Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

nyokra, vagy Tompa mély fájdalmából fakadt Gólyájára. Ez a két ellentétes vonás mintegy megtestesülve áll előttünk a legnagyobb magyar Széchenyi személyében, kinél nagyobb hite a nemzet jövendő nagyságában nem volt senkinek, a haza sorsa feletti kétségbeesés mégis halálba vitte. Ha hazánk történelmének nagy alakjain végig tekintünk, látjuk, hogy vannak kiváló nagy embereink, kik az igaz magyarság min­den tulajdonait képviselik, de a hirteleni elbizakodás és két­ségbeesés nincs meg bennük. Ezek a valódi nagyságok! Ezeknek köszönhetjük, hogy a szerencsében nem bizakodtunk el s a szerencsétlenségben nem estünk kétségbe. Az elbiza­kodottság szülte mohi csatavesztés után IV. Béla visszatudta adni a nemzet bizalmát, mely új országalapító nemzet lett. Verbőezi a török szolgálatába áll, hogy tegyen valamit az elveszett szabadság visszaszerzésére, „a haza bölcse,“ Deák, midőn kétségbeesésében az egész nemzet mély apathiában süllyedt, kezébe veszi és megmenti az elveszett haza és sza­badság ügyét. A magyar nép szabadságszeretetéből és elbizakodottsá­gából foly egy más jellemvonása: büszkesége és önérzete. Nincs nép Európában, mely annyira büszke lenne eredetére, mint a magyar Példabeszédeink, népdalaink büszkén emle­getik, hogy a nagy Attilának s a vitéz Bendeguznak vérei vagyunk, pl: Azért, mert én székely vagyok, Minden embert nem uralok. Attilla volt az én apám, Szép örökség maradt reám* Vagy: A nagyhírű Attilának A nagy Bendegúz fiának Csak nevének hallására Kidőlt a tótból a pára.** * Kriza Vadrózsák 33. ** Ar.-Gy. Népkölt. fi. 236. XXI

Next

/
Oldalképek
Tartalom