Református Kollégium, Marosvásárhely, 1910
XLI — Úgy mentünk innen utra mind el: Magyar lélekkel, ép gerinccel, Mely nem hajol meg, csak Isten elölt '■ Nagyok valónak ők, nagyobbak, Elmére, szívre százszor jobbak Soknál, kik ércben étnek itt tovább: Nem érdemlék, hogy elenyésztek, Csak a nyugalmat érdemlék meg, Mely lágyan lengi be szivük porát És mind ez, minden semmivé lön! Ki most itt állok búsan, későn S halk beszédét a múltnak hallgatom: Úgy érzem, mintha szép meséit Nem is itt éltem volna végig, Hanem valahol egy más csillagon ! De csendesiilj bú, szív pihenj meg\ így kell örökké lenni ennek: Hátrál a mult a jövendő elöl. Ha itt a múltam elveszett már: Az uj csarnok uj gyermeket vár, Hogy azt gondozza és nevelje föl. E boldog, tágas csarnokoknak Boltjai szintén zúgni fognak Pajzán zsivajtól, mint a régiek, S fajunkból még sok nagyra termett! Erős kötésű szittya gyermek Kap gazdag elmét itt s magyar szivet. S a szép idők, mik elmenének, Nekik újból csak visszatérnek. És tőlük is ha eltávoztanak: Mint őket, szint’ úgy boldogítva. Megint másoknak térnek vissza Örök forgással, mint egen a nap. S újabb és újabb nemzedékek Jövendenek majd, kik, ha éj leit S pengeti lantját a kis csalogány:
