Református Kollégium, Marosvásárhely, 1911
— VI — ellenségekként néznek egymással farkasszemet. És ebben egyformán hibás az iskola is, a család is; illetve a tanárok is, a szülők is. A tanárokat általában azzal vádolják, hogy több évtized óta inkább csak tanárnak érezték magukat és sokkal kevésbé nevelőnek. Az egyetemi oktatásnak és bizonyos társadalmi felfogások hatása alatt inkább a tudomány terjesztőinek vallották magukat, mint a fejlődő gyermeklélek formálóinak. Kisebb-nagyobb tudományos munkálkodást fejtvén ki, észrevétlenül is túlnagy követelésekkel léptek fel szaktárgyuk tanításánál és tudóst faragtak tanítványukból. Egyes esetekben volt ennek is üdvös következménye, de azért a tudományoskodás túltengése alatt nagyon szenvedett a nevelés ügye. Tudományos kutatásaikkal való elfoglaltságuk miatt az órán való fegyelmezésen kívül alig törődtek az ifjúságnak mélyebb, közvetlenebb megértésével, mely pedig a nevelői munkának a kezdete. A tanulókkal szemben támasztott túlságos követelmények folytán igen ridegen határolódtak el a kategóriák mint pl. okos és ostoba; szorgalmas és buta, úgy, hogy sok lassú, de becsületes igyekezetnek, munka- kedvnek szárnya letörött. A baj fokozásához hozzájárult az is, hogy az iskolák vezetésével megbízott közegek helytelen intézkedésekkel évtizedek óta keseritgették a tanárokat, kiknek a hivatása pedig minden foglalkozásnál inkább psychologiai rugóktól függ. A tanár is csak ember. És bár hivatásának tudatában lankadatlanul küzd az emberi természet gyarlóságai, fogyatkozásai ellen, mégsem emelkedhetik mindig a tökély magaslatára. És ha elgondoljuk, hogy a felsőbbség és társadalom egyaránt mostoha gyermekként kezeli erkölcsiekben csak úgy, mint anyagiakban, akkor el is nézhetjük egy-egy tévedését. A tanárok személyi fogyatkozásán kívül vannak olyan gátló körülmények is, melyek a mai rendszerből származnak. Az iskolák a fokozatos fejlődés során nyilvános intézetekké alakultak át, a tanítók, tanárok köztisztviselőkké let
