Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-07-26 / 30. szám
30‘ik szám. MÁTÉSZALKA ÉS VIDÉKE 5-ik oldal. el a gazdálkodás fölszerelését, erről nincs statisztika. Szerencse, hogy {elég jól ütött ki a termés és kifutja belőle a nagy bankhaszon is. Különben sok birtok cserélt volna gazdát, akikre elég szomorú, hogy csak jő termés esetén tűri meg birtokán — a bankadósság. CSARNOK. Éjjel a présháznál. A présháznál ezen az augusztusi éjszakán olyan volt, mint egy holdfőnyben legelésző, szelíd, fehér tehén. Ä magasra nőtt fiivön már csillogó harmat rezgett és mezítelen lábamra hideg simogatással tapadtak a fűszálak, amint kúszva és óvatosan, lobogó vérrel közeledtem a présház felé. Az ég mély kékjét ezüstporral hintették be a csillagok, a tiszta csöndből élesen vált ki a tücsök ciripelése és én hallottam tizenötéves szivemnek erős dobogását. Ott bent, a présház fehér falai között fekszik Bocskay Eszter, a vincellér csábos mosolygásu, bujatestü leánya és én megyek hozzá éjjeli találkozóra. Gyermekagyamban zavaros képet tüzeltek, nagy és misztikus mámorok sejtése ismeretlen lázzal rázta meg fejletlen gyermektestemet és elsírtam volna magamat, ha nem tudom, hogy én most férfiú vagyok, először férfiú ebben az életben. Egy nagy, százéves almafa törzsében kapaszkodók. Egy lépést kell tennem és kint vagyok a tisztáson. Aztán ismét tizenöt lépés, a minden titkok titkából. Ott benn a hitvány fenyőfaágy csábosabb, mint márkinők baldachinos nászos ágya ős Bocskay Hszter teste fehérebb a tejnél, drágább, szebb és kívánatosabb mindennél ezen a világon. A szivem, mintha a torkomban lüktetne és érzem, a szám padlása száraz, az ajkaim forrók a láztól és a szemem szinte világit a sötétségben. Az almafa egészen hátraveti árnyékát, amely mint pompás fejedelemasz- szonyok uszálya, messze elterül a pázsiton és a végén a meghajolt szőlőtőkék fogják fel az árnyéksleppet. Mennék előre, de az almafa biztos árnyéka mindig visszaránt; a hold- fény veszedelemmel teljes, valaki még meglát és én nem élem túl ezt a szégyent. Már négykézláb indulnék és kezeim görcsösen markolják meg a harmattól összecsapzott fűszálakat, messziről talán olyan lehetek, mint egy kutya, amely tétován settenkedik az ól felé. Most eláll a szivem dobogás. Látom, egészen élesen látom, hogy a présház falán megjelenik egy különös emberi árnyék. A feje nagy, szinte óriási a feje, a karjai rettentően megnyúltak, ahogy a ház falában kapaszkodva óvatosan halad előre. Az első gondolatom, hogy meglestek ős eszeveszett futással akarok menekülni, de nem tudok mozdulni, csak állok négykézláb, halálos félelemtől megdermedten és a szégyen lázától összezúzva. Ha az az árnyék felém közeledik, én menten meghalok ... de nem, most látom az embert is, karcsú, fehér ember, aki megáll a présház zsalugáteres ablaka alatt és befelé füllel. Megismerem: a bátyám. A jogászbátyám, aki az imént még aludt, a hogy nesztelenül kiszöktem mellőle és átal- másztam a nyitott ablakon. Megértettem mindent. Őt is az Eszter érett asszonyi teste vonzotta ide, talán neki is szerelmet ígért ma éjszakára ez a bestiális némber, akit ebben a pillanatban szerettem volna széjjelmarcangol, véresre harapni. Egyszerre éreztem meg a szerelmet, a féltékenységet és a megalázást és tehetetlen kínomban az alma fa törzsét rúgtam, amelynek érdes kérge véresre sebezte a talpamat. De nini, a bátyám most a fal mentén óvatosan visszahúzódik. Talán nyilani fog az ‘ajtó és kilép rajta a csalfa nő, a gyűlölt és imádott, szépséges Bocskay Eszter. Tágra- nyilt szemmel figyelek a présház felé ős ime, a falon egy másik, tömör árnyék jelenik meg, nagytestű, kerekfejü árnyék. A bátyám eltűnt a másik oldalon, csak a fejét látom, amint leselkedve előre dugja, meg ismét visszakapja. A zsalugáteres ablaknál már egy másik ember áll, istenem hiszen ez a nagybátyám, a tiszteletreméltó és bölcs öreg ur, aki estenden a filagóriában hosszú magyarázatokkal óvott bennünket a nők csal- faságától és a szerelem veszedelmeitől. Hogy most mindez az eszembe villant, szinte kacagni tudtam volna, de dühös szégyenérzés vett rajtam erőt, hogy ime, Bocskay Eszter még ezt a törődött testű, kopasz és beteges öreget is elémbe helyezi, ezt a lomha, önmagával tehetetlen zsákot, amelyen már a formák is szertemállottak. A bátyám cipője alatt nyilván meg- recscsent a kavics, mert nagybátyám idegesen kapta föl a fejőt. — Ki az ? — kérdezte rekedten és hangjában, amelyet messzire elvitt a csönd, meg- éreztem a leleplezett ember megszégyenülé- sét és a féltékeny him rekedt hangját. — Ki jár itt? — kérdezte újra s hatá- i'ozatlanul elindult a fal mellett, a hang irányában. A bátyám kilépett a tisztásra és a kőt ember riadtan toppant vissza. Egy pillanatig halálos csend terült el a mindenségen, szinte úgy látszott, hogy