Református Kollégium, Marosvásárhely, 1898
VI fel, a protestantísmus szelleme vissza adta az embert önmagának, s visszaadta a földet az embernek. Nem a siralom völgye volt többet az, hanem isten dicsőségére folytatott munkásság tere, a mely munkásság nyomán az isten áldása e földön is láthatóvá lesz, és az ember nem a tétlen resig- natióban kereste vigasztalását, hanem abban, hogy munkája nyomán látta az emberiség hivatását, rendeltetését a végtelen fejlődésben. Az állandóság, a mozdíthatatlanság hirdetői helytelenül állítják, hogy ebben a küzdelemben a vallásos érzés el veszti erejét, kihal az emberi szívből, hiszen erre a küzdelemre az embert épen az a lelke mélyéből fakadó érzés vezeti, hogy istent ne csak kedélyével sejtse, isten felé ne csak a hittételek rideg parancsából közeledjék, hanem öt a tudományok eredményében, az erkölcsök szelidülésében, az ember boldogabb földi állapotát biztosító igazságosabb törvényekben, nemesebb intézményekben világosabban láthassa, megérthesse. És ebben a küzdelemben egy protestáns püspöknek nem az a szerep jut, hogy nyája mögött őrző pásztorként álljon, hanem hogy a küzdők sergének élén mint első harezos haladjon. Mozdulatai nyilváuosok, megbírálhatok, tetteivel nem csak istennek, hanem ama harezos seregnek is felelősséggel tartozik, mely mögötte áll, s ha kijut részére a dicsőség pálmája, vehet részt a sebekből is; kifejtheti a maga egész nagyságát, érvényesítheti a maga teljességében eszélyét, bölcsességét, nyilvánulhat teljes erejében buzgósága, lángolása, lelkesültsége, de el is törpülhet, el is eshetik. Nem czélom itt néhai boldog emlékezetű püspökünknek Szász Domokosnak életpályáját, a melyet mondhatnánk egészen a protestántisinus szellemében folytatott nemes küzdelmek között futott meg, — vázolni; nyilvános az ; — az sem lehet czélom, hogy ez életpályáról bírálatot mondjak, hiszen a bírálat benne volt váratlan halála alkalmával mindnyájunk könnyeiben, benne volt mindnyájunk osztatlan érzetében, hogy protestáns ügyünknek egy nagy emberét vesztettük
