Református Kollégium, Marosvásárhely, 1905

Bűnösségének, gyarlóságának tudata pihenni soha sem hagyta. Tudta azt, hogy az igaz keresztyénnek folytonosan kell czélja felé törekednie. Hiszen a tökéletesedés mint czél csakis megközelítő haladás mellett marad meg czélnak, elérve megszűnt annak lenni. Krisztus is elitéli azokat, kik magukat tökéleteseknek tartják, kik önteltségükben másokat elitéinek, mint az imádkozó pharizeus. Schiller távol állott ettől. Újból és újból hangzik fel szivéből a panasz, hogy a tökélyt el nem érte, az ideálok utáni vágy szakadatlanul él lelkében és mindegyre szól :

„Ah, ha a mély völgy öléből,

Melyet sűrű köd nyomaszt,

A ki-utat lelhetném föl!

Oh ! ha megtalálom azt!“

De ismét és ismét vallja, hogy a ki azt a kivezető, utat meg akarja találni, annak hinnie, küzdenie kell:

„Zálogot az ég nem ád ;

A csodás tündér világba Csak csoda röpíthet át.“

(Sehnsucht, ford. Szász 1< )

És ő tudta, hogy ez a csoda az az erős hit, az az égi, mely vallja és hirdeti:

„Hogy a mit szem nem lát, fül se figyel:

Az igaz s szép létez mégis,

A valóságban botorok keresik :

Magad alkotod azt meg, bent lakozik.

(Worte des Wahns, ford. V. Fj

És ő érezte, hogy ez a csoda a szeretet, mely kérdezi „mit akarsz hogy cselekedjem veled (Luk. 18,41.) a szeretet, mely habozás nélkül siet segítségére a szenvedőnek, mert a mint Wilhelm Teli-ben mondja, „der Brave denkt an sich zuletzt.“