Református Kollégium, Marosvásárhely, 1939, 1940
35 drága földünket mívelte, báró Orbán Balázs szerint a három vértanú közül a legtöbbre hivatott elme. Csak a jellemük volt közös, kemény, mint húnlátta szikláink. Három szellem, aki a lehetetlent is megpróbálta: kiépíteni a magyar szabadság csíratelepét, hogy fölhozhassák egy elszánt mélyságből a gyönyörű, örökúj, magyar napvilágra ! A természet és a naptár neveit választották tetteik ismertető igéinek, s íme, jutalmuk lelt, hogy a természet visszafogadta és besorozta őket halhatatlan gyermekei közé! A három magyar férfi büszkén jött ide meghalni, egyikük egyenesen a tudomány csarnokából, melyet zörgő fegyverekkel vett körül a szoldateszka. Árulók és vad poroszlók óhajtották fejükért a vérdíjat, — de az akkor néma nemzet ma haláluk áhítatában fejezi ki hangosan önmagát: nem lehet nagy nép, amelynek nincsenek vértanúi! A vértanú népének jövendő napjait sokasítja és a bitó rózsafája lesz a meggyötört hősök nemzetének. Kedves testvéreim, a változó idő megfakít rengeteg jelszót és számos nevelőelvet. Akinek tinóm volt a hallása az utolsó negyven évben, hányszor vehette észre, hogy nem egy magyarnak volt meg a sokszor jóhiszemű szándéka, hogy megfakítsa 1848. ideáljait, hogy ne fájjon már a vigasztaló „Ne sírj, ne sírj, Kossúth Lajos!" és ne várjuk már, míg „Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát!“ Politikai és társadalmi fejlődés címén kerül bírálat alá minden egyes sorsdöntő nemzeti lépés, és akik meglépték, örökké viselik a jövendő előtt a felelősséget, még akkor is, ha vértanúi lettek bátorságuknak. De kérdezzenek meg bennünket, Marosvásárhely magyarjait, polgárokat és munkásokat, ifjakat és véneket, hogy tudunk-e motorizált határkövek idején megtartóbb, történelmibb, egyetemesebb és pa- rancsolóbb nemzeti jelt, mint ezt az oszlopot itt, a három vértanúét ? Van-e gyermekibb, égibb, önzetlenebb mondat egy nép lelkiismerete előtt, mint a Török, Gálfi és Horváth halála, van-e csengőbb vezényszó a megmaradásunkra, mint az, amely koporsótlan földpárnájukat ékesíti: „Életét adta a hazáért!" — Ez a legrövidebb kifejezése a hazaszeretetnek és a bölcselet legmélyebb igazolása emberméltóságunk történelmében. Nincs más, csak egyetlen testem és ezt odaadom a szárnyaló magyar lélek oltárára áldozatnak ! Kedves testvéreim, mi látjuk talán a legjobban az összes magyarok közt, hogy a Maros felsőfolyásánál, itt Marosvásárhelyt és a Maros alsófolyásánál, Aradon ölszámra termett a bitófa a magyar szabadság vértanúi számára. E népdalba foglalt, jelképes folyónk a közepén most is idegen hidak alatt, idegen béklyókat nyög. S ha mint magyarok és székelyek nem is volnánk ezeréves, kényes fiai a szabadságnak, akkor is a Török, Gálfi és Horváth vértanúságát itt a
