Református Kollégium, Marosvásárhely, 1902

lemzobb a magyar lelki typus s psychologia megismerésére a kurucz világi költészet. A hol a lirai darabok nagy részét nem a szerelmi, hanem a hazafias és katonadalok teszik, melyek „a köznyomortól szított szenvedélyes németgyülölettől fakadtak, megnemesítve a haza sorsán bánkódó fájdalomnak szivreható hangjával. „Hét pogány közt egy hazáért ömlik ki a magyar vére : hangoztatják.“ Most határtalan öröm, harczi kedv, hetyke elbizakodás, majd hirteleni panasz, leverő kétségbeesés tűnik azokból elénk. A győzelem hírére a „nyalka kurucz,“ kinek gyöngy az élete, tombol örömében a holdvilági és feketehalmi jelentéktelen ütközetek elvesztése miatt már fájdalmas jajban tör ki, s azt iszonyú nagy romlásnak tekintve, igy kiált fel:

Lásd meg Uram Isten ez szörnyű vérontást,

Országunkban való iszonyú nagy romlást,

Csendesítsd meg immár a sok hadakozást,

Hogy szegény nemzetünk ne lásson több romlást.*

Még kétségbeesettebb hang szólal meg azon költeményekben, melyek az 1708-iki trencsényi csatát éneklik meg, melynek elvesztésével minden kilátások, rentényök tönkre ment, s a tárogatók bús hangjától visszhangzott az egész ország. E csatavesztésből született a bús elegiájú Rákóczi nótája, kesergője különböző változatokban, melyek mindeni- kéből a mindenről való lemondás, a legkeserübb kétségbeesés tűnik elénk. Ez a nagy kétségbeesés érthető a trencsényi nagy csatavesztést sirató dalokban, de a kétségbeesésnek ugyanezen hangjával találkozunk a jelentéktelen küzdelmek elvesztése felett kesergő dalokban is. Bizonyítja ezt a többek közt egy, a mádéfalvi veszedelem felett kesergő dal, mely igen jellemzően tünteti fel a magyar nép szabadságszeretetét, mennyiben nem a vesztett csata s a kiontott honfiúi vér adják ajkaikra a kétségbeesés hangját, hanem magának a szabad* Thaly; Adalékok II. 31.

JÍVffl