Református Kollégium, Marosvásárhely, 1917

Adatok az 1917- 18. iskolai év történetéhez.

(Évzáró beszéd.)

Felejthetetlen jó édes atyámnak volt egy primitíven, talán saját- kezüleg készített kaleidoskopja, mellyel még felnőtt ifjú koromban nagy előszeretettel játszottam. Mulattatott, de sokszor különös gondolatokat is ébresztett lelkemben, a mint a számtalan, sokféle szinü üvegdarab egy-egy forgatásra újabb és újabb, furcsábbnál furcsább alakzatokat mutatott. A kaleidoskop sok kedves tárggyal, boldog gyermekkorom sok drága más emlékével együtt már réges régen elpusztult, de mikor az élet forgandóságán el-eltünődöm, mindig eszembe jut és nem szabadulhatok attól a képtől, hogy bizony ez az egész nagy világ, embrek és népek élete, olyan mint egy óriási kaleidoskop, melyet a végtelen idő meg-megráz, meg'megforgat, hogy sokszor megérthetetlen, megfejthetet- en, ezer változatú alakzatok keletkeznek. Mintha az idő hatalmas szellemének egy nehány év óta különösebben is kedve telnék abban, hogy minél gyorsabban, minél erősebben rázza, forgassa ezt a világ kaleidoskopot, hogy a legerősebb figyelem is alig képes számotj adni az egyre különösebb, egyre rejtélyesebb képek sokféleségéről. Az én szemem is káprázik, figyelmem kimerül, amint csak a most lezáródó iskolai év számos képére, alakzatára gondolok és majdnem lehetetlennek tartom, hogy még a fontosabb eseményekről is mind beszámolhassak.

Az iskolai év kezdete. Az 1917—18. évet azzal az ünnepélyes hangulattal kezdtük meg, mely a reformátió 400 éves évfordulójához méltó és azzal a hálaérzettel, mellyel a jó Istennek dicsőséget zengtünk, hogy a keleti ellenségünk megtörésével megadta, hogy intézetünk fennállásának 200 éves évfordulóját — ha csendben és szűk családi körben is, de ezek között a szeretett falak között ünneppelhettük meg. A protestáns ember ünneplése amúgy sem szereti a szemkápráztató külső fényt, nem nyilvánul körmenetek és litániák szinjátékaiban, hanem a lelki átélés, a lelki elmélyedés fenséges áhítatának szenteli meg