Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)
1912-04-07 / 14. szám
MÁTÉSZALKA ÉS VIDÉKE 1912. áprillis 7. 4. oldal; Levéí Mátészalkáról — Budapestre. Jegyezte: Verldictís. Kedves Juliskám ! Á legutóbbi levelemre, melyben i- föm : „innánk mi már Mátészalkán jó kut-vizet is . ., de csak úgy, ha volna . azt feleled, hogy én túlzásba viszem a dolgot, mert nagyitok és olyan vagyok, mint a rossz tükörüveg, mely torzitja és elváftoztatja az arczot I Ezen körülmény késztet engem arra, hogy kissé részletezem az ivóviz kérdését, a mely könnyen elképzelhető, hogy életbevágó kérdése a községnek. Hát bizony édesem, olyanok itten a viszonyok, hogy Mátészalkán egyetlen- egy olyan kút van, amely kifogástalan iható vizet szolgáltat, ez is magántulajdont képez és a gyártelepen van, amely a város nagyobb részétől jócska távolságra fekszik és e miatt nehezebben megközelíthető a középosztály, de pláne a szegényebb emberek részéről. Ösmered kedves a súlyos cselédviszonyokat, manapság már a szálkái cseléd a kútra sem akar vizért menni és inkább lemond a régi, jó világi „kut- idyilekről,“ ugy-hogy még külön bejárót kell tartani; de ki győzi ezt ebben a drága világban ? Elmondhatjuk tehát teljes joggal : * Megnehezült az idők járása felettünk“. És itten mindjárt ki kell jelentenem, hogy a szálkái közönség elösmeréssei tartozik a gyártelepnek a kút használatA szegény ember szerencséje. Irta: Kósa Vince. Sűrű pelyhekben hullott a hó. Estére már vastag réteggel borította be az utcákat. A villamosok is meg- megrekedtek és a kalauzok a hosszú kocsisor mellett fázóan topogtak és szidták a hideget, meg a havat. Már az Isten tudja, hányadszor rekedtek meg, pedig már régen a remisben kellene lenniök. Átkozott hó. Csak reggelig el ne lehetne takarítani, aickor legalább jót lehetne aludni, de nincs rá reménység. A villamosnak menni kell reggel és fáklyavilág mellett is eltakarítják utjából azt az átkozott havat. Nemsokára csakugyan megindult az első kocsi. Sikerült eltakarítani előle a csúszós havat. A többi kocsi lomhán követi. Néha-néha egy-egy ösztönszerü csengetés hallatszik. Nincs abban semmi, a kalauz csak véletlenül ütött rá a csengő gombjára. Amig a so'c kocsi elhalad, addig félre állanak a nagy széles falapátos emberek, megnyom- koiják a pipában a tüzet s aztán ismét hozzá látnak a munkához. Az útfélen kupacokba rakják a havat. Nem dolgoznak valami serényen. Bár minél több hó lenne. Bár el se lehetne takarítani az éjszaka, mert most csak ez ád egy kis munkát a szegény embernek. Óh be áldott is ez a hó, az a szép fehér hó. Legalább fekete kenyérre valót ad az embernek. Szabó Mihály a ért, mert tagadhatatlan ez molesztálással jár, azonkívül egyes rakonczátlan gyer- kőczök gyakran elrontják a szivattyút. Édes Istenem, mi történnék itten, ha egyszer a gyártelep ráunna ezen dolgokra és a közönséget kitiltaná a telepről ? A város lakosságának fele gyomor betegséget kapna és járványszerüen lépne fel a vakbél-gyulladás ? Mondom is a házi orvosomnak : no- hát Pupák bácsi, maguk közkórházat akarnak csinálni és még nem gondoskodtak kellő mennyiségű „iható vízről“? Fordítva csinálják a dolgot, először az épületnek a tetejét akarják megcsinálni, azután kezdenék meg a fundamentum lerakását ? Hát mire van égetőbb szükség, közkórházra, vagy jó ivóvizet szolgáltató közkutakra ? Meggyőztem a doktor bácsit, azt mondta, hogy tökéletesen igazságom van! Tudod Juliskám, még nem feledtem el az egészségtant, amit egykoron;az iskolában tanultunk és alkalom adtán értékesítem hygienicus ismereteimet. — Ad vocem emberi egészségtan és humanizmus; ennél a kérdésnél kissé vesztegelnem kell és reflexiókat vagyok kénytelen hozzá fűzni. Századunkat a humanizmus és emberszeretet korszakának szokták nevezni; a socialismus is megkezdett pályáján óriási lépésekkel halad előre. Ennek a behatása alatt találta ki Bismark her- czeg azt a mondást, hogy a társadalom gépezetének fentartásához „bizonyos o- lajcseppre van