Református Kollégium, Marosvásárhely, 1913
- 194 — hogy a roppantul fárasztó hegyi út után is, semmit sem törődve testi fáradtságunkkal, vigadozó lélekkel, hangos énekszóval tértünk haza? És ugy-e emlékeztek arra is, hogy ez az énekszó hogy eltűnt ajkunkról, hogy elnémult minden szavunk, hogy oda volt minden örömünk a nem várt, nem óhajtott szomorú hírre, hogy meghalt a jó Horváth József tanár úr, mindnyájunknak Józsi bácsija. A milyen őszinte részvéttel állottuk körül a koporsóját, a milyen mélységes bánattal kisértük ki utolsó útjára, olyan őszinte kegyelettel emlékezzünk meg ő róla, ki 37 évig állott alma materünk szolgálatában. Horváth József Gyulakután született 1852. október 20-án, mint régi papi családnak gyermeke. Elemi iskoláit édes atyja vezetése mellett tanulta végig, majd 1863. szeptember elején főgimnáziumunk I. osztályába íratták be szülei; a VI. g. o. elvégzése után az akkori szokás szerint, 1869-ben subscribált. . . Felsőbb tanulmányainak elvégzése után intézetünk szolgálatába állott 1875. szeptemberében, előbb az elemi iskolában, későbben a gimnáziumban tanítván. Itteni működését az 1878—79. isk. évben megszakította, folytatván tanulmányait az utrechti és heidelbergi egyetemeken, honnan újra kollégiumunkhoz tért vissza és 1879—80. isk. évtől kezdve előbb mint helyettes, 1885- től kezdve mint rendes tanár haláláig, 1913. szeptember 28-ig tanította a latin- és görögnyelvet. — Gyors és helyes iudiciumában, valamint kiváló szervező erejében nyilvánuló szellemi képességeinél fogva, nem vonhatta ki magát a kebli tisztségek terhei alól sem, melyeknek úgyszólván mindegyikét viselte úgy, hogy 28 évi rendes tanársága alatt 26 évig volt kebli tisztviselő. Csak azok tudják ezt méltányolni, kik intézeteinknek belső szervezetét közelről ismerik, kik tudják, hogy a tanár mindennapi terhes, fárasztó munkáján kívül mennyit kell egy kebli tisztviselőnek dolgoznia, sokszor akkora munkát végezve a semmivel egyenlő csekély honoráriumért, mely munka elvégzése más hivataloknál külön munkaerőnek is bőven elég volna. Hogy a néhai becsületesen igyekezett kötelességeinek eleget tenni, azt a külvilág talán nem tudja eléggé, de mi, kik levéltáraink anya-