Mátészalka és Vidéke, 1912 (7. évfolyam, 1-41. szám)

1912-01-01 / 1. szám

VII. évfolyam. Mátészalka, 1912. január 1. I. sz. Társadalmi és közgazdasági hetilap. A MÁTÉSZALKAI JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Szerkesztőség és Kiadóhivatal Mátészalka Kossuth-utca 445. sz. (Dr. Barta Ignác ügyvédi irodája.) : \ ' ---­Hirdetési dijak előre fizetendők. — Nyilt-tér sora 40 fillér. Felelős szerkesztő: Főszerkesztő : Dr. Barta Ignác Dr. Dienes Dezső Szerkesztő társ: Máté Sándor. Előfizetési árak: Egész évre — — — — — — — — — 8 kor Fél „ — — — — — — — — — 4, Negyed „ „ Egyes szám ára 20 fillér. •ír 1912. Lepergett egy esztendő és mi ismét beköszöntünk minden házba, hogy megbe­széljük olvasóinkkal, hogy mi a teendőnk, mit kell cselekednünk, hogy ennek a vá­rosnak, ennek a járásnak fejlődését elő­mozdítsuk, az ittélést kellemesebbé tegyük. Uj köntösbe tesszük ezt. Lapunk nagyobb terjedelmű lett, munkatársaink szaporodtak. Lapunk alapitója azt hirdette, hogy a kö­zönség érdekeit véli szolgálni, midőn la­punkat megalapította. Önzetlen cselekede­téről tett tanúságot jelen alkalommal, mi­dőn a lapot a szerkesztőség közös tulaj­donába bocsátotta. Független embereket akart munkatársakul, akiknek a pennája eve, a kik eívükés meggyőződésük .i szabadon írhatnak, akiket a szabad­véleményük nyilvánításától nem tarthat visz- sza semmi. S most ujonan felfegyverkezve indu­lunk hóditó utunkra, hogy befészkeljük ma­gunkat a közönség kegyébe, szeretetébe. De nem vagyunk elbizakodottak, féltő gond­dal, illő szerénységgel tesszük ezt. mert ne­héz, felelősségteljes a mi utunk és felhí­vunk minden olvasót, hogy ki-ki tehetsége szerint vegye ki részét munkánkból. Azokat is, kik lapunkra előfizetnek, munkatársakul tekintjük, mert hiszen anya­gi szempontból teszik lehetővé nekünk, hogy e lapot megjelentetve, a köz érdeké­ben munkálkodhassunk. Lapunk hasábjai előfizetőinknek min­dég rendelkezésére állanak és szívesen ve­szünk minden útbaigazít;’st, minden taná­csot. Az igazságról meggyőződést szerezni, a dolgok mélyére hatok már a mi felada­tunk. A politika, ez a minden barátságot megőrlő nagy moloch, nem választhat el bennünket, ez a lap a társadalomé, ezeken a hasábokon elválasztó nézőpontból fel­fogni semmit sem lehet. A felekezetieske­désen pedig mindenkor felülemelkedünk. A segítséget, bármely oldalról jön is, mely e járás és város fejlődésének előbb­re vitelét célozza, örömmel vesszük. A sze­mélyeskedés pedig száműzve van e hasá­bunkról. Laptársunkat pedig collegiális ér­zéssel hívjuk fel a közös munkára. Mert bármilyen sokan lennénk, akküE is kevesen volnánk a nagy munkára. Mert rengeteg a mi bajunk. Nincs közkórházunk, pedig ennek lé­tesítése az egész járásnak erniens érdeke. Nincsen jó vizünk, a vizmizéria álta­lános és e miatt a közönség folytonos ve­szedelemben forog. A közbiztonságunk gyatra, nincs fegy­veres rendőrségünk és az egész város fö­lött csak az isteni gondviselés őrködik. Nincs rendes tűzoltóságunk, pedig ezt az egész járásban szervezni kell, mert foly­tonos tüzveszedelemben forgunk. Nincsenek jó utaink, pedig kereske­delmünk és iparunk érdeke azt parancsolja, ISTEN. Nincsen olyan ember, a kit le ne verne Az életnek ezer gondja, buja, terhe, Sok szomorúsága ! Kinek — ha előtte veszve látszik minden — Ne szállana hozzád, nagy kegyelmű Isten Könyörgő fohásza! Te gyönyörű Eszme ott