Református Kollégium, Marosvásárhely, 1908
— 28 — Csak íróasztalom tudja a rendet, az is talán csak az én kedvemért, de annál rakoncátlanabbak a rajta lévő kisebb tárgyak. Hízelkedve tolakodnak felém. Tintám a tartóból kifelé kívánkozik s a toll nyelén inkább fői, ujjaimhoz szivárog, mint a hegyén át az elébe helyezett papírlapra. Elpottyant cseppje pedig, megfeledkezve minden fizikai törvényszerűségről, — száz meg száz felé oszolva röppen a környező tárgyakra. — Mágnestűim valósággal tótágast állanak. Egyre változó irányukból mégis úgy vélem, hogy zenitem az észak-pont felé esik. Tájékozásuk azonban nem megbízható, mert nem csak a vas, hanem az ujjam, vagy egy fadarab közelítésére is kitérnek helyzetükből. A terem közepéig lecsüngő ivlámpám kúpinga szerüleg mozog, de nem az iv világit: a síri csendben mintha minden tárgy sugarakat lövellne magából kísérteties fényben villog. A Föld tengelyével egyenlő hosszúságú hőmérőm csöve majd az alsó majd a felső részében telik meg higanynyal. Hasonló méretű és állású görbített barométerem higany fonala szintén két határ pont között oscillál .... A Föld középpontjában vagyok .... Véghetetlen könnyű itt minden tárgy a Föld felszínén belém növelődött izomerőhöz képest. A leggyengébb érintésre is kimozdul helyéből s jön utánam, mint Orfeusz után a megmozdult szikladarabok. Testem súlyát nem érzem. Ülés közben a széket alig érintem ; felnyujtott karom nem hanyatlik alá; járásom, emelkedésem nem fáraszt. Mégis leírhatatlan zsibbadság tartja megszállva egész lényemet, mintha ezer meg ezer darabra készülne szétszakadni s a környezetbe beleolvadni. Szokatlan helyzetemből könnyed libbenéssel, mintegy vágyam szárnyain menekültem át börtönöm oldal ajtaján a szomszéd terembe és ebből a fölvett irányba a következőkbe, — mig végül egy végtelennek látszó alig 7—8 fok nyílású tölcsér aljába találtam magamat. Ennek belső falán, egyenesen a felém ragyogó nyílás felé tartva gördültem, búk-