szükség“, értvén alatta a közeli faluból a fővárosba beköltözött napszámos is vette estefelé a széles lapátot és ő is munkába állott. Egyéb kereset úgy sincs most ... Ha egész éjszaka doigozik, keres három koronát. Az is jobb a semminél. Egy kis zsírozó, egy kis tűzre való kikerül- belőle. És nem nehéz munka, csak taszítani kell a lapátot és megy a munka magától. Néha egy-egy kőben megakad a lapát, de azután csak ismét simán ment a munka Smm. Sorrrr . . . hangzott a lapátok zaja és gyűltek az útfélen a hókupacok. Egyszerre csak a Mihály lapátja valami feketét lökött fel. Eh . . . bizonyosan valami kő lesz. Nem is érdemes érte lehajolni. De azért mégis messziről meglöki a lapáttal és odább taszítja a megtisztított helyen. Nem koppan . . . Unottan hajlik le, hogy megnézze vajon mi lehet. Felveszi, megtapogatja, olyan kis könyv formája van. Zsebre teszi, hogy a többi észre ne vegye, azzal serényen elkezd dolgozni. Mikor társait jól elhagyta már, egy lámpa tövében kiveszi, bele néz. Alig akart hinni a szemének. Egy nagy bu- gyeláris volt az, teli s teli bankóval. Jaj talán meg sem tudná számolni. Van az talán egy millió is, Bámulatában kiejtette kezéből a lapátot és nem vette észre, hogy társai közelednek. Mit néz kend olyan nagyon ? kérdi a legközelebbi szomszédja, talán bizony szivarvéget nyelt ? Szerencsés kend. Én hiába vigyázom, én nem lelek. Azt, azt szivarvéget leltem, mondja zavartan jótékony intézményeket és azt, hogy a szegény, szenvedő, sínylődő embert védelmezni és segíteni kell. És mégjsazt kell tapasztalnunk édes Juliskám, hogy az állatot jobban védelmezik meg, mint az embert! A szegény budapesti öreg, törődött sarki hordárt megbünteti a rendőrség a- zért, mert a kijelölt utcasarkon elfáradván, lemerészelt ülni és megpihenni. Hát nincsen igazsága az öreg szolgának, mikor felkiált: „az állatot megvédelmezitek az ostorcsapásoktól és engem kínoztok és büntetést mértek rám, mert kiszolgált csontjaimat megpihentetem . . ? Szomorúság fogja el szivemet és a bánat felhői vonják be lelkem derűjét, pedig a természet ujjáébredésének és a magyar szabadság évfordulójának, az emberi jogok megszületésének hónapjában vagyunk ! Szabadság, egyenlőség, testvériség! úgy ragyogtok mint égi tünemény és nem lehet elérni benneteket, mint ahogy a csillagokhoz nem juthatunk! De legalább törekednünk kell feléjük ! Kedves Juliskám ! Az állami polgári fiúiskolába is készülődöm, a hol hazafias ünnepély lesz, mert gyöuyörüségem telik a szép szavalatokban, hazafias énekekben; szép missiót teljesít éz az iskola a mi vidékünkön, ápolja a hazafias érzéseket; olyan mint üde oázis a pusztaságban, kezében a világitó fáklyával, a tudomány sugaraival bevilágít a sötét, hideg éjszakába ! s azzal hirtelen zsebre dugja a nagy tárcát, le- hajlik a lapát után és ismét hozzáfog a munkához. Srrr. Srrr .... kiábál ismét a lapát, de Mihály úgy hallja, hogy azt mondja : millió. Sehogysem megy a munka. Csak gépiesen jár a keze és ez a bolond nagy tárca úgy húzta lefelé a zsebét. Mintha egy nagy követ tett volna a zsebébe. Meggyűlt a ruhája és ő nem meri oltani. Megáll . . . rátámazkodik egy kicsit a lapátra és pihen. Teremtő Isten, csak nincs talán valami baja? A nagy házak csak úgy táncolnak előtte. Háta megett erős csillingelés hallatszik. Egy elkésett villamos közeledik. A csillingelésre felretten Mihály is és ismét hozzáfog lassan a munkához. Nagy meleget érez, majd hirtelen a hideg rázza minden tagját. A gondolatok gyorsan kavarognak fejében és valami belső hang mindig ösztökéli: Elmenni, elmenni. * * * * Isten tudja, hogyan került haza Mihály. Az izzadtság egészen kiverte a homlokát és vastag cseppekben gördült alá az arcán. Jó hosszú időbe telt, mig eljutott a kültelekre, de ö nem érezte az idő múlását. Gépiesen ment. Csak sietett, sietett hazafelé. A feleségét még ébren találta. Az asszony megrémült, midőn meglátta. Mindjárt arra gondolt, hogy megint nincs munka. Meg is kérdezte: Megint nem1 kaptál munkát?