Mátészalka 1909 (1. évfolyam, 13-39. szám)

1909-07-23 / 16. szám

Mátészalka, 1909

I. évi. lé. szám.

íalius hó 23.

társadalmi hetilap.

MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN. «£Ll",*J J-i?

ELŐFIZETÉSI ARAK:

Egész évre —

—

—

—

—

—

— 8 korona.

Félévre —

—

—

—

—

—

— 4 korona.

Negyedévre —

—

—

—

—

—

— 2 korona.

Egy hóra —

—

—

—

—

—

— 1 korona.

Egy szára ára 20 fillér.

Főszerkesztő :

BEME KÁROLT.

Felelős szerkesztő:

Br. VIZS0LY1 MANÓ.

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

WEISZ ANTAL nyomdája (Vasút-utca).

A hirdetési díjak elóre fizetíjridók.

A szegényügyhöz.

(—n.—n.) Nap-nap után olyan kivé-, teles adományra igényt tartó kéregetők- ben van részünk, akik ívvel vagy könyvvel kezökben igazoljak nem „közönséges“ kéregető voltukat.

Hát szép dolog minden esetre, ha valakinek módjában van adományozni a mindennapi s szokásos mérvű 2 filléres adományokon kívül az ilyen piculás, koronás, esetleg 2 koronás kéregető knek is. De ugyan hány embernek van ez módjában? Már pedig ezek az ivek s ezek a könyvek megjelennek nemcsak a bankdirektoroknál, hanem a kisebb jövedelmű kereskedőnél hivatalnoknál is és némelykor még gorombaságot is zsebre kell vágni ezen, nem a legszerényebb szemérmes kéregetőktől, mert az adakozásra felhívott nem hajlandó az illető túlzott igényeit kielégíteni.

Keresni kellene egy megoldási módot, hogy ennek a tulságba menő kéregetést kinövésnek útját elvágjuk.

Ne botránkozzon meg egy nemes szi- vü s adakozni szerető polgártárs sem; e sorok írója is jótékonynak vallja magát, ha viszonyaihoz mért adakozásról van szó. Ne is zárjuk el az adakozás útját, hanem

■Tereljük ezt a helyes mederbe! Már maga az, sem helyes dolog, hogy idegen ember jön be a hazba. Hiszen gyakran fordul elő, hogy a „szegény ember“ egy pár ruhadarabbal odébb all s az clemelt dolog fejében szívesen elengedi a kilátásban lévő adományt. Az meg éppen mindennapos, hogy a gyerek, amint meglátja, a torzonborz, nem mindennapi külsejű koldust, halálra ijed. Sőt megtörténik ez a háziasszonynyal is.

Meg lehet, sőt meg kell oldani ezt a kérdést okosan, úgy hogy aki szívesen áldoz a szegényeknek, továbbra is áldozhasson, és hogy aki rászolgált a támogatásra, az attól ne essék el ezután sem.

Külföldön minden városkában vannak szegénypénztárak, a melyeknek az a céljuk, hogy ezt a szegényemher-forgalmat lebonyolítsák. Mindenki bujzeti ide a mennyit e célra áldozni akar, s a kéregető abban a városban egyenesen s csakis a szegény-pénztárhoz megy, ott felveszi a járandóságait s mehet a másik városba.

Ennek a megfelelő formáját városunkban is meg lehetne csinálni. Tessenek ezen egy kicsit gondolkozni!

Helyreigazítás.

— A bér-bóaék kérdéséhez. —

Legutóbbi számunk vezércikkében rámutattunk arra a visszás állapotra, amelyet a bér-bódék intézménye teremtett. Ezzel kapcsolatban elmondottuk, hogy a községi képviselő-testület ez előtt két évvel határozatikig kimondotta, hogy a ma már üzlettel nem biró b£>dé-tulajdonosok bódéjukat meg nem tarthatják, de ez a kétéves határozat máig sincs végrehajtva, amiért az illetékes közegeket vontuk kérdőre. Most annak kijelentésére kértek fel bennünket, hogy a szóban lév© határozat végrehajtásának késlekedése nem az erre hivatottak ügybuzgóság-hiányán múlik.

