Református Kollégium, Marosvásárhely, 1899
n A mikor az egyház szervezetté vált, a mikor isteni intézménnyé deklarálta magát; elválasztotta az istent az embertől. Közvetítő lett isten és ember között; hatalom, mely e közvetítést a mint megadhatta, meg is tagadhatta, megbocsáthatott és kiátkozhatott. A lélek ereje által való ragyogó szemléletét Istennek eltakarta a szemek előtt s helyébe a maga hiú érzéki ragyogványait tárta ki. Becsapta a hivő előtt az evangéliumot s a pápai bullákat, conciliumok határozatait tartotta elébe. Eloltotta az igazságot kereső emberi agyból kipattanó isteni szikrákat, megakarta állítani az emberi lélek előtt az isteni kinyilatkoztatás folyton tartó munkáját, hanem a helyett ad majoréin dei glóriám máglyákat gyújtott fel s absurdumok credoját hirdette. Oh Jézus micsoda nagy volt a te tanításodnak ereje, hogy évszázadok sötétségén keresztül, a nevedben történt rettentő gyötrctések, szenvedések és igaz- talanságok hosszú sorozata daczára nem ingott meg a benned való hit, hatalmadba tudtad venni az emberi szivet s vigasztalást, reményt, megnyugovást tudtál adni a kétségtől zaklatott kebelnek! * Az a látható egyház, fénye teljességében, épen akkor, a midőn a művész kéz alkotta ragyogó Szent Péter templom építése által koronáját akarta feltenni, óriásit bukott alá. Az emberiség történelmében folyton látjuk az eszméknek uralkodását, emelkedését és alásülyedését. Az egyház feltétlen tekintélye, világhatalma is csak ilyen uralkodó, felemelkedő és aláhanyatló eszméje volt a középkornak. Midőn bitorlott, csak istent illető bűnbocsátó hatalmával való üzérkedések állal, a sülyedés legalsó fokára ért, egy hosszú történelmi kornak kezdette lejátszani utolsó jeleneteit. De nem a ke- resztyénség korszaka mondott búcsút ezzel. Hiszen az evangélium értelmében vett keresztyénség nem valamely emelkedő és szálló eszme a történeti korokon át, hanem az emberi természet jobb, nemesebb részének megfelelő állapot. Midőn Luther az egyszerű szerzetes, tételeit a wittenbergi vártemplom