a fényes égbe Te vagy a csüggedő lélek menedéke, Vigasszá szerelme! Mi lenne belőlünk, ha Téged nem tudnánk? Vészes éjjek árnyán merre-hova futnánk Védelmet keresve ? Most nem szédít alá meredélyek széle ? Romboló viharban mért állunk nem félve Villámok csatáját? Feldúlt kicsi fészek újra miért épül ? Mért nem félti a szív újabb jégveréstül Zsenge gabonáját? Ezer sebtől vérzők gyógyulást mért hisznek? Ki adta. a reményt a haldokló szívnek, Hogy újra föléled? Miért szűnik nyomában a kesergő bánat, Miért apad el könnye özvegynek, árvának, Ha veled beszélhet ? . . . Mily jól esik tudni, hogy Te élsz felettünk S örvénybe sülyední nem hagyod a lelkünk, A melyet Te adtál! Te vagy a nagy, örök, biztató szivárvány’ Mindent elveszítve mégse bolygunk árván, Ha te jő Istenünk szivünkbe’ maradtál! Krüzselyi Erzsiké. Két tyuk mint házasságszerző. Kosa Vince. I. Mikor a papné egyedül marad. Ötven esztendei becsületes munka után ma­gához szólította az Ur Szabó Dávidot a szamos- falvai papot. A temetésén ott volt a falu apraja, nagyja, még a szomszéd falukból is eljöttek a végtisztességtételre. Mindenki sajnálta, mert iga­zán második atyját vesztette el benne a falu. A- mikor a szomszéd falu papja elbussuztatta híveitől, nem maradt ott egy szem se szárazon. A temetés után a hívek mindjárt kezdtek gondolkozni azon, hogy ki legyen utódja a jó ö- reg papnak. De volt egy dolog ami még jobban foglalkoztatta a híveket: mi legyen az özvegy papnéval ? Az özvegy papnénak ugyan a törvény egy évig — az úgynevezett kegyeleti évig — biztosít­ja a fél fizetést, meg a lakás egy részét, de hát mi lesz azután ? Az öreg pap semmi vagyont sem hagyott hátra, de hiszen, hogy is hagyott volna, mikor a legszegényebb híveknek majdnem minden esztendőben elengedte a papbért. Az bizony szép kis összeg lenne most. A szamosfalvi nép azonban nem volt hálá- datlan. Mindenképen igyekezett, hogy az özvegy ne lásson semmi szükséget. Nem múlt el egy nap sem, hogy valami ajándékot ne vittek volna. Az egyik asszony meg a másik is takargatott valamit a kötője alatt, mikor odament és olyan jó szívvel adtak mindent, hogy Vétek lett volna visszautasí­tani. Ami pedig a gyászév letelte utáni időt illeti, mindnyájan megegyeztek ebban, hogy az özvegy papnét nem szabad kiereszteni a faluból. Egy napon a kurátor felkereste az özvegy papnét és hosszas kerülgetés után rátért jövetele céljára. Hát én azért jöttem volna tiszteletes asz- szonyom, hogy megkérdezzem mi szándéka van a a gyászév letelte után ? Isten nyugosztalja meg az öreg tiszteletes urat, nem hagyott vagyont tisz­teletes asszonyoméknak. Kellett a pénz a gyermek neveltetésre, aztán meg nekünk is elengedte a próventet, ha az árvíz megrontott bennünket. Sok jót tett velünk . . . Áldja ez a község még a ha­ló porában is. Nem lehet az ilyen jó embert el­felejteni ... Ne menjen el tiszteletes asszonyom mi közülünk. Ne hagyjon itt minket. Ahogy meg­éltünk eddig, megélünk ezután is. Az én házam­nak az egyik vége úgyis üres, nem lakik abban senki. Minek álljon ott üresen. Ha beköltözne a tiszteletes asszony, én szívesen odaadnám. Nem kell azért fizetni semmit. Úgysem kell ezért fizet­ni semmit. Úgysem hoz az semmi hasznot. Igaz, hogy nagyobb házhoz szoktak hozzá, de hát sok jó ember elfér kicsi helyen is . . . Azután meg mi a községbeliek úgy gondoltuk, hogy úgyis csak

Next

/
Oldalképek
Tartalom