hogy ez az ösz- szeg is — egy-egy állás után a legkisebb állami fizetést és ötödéves pótlék nélkül csupán 300 K. lakbért véve alapul — évente 18,700 K. tehermentesítést jelent a község polgáraira nézve. így tehát (39,325v 18,700) 58,025 K-val emelkednék évente Mátészalka polgárainak a vagyona. Ez csupán 10 év alatt is 580,250 K. vagyonszaporodást jelent. Hát örök időkön át mennyit? Számítsa ki, a ki a mátészalkai állami népiskolát takarékosságból ellenzi, vagy aki akár egyéni önzésből, akár majomszeretetből, akár korlátolt elméjüségénél fogva meg akarja fojtani — nem a saját gyermekét, hanem szülőanyját, Mátészalkát. Gondoljátok meg tehát, tisztelt városatyák, nem erdemes-e az állami népiskoláért egyszer mindenkorra 40,000 K-t. feláldoznotok, hogy érte örök időkön át a többi polgártársaitokkal együtt évi 58,025 K-t zsebrerakjatok. Ne akarjátok-e — nem számítva a megfizethetetlen nagy erkölcsi elő- előnyöket — pénzeteket 145 — és ez esetben törvényes — percentre kamatoztatni? Jó lenne talán m g.is meggondolni a dolgot, annyival is inkább, mert uzus szerint az állam az iskolaépületben lakó igazgató- tanitó évi 450 K. lakbérét át szokta engedni a községnek mindaddig, mig a telek és az iskolaépület költsége ki nincs fizetve- Ez is nagy előnyt jelelent a községre nézve. Ezeket akartam elmondani önzetlenül, tiszta hazafiságból és azon kötelességemből kifolyólag, melylyel, mint mátészalkai polgár, községem iránt viseltetem. Nem vagyok sem kereskedő, sem termelő, sem ipa* ros; tehát az évi 58,025 K-ból nekem egy fillér sem jut. És nem jut belőle annak a kir. tanfelügyelőnek sem, aki Szatmár vármegye tanügyét az országban első rangra emelte. Ez oknál fogva legalább is illenék, hogy azt, aki jóakarólag jön hozzánk ajánlatával ; a ki kenyeret hoz a szükségben szenvedőnek : ne utasítsuk el avval az ép oiy kíméletlen, mint hálátlan kijelentéssel, hogy ne „erőszakolja“ ránk azt, a mi javunkra szolgálna. Végül be kell még vallanom, hogy a midőn az állami népiskola mellett állást foglalok, az igazságon kívül egy kis méltányos önzés is vezérel. Ez az. önzés pedig abban áll, hogy a mátészalkai polgári iskolát — mely tanártestületével, vidékről jövő nyilvános és magántanulóival ethikai hasznaim kívül ma is mintegy 30,000 K. évi bevételt jelent a városra nézve, — mielőtt eltávoznám innen, fel szeretném annyira virá- goztatni, hogy a reá fordított összeg is meghozza a községnek a 145 százalékot. Az állami népiskola minden esetre jobban előmozdítaná a polgári iskola benépesedését és felvirágzását, mint a mostani felekezeti népiskolák. Márpedig a városnak, hacsak nem akar öngyilkos politikát követni maga ellen, józan észszel arra kellene törekedni, hogy polgári iskolája benépesedjék s úgy erkölcsileg, mint anyagilag meghozza a ki- vánt percenteket Mátészalka és a környele javára. Azt hiszem, ezek után nem fogják tőlem t. olvasóim rossz néven venni őszinte jóakaratból eredő nyilatkozataimat, melyek úgy erkölcsileg, mint mathematikailag a legjobb meggyőződésem szerint igazak, illetőleg reálisak. A ki az állami népiskola ügyében jobb akarója Mátészalkának, mint én vagyok, az cáfoljon rám. A ki pedig meg nem cáfolhat, bocsánatot kérek, deaznyilt avagy lappangó önérdek nélkül nem is szólhat az állami népiskola ellen. Deme Károly. Helyreigazítás. Vettük az alábbi levelet: Tisztelt Szerkesztő Url A »Mátészalka« f. éri 15. számában megjelent és a képviselőtestület tanácskozmányának lefolyását tárgyaló cikkben többek között ez a kitétel foglaltatik: ,A kissé parázs vita után végre úgy határozott a képviselő testület, (az Almer Béla indítványára) hogy a polgári elveszett emberről, akinek többé nincs mit keresni a földön. ' Másnapra beidéztetett az ezredeshez s megtudtam, hogy mi vár rám. Az ezredes úgy határozott, hogy kivételesen nem viszi katonai bíróság elé az ügyet, hanem megengedi és megparancsolja, hogy lovagias utón intézzem el a fenforgó nézeteltérést. Ne vegye úgy — mondta az ő