Református Kollégium, Marosvásárhely, 1911
A fiumei kirándulás. A jelen kor neveléssel foglalkozó egyénei napról-napra jobban meggyőződnek ama nevezetes igazságról, hogy az a maradandó tudás, a miről közvetlen szemlélés által szerez magának a tanuló vagy a felnőtt tárgy-képet. Az elvont, okoskodó oktatást kiszorítja a gyakorlati, az érzék-szervekre minél több irányban ható tanítás. Ez tette szükségessé, hogy a reáltárgyak tantermei mellé szertárakat szervezzenek és tartsanak fenn az iskolák fenntartói; műtárgyakkal igyekeznek szemléltetni a meg nem szerezhető természeti tárgyakat, történelmi alakokat, geográfiai felszíneket, csatahelyeket, vagy igen apró, mikroszkopikus részeket. Ha a haladás mindezen eszközei hiánytalanul állanának az ügyeskezű oktató rendelkezésére, el lehetne érni azt az ideális célt, hogy az iskolákból a hangoztatott túlterhelés és a vaskos tankönyvek egy csapásra eltűnjenek. A gimnáziumi nevelés — sajnos — még mindig a régi, észtornázás terén evez. Alig van egy pár tárgy, amelynek tanításánál a hallott és betűkben látott lényegről bemutatott tárgyképet vagy kísérleti tüneményt látott a tanuló. Tehát fantáziája segítségével kell képet alkotnia a betűkből. Az ilyen betükép nem maradandó, hanem elmosódik, mivel nincs észbekapó, színes jellege. Jogosult az illetékes köröknek azon sokszor hallott kijelentése, hogy a tanulásbeli eredmény nem kielégítő a mai ifjúságnál és az eredmény nem áll arányban az oktatásukra fordított munkával és idővel. Ennek elsősorban a közvetlen képzetszerzés hiánya az oka. Pl. Egy jó tanuló növendék egész év folyamán maga előtt látta a jégdarabon heverő borjúfóka színes képét. A kép jól bevésődött emlékébe. El is tudta mondani testalakját, életmódját, tartózkodási helyét, de a fogazatát nem ismerte, mivel a képen a fóka szája becsukva van lefestve s ezért azt felelte a kérdésre, hogy a fókának nincs foga. Ez a hibás kép eredménye! Tanításkor pedig hallotta, hogy olyan, mint a kutyáé, de ez már kiesett emlékéből.
