Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902
ÉVZÁRÓ BESZÉD. Melyen Tisztelt Közönség! Nemes Tanuló Ifjúság! Kedves Barátaim! Mint a vándor, ki hosszas, fárasztó utazás után megáll a béreztetőn és mielőtt tovább menne, visszatekint még egyszer az alant elterülő rónákra: úgy állunk mi is e helyen, hogy számot adjunk ez évi munkásságunk eredményéről és lelkűnkben hálaimával leboruljunk a Teremtő előtt, kinek véghetetlen jósága minket czélhoz jutni segített. Keblünket az öröm érzete dagasztja, hogy ismét egy lépéssel tovább haladtunk azon utón, melyet emberi hivatásunk a lét küzdelmében számunkra kijelölt. Hiszen küzdelem az ember sorsa. A természet a maga legdicsőbb alkotását, az embert sem vonta ki alóla, sőt a számára biztosított előnyöknél fogva még fokozottabb mértékben tette azoknak részesévé; de felruházta bámulatos erőkkel; adott észtehetséget és szabad akaratot, s individuális képességekkel látta el a küzdelmek megharczolására, az életben való boldogulásra. Hálátlanság tehát és emberi mivoltunkról való megfeledkezés, ha panaszra emeljük fel ajkainkat és képességeinket kellőleg fel nem használva, csiiggedésnek adjuk át magunkat és a sors mostohaságát tesszük felelőssé reményeink, vágyaink nem teljesülése miatt. A régi hagyományok szerint volt egy idő, midőn a természet önmagától osztotta áldásait; tejjel-mézzel folyt a föld. De ezen arany-korszak elmúlt; ma már nem repül senkinek a sült galamb szájába. Az emberi nem szai* m