sajátságos bécsi dialektusában — mintha ezután, minden csekélység miatt jogot adnánk az önkénteseknek, hogy provokálják a föllebbvalóikat, de vannak dolgok a férfiak között a miket csak a fegyver dönthet el. A maga ügye is ilyen, mert tudom, hogy ok nélkül sem maga, sem az ellenfele nem mert volna olyat állitani, mint amit mondott. Adok maga mellé két tisztet és két napon belül intézzék el a bajukat. A dologról pedig nem szól egy szót sem. Értette ? Mehet! A segédek pisztoly párbajban állapodtak meg, harminc lépés a távolság, háromszor töltünk, az első lövés joga az enyém. Holnap reggel találkozunk a Nyires erdő szélén. No— gondoltam magamban, -- most fog igazán eldőlni, hogy melyikünknek van igaza; lelkiismeretemre mondom ugyan, hogy úgy lőttem mint, a hogy Írva van, de nem lehetetlen, hogy az őrmester széles, jó kedvében jobbat irt be, mint a hogy valóban történt. Mindegy, most minden kiderül. — A segédek felállítottak bennünket, s kezembe nyomtak egy revolvert. Jól megnéztem: a golyók feketén szorongtak a szomszédos rekeszekben, sehol semmi kegyes csalás. Nem is kell! Az urak befejezték a diskurzust. A vezető segéd felállott (egy cseppet elállott a lélegzetem), eldobta a cigaretáját és harsány hangon vezényelt. Uraim készen vagyunk, vigyázzanak. Egy . . . kettő . . . három . . .! — Nagyon ügyeltem. Nem akartam ugyan megölni az ellenfelemet (szegény öreg ember!) csak azt akartam megmutatni, hogy nem vagyok rósz katona. Lassan és reszketve kinyújtottam a jobb kezemet, a szivem erősen lüktetett, alig kaptam levegőt, de álltam keményen s még arra is emlékszem, hogy az utolsó pillanatban valami szemtelen csóka is károgott egy közeli nyírfán. Aztán beigazitottam a revolveremet most nem szabad lélekzeni, a két láb derék szög alatt álljon, a puskám csöve ne moccanjon, az irány mutatót pontosan igazítsd be fiam — biztattam magamat, — hogy az a fényes gomb a kabátján épen egy vonalba essék vele. Most jól van, ne mozdulj, . . . vigyázz, az istenért, most, most . . . rántsd meg . . . Egy rettenetes dörrenést hallottam s elhomályosult előttem a világ. Mire felpillantottam, láttam, hogy az ellenfelem a földön fekszik és a szájában lóg az elmaradhatatlan szivar. Oda siettem: a melléből bugyogott a vér, úgy láttam, hogy a hatodik borda felett szaladt be a golyóm. A kapitány percről-percre gyengült s ami kevés ereje maradt azt is kiadta abban a néhány csodásán, meleg szóban, amit utoljára intézett hozzám: »Freiwileiger, ich bitte gehorsamst, én tévedtem, máskor nem teszek ilyet. Wirklich, maga tud lőni, most is . . . talált . . . Meg vagyok elégedve. Ja meine Herrn, der freiwilliger hat gut . . . A* ezredorvos káromkodott, hogy minek beszéli, ki a vért magából mikor úgy is csorog eléggé, de már a káromkodás se használt. A kapitány szépen, engedelmesen kinyújtotta a kezét, a lábát, néha rángatózott egyet, az orra hirtelen megnyúlt, a szemei beestek, egymáshoz verte vagy háromszor a fogait és homlokáról puhán, lassan, alattomosan kúszott alább a hideg verejték. Az egész, arcát elöntötte a kék szin, az ajka, homloka, orra, csupa kék. A tisztek levették a sapkájukat s az ezredorvos némán intett hordágy után. A katonák egykedvűen terítették szét a barna vásznat, a hosszú rudakat szíjakba fűzték és vállaikra kapták a hordagyat. A menet lassan megindult, legutoljára én ballagtam küzködő könyeim- mel. Lassan elmaradt mögöttünk minden, először a bokor, ahol én állottam, aztán egy dombhát, az erdő, rejtelmesen suttogó fáival, az egész gyászba öltözött vidék, maga a katonaság, kínos perceivel, gyötrelmes gyakorlataival, csak egy maradt meg örökre: a szegény, öreg kapitány, akit sírba vitt egy boros pillanat és egy áttört csipkés blúz észbontó dőresége. j)on Kart ősz. (Vígé) |/| A F|jf| 6gy nagy üzlethelyiség és ennek folytatását képező 3 szoba, konyha megfelelő mellék helyiségekkel lUAilD * % -Ül- együtt. Bővebbet TÓTH ÁRPÁD fényképésznél MÁTÉSZALKÁN, (Vasnt-ntca.) -I síi. jäg J.c
