Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902
A táltos ló külsőleg igénytelen, gyenge, de csodálatos erő rejlik benne; tanácsot ad gazdájának, leheletével gyógyít. Az egyes mesékben mint Hamupipőke király fiában, Szép Miklósban, Vas Lacziban s több más mesében a vezérszerepet a táltos viszi s gazdáját diadalra segíti. Népdalainkban is előfordul, hogy a magyar kényezteti beczézgeti lovát, selyem kantárt, bársony nyerget rak rája, nem csak, de beszélgetésbe is elegyedik vele: Édes lovam, agyon csaplak, Nincsen széna, nincsen abrak! Ne csapj agyon édes uram! Kitelelek az ugaran.* Ezek a vonások, melyek a magyart a körülötte lakó népektől megkülönböztetik és kiemelik. Íme egy kép a Volga végtelen síkjain lakó ősmagyarról, kinek jellemvonását az őshazához nagyrészt hasonló magyar ég és föld tovább fejlesztette s még jobban kidomborította. Fajunk typusának főbb vonásai ugyanazok, mint voltak ezredév előtt, mi bámulatos a világtörténelemben, ha meggondoljuk, hogy ennyi idő alatt mennyi idegen elemmel érintkezett, hányféle népfajt magába olvasztott, kik nemcsak nyelvben lettek magyarok, da az erős nemzeti érzés hatása alatt fajunk jellemvonásait teljesen elsajátították. Féltett nemzeti kincsét, a szabadságot a folytonos harczok s az idegenektől szított belviszály daczára is megőrizte, szupremaczióját még akkor is, midőn kissebség- ben volt türelemmel, de éreztette. Méltán büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy a keletről szakadt ág nem csenevészett el, sőt erősebb hajtásokat, dúsabb lombozatot hajtott. Egy nép, mely az idők végtelen során, ezredek alatt magába szíttá, vérébe csepegtette a szabadság, haza- szeretet, egyenesség, önérzet s más kiváló tulajdonságokat, s azokat megtartotta eszményévé tette máig s a mely nép f aji * Kr. V. 150. XXX
