Mátészalka és Vidéke, 1911 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1911-07-06 / 27. szám

TE

Társadalmi és közgazdasági hetilap.

A „MÁTÉSZALKA JÁRÁS JEGYZŐI EGYLETE“ HIVATALOS LAPJA.

MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN.

VI. évfolyam.

__________________________________________Mátészalka, 1911. julius 6. 27. s*.

Sze

rkesztőség és Kiadóhivatal: isz Zsigmond könyvnyomdája Mátészalkán.

Felelős szerkesztő: Dr. Vida Gyula

Főszerkesztő:

Dr. Dienes Dezső

Egész évre - Fél „ - Negyed „ Előfizetési ár:

— 8 kor

A

Nyilt-tér sora 40 fillér.

Szerkesztők:- 2 „

Hirdetési dijak előre fizetendők.

Dr. Barta Ignác

Endrédy József.

Egyes szám ára 20 fillér.

Idő múlásán, nemzedék hullásán másul a fölfogás, változik az emberiség Ítéletében a dolgok értéke-mértéke. A ma szülötte nem érti meg a tegnap leventéit, akik egy könnyért, egy szóért, egy betű pontjáért tízezrek életét vérbe tudták fojtani s lehet, hogy az a mi szemünkben óriás, a a holnap mérlegén törpévé zsugorodik. De nem hihetem, hogy jöjjön kor, a mely valaha kicsinek mondaná országunknak azt a nagy sebét, amelynek tátongó száján egyre szélesebb sugárban ömlik kifelé idegen társadalmak táplálására a mi friss, piros vérünk, a nemzet jövedelmének legbecsesebb forrása: az erős, egészséges emberanyag. Közdologban soha szomorúbb jelentést nem olvastam, mint a legutolsó nép- számlálásról szóló híradást: hiszen azt tudtuk meg belőle, hogy a természet kincseiben bővelkedő, termékeny földön Magyarország szaporodása elmaradt még Ausztriáé mögött is és csak fél akkora mint a Németbirodalomé, hogy a most lefotyt tiz év alatt megint vagy 800 000 honfitársunk keresett magának másut uj hazát s igy ma idegenben legalább másfél millió magyar állampolgér él: olyan emberek, a- kiknek elvesztéséért nem nyújthat egyenlő értékű kárpótlást az újszülöttek különben is gyérülő csapata. Hisz az újszülött soká és sok költséggel jut el oda, hogy a nemzeti társadalom munkása legyen, ha ugyan egyáltalában eljut, mivelhogy minden ötödik gyermek első életévének elérése előtt elhal, a hetedik életévét csak kétharmadrészük éri meg s 27. évébe minden száz újszülött közül csak 56 lép be. A kivándorlók ellenben a mi nemzetünk költségén már fölnevelt, kifejlődött munkaerejüket értékesítik más társadalom javára, az itt ültetett, gondozott fa másnak gyümölcsözik. És ha csak ebből a rideg pénzügyi szempontból vizsgáljuk is a kivándorlás hatását: lesújtó eredményre jutunk. Külföldön élő honfitársaink közül csak egy milIrta: dr. Kenéz Béla egyetemi tanár.

Hót véve is ereje teljes birtokában lévőnek a legalacsonyabb munkabér 700 koronájával évi 700 millió koronát veszítünk az emberi munka értékében. Nem akarok itt arra kitérni, hogyan sokszorosodik meg az emberi munka értéke a termelésben, hiszen akkor milliárdokba menő elmaradt haszonról kellene szólnom, nem festem a sötétséget sötétebbre a kivándorlás egyéb hatásainak a fölemlegetésével: mint maradnak férj nélkül a lányok, mint csökken a házasság, ezen a réven a születés, mint pusztul ki a kivándorlás fészkein fekvő községek százainak lakossága, mint térnek vissza a pánszláv eszme apostolaiként a tótok mint morzsolják szét Amerikában szerzett pénzzel a magyar birtokokat, a magyarság bástyáit a nemzetiségi vidékeken. Mondom, nem folytatom tovább, megállók ezeknél az adatoknál, amelyek — én legalább úgy érzem — a kalapácsütés keménységével kopogtatnak agyunkon és szivünkön.

De talán azt kérdezik: miért beszéltem a kivándorlásról ennyit is? Megmondom. Rajtunk be teljesedett az az egyszerű közgazdasági igazság, hogy amely ország nyerstermények alakjában földjének termőerejét viszi ki, élőbb-utóbb emberanyagát is kénytelen lesz kiszállítani. Mintahogy Machbeth összetiprására fölkerekedett a Bírnám erdeje Dunsinan felé, megindult a magyarföld erdeje is, gabonájával, lábasjószágával együtt s egyre öntvén kifelé a magyar föld zsírját, ösztövér szegénységben hagyott bennünket. És külföldre vivén nyersterményeinkkel a munkabér alkalmát, külföldre kergettük a munkabér után az arra szoruló emberek tömegét is. Könnyű ezt megérteni, ha tudjuk, hogy kivitelünknek csak egyharmadát alkotják az ipar termékei, behozatalunknak majdnem kétharmadát. Ez t. i. külföld dolgozza föl, átalakításukból az ő munkásainak és vállalkozóinak van hasznuk. S inig igy a magunk munkásainak nem tudunk kenyeret

adni, másrészt meg munkabérrel és vállalkozói nyereséggel, meg ki- és beszállítás költségeivel megterhelten vásároljuk az itt termett anyagot vissza s gazdagítjuk a külföldet akkora mennyiségű pénzzel, a- melynek — nemrég olvastam e hasonlatot — hét évi összege fölér a szedáni katasztrófa után fizetett hadi sarccal Csakhogy ezt a világ leggazdagabb nemzete fizette és csak egyszer, mi koldusok meg állandóan és — ami legnagyobb baj — nem csökkenő mértékben: 1906-ban pl. kereken 1200 millió korona értékű iparcikket hoztunk be, 1909-ben 1320 milliót, a behozatal 1906-ban 540, 1909-ben 583 millióval múlta fölül a kivitelt, pedig 1909-ben nagyon rósz termésünk volt és igy vásárló képességünk gyöngült, tehát inkább a behozatal apadását lehetett volna várni

Textilipari cikkekből — ezekre esik a külföldnek fizetett sarc legnagyobb része — emelkedett a kivitelünk e 4 év alatt 11 millió koronával, de behozatalunk meg 439 millió koronáról 496 millióra nőtt, akkora összegre, a mely felével ér föl összes államgazdasági bevételeinknek s megközelíti az egyenes meg a fogyasztási adóbevételeink együttes összegét.

De nem folytatom tovább ezeknek az ismert adatoknak a fölsorolását, csak arra akarnék rámutatni, hogy ha egyes kisebb iparcikkekben (pl. a papiros némely fajtájában) látni is valami térfoglalást a hazai iparnak, nem bírom kiolvasni áruforgalmunk statisztikájából, akárhogyan forgatom lapjait, azt a határozott, következtetes fordulatot a magyar ipar javára, amelyről ma már elég azt mondani, hogy bekövetkezése szükséges, de a melyről azt kell szakadatlanul a magyar társadalom fülébe harsognunk, hogy elmaradása katasztrófa elé viszen. Mert ha valamikor azt állíthatta a nagy belga tudós, Quetelet: „szomorú sorsa az emberi nemnek.“ . . . „Van egy dó, a melyet nagyobb szabályossággal ii-