A dolog ugyan is abban áll, hogy a vásártér, amelyen a bódék állanak, tulajdonjogilag vitás a város és a birtokosság között, mely a vásártér területe iránt a város, mint telekkönyvi tulajdonos ellen, pert készül indítani. Ez az oka annak is, hogy nekünk még nincs jóváhagyott vásári-rendtartásunk. Ha a vásártér tulajdonának jogi kérdése végleg eldől, úgy mi se álland útjában a vásári-rendtartás megalkotásának s az említett kétéves képviselő-testületi határozat végrehajtásának.

Az aogyilok.

R. M. Rilke.

Mindüknek forró, fáradt szájuk;

Lelkűk nehéz, határtalan.

Minthogyha bűnre volna vágyuk:

Az álmuk néha nyugtalan.

Egyenlők mind. Mély csendben néha Sétálnak Isten kertjén át Es lágyan, mind együtt dalolja,

Az ó hatalmas dallamát.

És hogyha széles szárnyuk lebben: Nyomukban szellő száguldoz.

Talán magasztos, mérhetetlen Szobrászkezével akkor Isten A Kezdet könyvében lapoz . . .

____ Ford. Sadráiy Er«ö.

Ám

or boszut áll...

(Elbeszéli egy önkéntes.) (1.)

I.

A kapitány merőn rám nézett, felrántotta a szemöldökét és sarkon fordult. Csak ennyit kiáltott utánam: — Sie freiwilliger! Tanulja meg, hogy, ha az én feleségem azzal tisztel meg valakit, hogy

magához invitálja ebédre, akkor még egy civil is elhallgat és nem töri a fejét {kifogáson. Az ilyen ember, mint maga, nem katona 1 Értette! Holnap pedig ott legyen ! Mehet 1 Marss ! —

Igyekeztem, hogy gyorsan elhagyjam a veszélyes Kanzleit, magamban pedig azon a nevetséges alakon szánakoztam, aki holnap délben lekötelező bájjal és minden tőle telhető kedvességgel fog a nagyságos asszony hogyléte iránt tudakozódni, inig félszemmel folyton a rettenetes kapitány-férjére pislant, akinél kegyetlenebb vérengző nincsen a föld kerekén, mert akkor csukatja le a szegény önkéntest, amikor a kedve úgy hozza magával.

Voltaképen úgy állott a dolog, hogy »a bolond cseh< (a hogy a kapitányt magunk között neveztük), a mi vidékünkről házasodott, a felesége pedig valamikor régen gyermekkori játszótársam volt. Mikor megtudtam, hogy a férje fog rendelkezni beláthatatlan időkig életem s halálom felett, sietve írtam az anyámnak, hogy levélben keresse fel Erzsikét és újítsa fel a régi barátságot. A dolognak foganatja is lett, de én álmodni sem mertem róla, hogy a kapitányné rögtön ezen a barátságos tónuson kezdi. A vágyam az volt, hogy valami módon megszeliditse irántam az urát, ezt a kegyetlen ördögöt, de a vasárnap délutánokat, a miket még szabadon hagyott a Reglama és őrmester, egyedül és főleg katonák nélkül akartam eltölteni. Azonban a dolog máskép ütött ki és nem volt más megoldás előttem, mint, hogy vasárnap délben meg kell jelennem a kapitány ur szalonjában, ha nem akarom az életemet sötétre rekesztett cellában tölteni.

IÉ

Erzsiké elragadó volt s magamban némileg igazat adtam a rettenetes kapitánynak, mert majdnem megbüntetett a kötekedésemért. Az asszony bájos volt, tüzes és szép s mikor a gyermekkori kalandjainkat próbáltam emlegetni, ezüstösen és jóizüen nevetett minden ártatlan mulatságon. Az ura kifogástalan udvariassággal dugta drága szivarjait a számba, Ígérte, hogy különös gondja lesz rám a századnál s később, mikor pirosra festette arcát a bor, egy kissé dadogva árulta el: — Nem kell... en . . . gém kotno . . . lyan venni fi . . . am. Igyál fi . . . am! Lischen . . . hát rósz . . . em . . . bér vagyok én? —

Lischen intett, hogy a világért sem. Aztán ittunk, megint ittunk s a végén a kapitány felállóit, engedőimet kért, hogy ő öreg ember, a csontjai törődöttek s bement a hálószobájába. Az asszony pihés ajkain valami gúnyos mosoly lebegett s puhán és melegen csókolta meg a búcsúzó urát.

... Ez már fájt. Az ember huszonegy éves korában félig-meddig úgy is gazember s valami sz emLapunk mai számához melléklet van csatolva.