Református Kollégium, Marosvásárhely, 1911
- VIII — Hiszen általános emberi gyarlóság, különösen a gyenge jellemű embereknél, hogy hibáinkat különös előszeretettel másokra hárítjuk, mulasztásainkat másokra toljuk, hogy elkerülhessük a jól megérdemelt büntetést. Ez az emberi gyarlóság a fejlődő gyermeknél és könnyelmű ifjaknál sem hiányzik. És a szülők igen könnyen adnak ezeknek a valótlan kifogásoknak hitelt. Különösen azok, kik maguk is könnyelműen élik napjaikat, a komoly tekintetű, szigorú tanárban a gyermek ellenségét látják és ha épen kellemetlen emlékek fűzik őket tanulókorukhoz, a régi, elfojtott keserűség féktelenségével szidják az iskolát, a tanárt; a tanárnak fegyelmezését kegyetlenkedésnek, komoly szigorát üldözésnek minősitik a neveletlen, kevés judiciummal rendelkező, önmaga iránt mindig elfogult gyermek előtt, a helyett, hogy megmagyaráznák, hogy a tanár nevelői munkája, fegyelmező szava, korlátozó szigora javára válik minden gyermeknek minden ifjúnak. A szülőknek ez a meggondolatlansága, mely ma kevés kivétellel majdnem általános, roppant nagy mértékben nehezíti meg a tanár munkáját, de azzal, hogy a tanulót tanára ellen, mint ellensége ellen hangolja, a tanuló munkáját is roppantul megkeseríti. Ez a baj, a szülői háznak ez a káros befolyása, ma önkénytelenül is eszünkbe juttatja a jezsuitáknak — ugyan más okból követett — azt az eljárását, mely szerint tanítványaikat csak igen rövid időre engedték haza szüleikhez és még a szünidőkben is a rendházakban tartották. De hát ma ilyesmiről beszélni sem lehetne, nem is volna helyes, mert megcáfolhatatlan az a tétel, hogy a nevelés ott a legideálisabb, a hol annak munkája az iskola és család között arányosan megoszlik. Csakhogy ennek alapfeltétele, hogy egyik tényező kövesse feltétlenül a másik, vezető tényezőnek az útasításait, a mint az egyes korszakokban meg is volt. De úgy látszik, hogy az egymást követő generatiok tudatában élő félreértések összehalmozódtak; az egyéni követelmények és felfogások megváltoztak; ennek következtében a
