Református Kollégium, Marosvásárhely, 1914
Évzáró beszéd. Méltóságon Elöljáróság ! Tekintetes Tanári Kar! Nemes Tanulóifjúság! Mélyen Tisztelt Közönség! Most egy éve alig hangzott el hálaadó imánk ámenje, alig üdvözölték a nyári vakációra hazatérő fiaink szüleiket, mikor Serajevóban eldördült az a revolver, mely fenséges trónörökösünk és hűséges feleségének életét kioltotta és amelynek villanása vészt vihart hirdetett mint a horizonton tornyosuló fellegekből cikázó villám. Szívünk csordultig telt meg szent koronánk, a magyar trón várományosainak annyira gyászos elhunyta felett és a konopisti árvákkal együtt sirattuk a jó édes atyát, az önfeláldozó édes anyát, kiknek utolsó szívdobbanása a szülei és hitvesi szeretet megnyilatkozásában halt el. És amilyen mérhetetlen volt szívünk fájdalma, olyan rettenetesen fogta meg lelkünket a világot elborító vihar közeledését sejtő aggodalom, mely azonban hatalmas lelkesedéssé magasztosult, mikor ősz királyunk a haza és trón megvédésére harcba szólította országa hős fiait. Mikor a most bezáruló iskolai évet megnyitottuk, már javában dúlt a háború és nemzetünk vitéz katonái hűséges szövetségesünk hős harcosaival vállvetve vívtak titani küzdelmet hat, lovagiasnak egyáltalában nem mondható, kegyetlen ellenséggel. Bár minden képzeletet felülmúló mértékben dühöngött világszerte a harci zaj, az új iskolai évet mégis azzal a reménnyel kezdtük meg, hogy mire megjön a tavasz és a nyár, újra béke lesz. Reméltük, hogy az évzárón a harctérről dicsőségesen visszatért munkatársainkkal együtt adhatunk ezen a megszentelt helyen hálát a megtartásért, a megsegítésért a kegyelem Istenének. De reményünk emberi számítás volt. Isten másként akarta. Meghajolva kifürkészhetetlen bölcsessége előtt, töredelmesen megnyugodva a veszteségekbe, me