a két embert kőből faragták ki a présház elé, furcsa és ijesztő dísznek. A csöndből először a nagybátyám hangja vált ki: — A, az urfi! — mondta és azon iparkodott, hogy mentői több gúny éleződjék ki beszédéből. — Az urficska jár itt éjnek idején a szép leány ablaka alatt? No lám! Mind a ketten kint álltak a tisztáson és a hold élesen bevilágított az arcukba. A bátyám lányos arcán dacos vonások merevedtek meg, a szája vonala kemény volt és a tekintete szinte foszforeszkált. Az öreg ur arcát az epés gúny faunszerüvé torzította, összes szakála megrándult, ahogy a szavakat ropogtatta, amelyek kíméletlenül recsegtek bele az éjszakába. — Az urfi holnap hazautazik — folytatta a nagybátyám — ős hogy elmenjen a kedve az éjféli kalandoktól, megírunk mindent a kedves mamájának. Én velem a világ kezdett keringeni, azt hittem, hogy most minden összeomlik. Az édesanyám megtudja, hogy gyalázatot hoztunk rája, biztosan megtudja, hogy én is ott voltam a présháznál, hogy én is megkívántam a Bocskay Eszter fehér testét. Egészen vissza akartam húzódni, de az akarásomnál erősebben kötött meg a félelem, hogy mi lesz itten, mit hoz a bátyám dacos nyugalma és a nagybátyám egyre harciasabb magatartása. — Ilyen kölyök — gúnyolódott tovább a nagybátyám. — Talán bizony már a szeretőd is lett az a leány, az a mindenki szeretője ? A bátyám arca vérvörös lett a visszafojtott indulattól, de csak ennyit mondott: — Az enyém még nem. De talán a — bácsié . . . Az öreg ember hátratántorodott. Ezt a kérdést, amely egyébként egészen természetes volt, számításon kívül felejtette. Hiszen ő is csak ugyanazt csinálta, amit én ős a bátyám, de a szerelemfőltős első pillanataiban csak a nagybácsi volt, aki unokaöcscsének erkölcseire vigyázz. Azonban most, hogy leleplezték, egyszerre tehetetlen düh szállotta meg ős most már szinte üvöltve ordított rá a bátyámra: — Ki ne mond mégegyszer, te, te . . . hitvány szoknyavadász, te tejfölös szájú kölyök. A bátyám érezte, hogy ő kerekedett felül és szinte cinikus nyugalommal ismételte meg: — A bácsi is csak azért jött, amiért én. Nincs miért egymásnak szemrehányást tenni. Az öreg urat most már egészen elöntötte az indulat. Láttam, hogy tehetetlen haragjában már határt sem ismer és szinte megfagyott ereimben a vél’, amikor észrevettem, hogy korát meghazudtoló gyorsasággal kap föl a földről egy heverő karót. Magasra emelve, már szinte suhintott is a bátyám felé, aki mozdulatlanul állott, amikor egyszerre mindenről megfeledkezve, szinte eszeveszetten fölugrottam a helyemről és futni kezdtem feléjük. — Ne bántsa! — kiáltottam torkomsza- kadtából és erre, mintha villámcsapás érte volna a két férfiút, egyszerre felém fordultak. Az első pillanatban a meglepetéstől némán nézték váratlan megjelenésemet, a nagybátyám kezéből erőtlenül hullott ki az ütésre emelt husáng, a bátyám arcát pedig elöntötte a szégyenkezés pirossága. — Hát te is ? — dadogta nagybátyám és átérezve a helyzet groteszk voltát, harsány kacagásra fakadt. A bátyám is mosolyogni próbált, bár kissé kényszeredett volt a mosolygása, csak én szégyeltem magamat rettenetesen és nem mertem ránézni többé egyikőjükre sem. Ahogy igy állunk hármasban, valóban különös és komikus együttes lehettünk, három megcsufolt szerelmes, a Bocskay Eszter ablaka alatt. Álltunk ős kínos erőlködéssel kerestünk mentséget egymás számára, aztán — bár senkisem ajánlotta — csöndesen és szótlanul megindultak a villa felé. Még az almafánál sem voltunk, az éjszaka csöndjét egy csengő női hang ezüs- tözte be, a Bocskav Eszter hangja, a mint vidáman énekelte, hogy: Aki a babáját igazán szereti, Akármilyen jegeseső esik, Mégis fölkeresi . . . Az utolsó sornál már egy érdes basszus kontrázott Eszternek. Megismertük: a kocsisunk hangja volt. — Pszt! — súgta a nagybátyám — ide, ide az almafa alá. Mint tettenkapott gyermekek, úgy bújtunk hármasban az almafa árnyékába és mozdulatlanul maradtunk, amint Bocskay Eszter és a kocsis egymást átölelve elhaladtak mellettünk. — Te Eszti — mondta a kocsis — ha mégegyszer meglátom, hogy a fiatal úrral legyeskedel, leütöm ám a derekadat. — Pihá, — felelte kacagva Bocskay Eszter — csak nem gondujja . . . Hogy én olyan tejfölösszáju urikölyökkel, meg azzal az utálatos, vén salabakterral ... No mán meg ne haragítson . . . A présház ajtaja csöndesen becsukódott mögöttük, mi pedig tolvaj módjára osontunk haza. A reggelinél nem mertünk egymás szemébe nézni, zavartak voltunk és borzasztóan szégyeltük magunkat. Csak Bocskay Eszter volt friss és illatos és mosolyogva kellette érett, kívánatos testét. Mi három megcsufolt szerelmesek szerettük volna megfőj tani. ______________________________________Kálmán Jenő. Fe lelős szerkesztő: Dr. Stein Zsigmond, ügyvéd. Fizessünk elő a Mátészalka és Vidéke társadalmi hetilapra.
